Rövidterápiás sikerélmény

Nagyon jó érzés végiggondolni az elmúlt kb. három hónapot. Foglalkoztam egy kislánnyal, akinek megkésett beszéd- és mozgásfejlődése miatt volt szüksége a lovasterápiára. Annyira bizonytalan egyensúllyal, gyenge mozgáskoordinációval kezdtünk... Több gondot okozott a koncentráció és a figyelem megtartása is. Aztán...

 

Gyönyörű példáját hozta ez a kislány annak, hogyan segít mindezeken a ló! És ehhez a heti egyszeri foglalkozások is elegendőnek bizonyultak. Szépen helyreállt az egyensúlya, sokat javult a mozgásügyessége (a nagy- és finommotorikát is beleértve). Ennek hétről hétre látható jeleit mutatta a mozgásos, rajzos, bábos stb. feladatok kivitelezése kapcsán. A voltizsgyakorlatok közül néhányat már lépés közben is önállóan csinál (pl. a malomgyakorlatot és annak részeit, a sarokülést, törökülést). 30 percen keresztül képes komolyan odafigyelni, együttműködni a lóval és a terapeutával. De ami még számomra is meglepő: a beszédprodukciója is sokat javult! És biztos vagyok benne, hogy nemcsak az én fülem szokott hozzá a pöszeségéhez, mivel a fejlesztési terveimben hétről hétre rögzítettem a tipikus hangképzési problémáit, így dokumentálva áll előttem, mennyivel tisztább, érthetőbb jelenleg a beszéde.

 

Most, az ősz beköszöntével befejeztük a közös munkánkat. Nem mondom, hogy nincs már mit fejleszteni: a mozgáskoordinációján, a szem-kéz koordináción, illetőleg a hangképzésén természetesen. Ugyanakkor olyan biztos alapokat kapott, amelyet (továbbra is így gondolom) a lovasterápia speciális hatékonyságának köszönhetünk. Kellemes érzésekkel bocsátom útjára, megérett arra, hogy lovasiskolai keretek között, egészséges társaival együtt, nyeregbe szállva tanuljon tovább lovagolni!

Pazar - mint viselkedéses és érzelmi tükör

Többször írtam már a blogban olyan helyzetekről, amikor a gyerekek saját érzéseiket, érzelmeiket vetítik rá a lóra - a Pazart ilyenkor "projekciós felületként" szoktam emlegetni. A projekció (kivetítés) azt jelenti, hogy a kliens olyan tulajdonsággal ruházza fel a lovat, ami valójában a sajátja - ám sokszor ezzel nem szívesen szembesül, esetleg nem is tud róla.

 

A mai terápia szemléletes példáját adta annak, hogyan képes a ló viselkedéses tükörként szembesíteni a hátán ülő pácienst saját cselekedeteinek (érzelmi) következményeivel. Ebben az esetben tehát nem kivetítésről van szó, de hasonló jelenségről, minekutána ilyenkor is a ló válik (mintegy ko-terapeutaként) bizonyos emberi tartalmak képviselőjévé. A 9 éves kisfiú kliensem magatartás- és viselkedésproblémái az utóbbi időben nagyon intenzívvé váltak, még a lovasterápiás foglalkozásokra is betolakodtak, ami azelőtt nem volt jellemző. Aktuálisan ezen a héten a Pazarral is akadtak gondjaim - nem tudom, a frontátvonulások voltak-e rá ilyen hatással, de minden edzésen ellenkezett, kibújt a feladatok alól, még a szeme állása is azt mutatta, hogy "csakazértse". Makacs és öntörvényű volt (még szerencse, hogy ez a terápiás foglalkozásokra nem tevődött át, épp csak engem tisztelt meg nyereg alatt a csökönyösségével). A terápia első perceiben kiderült, hogy a lovasa is hasonlóképp engedetlen magaviseletet produkált otthon, amiről még büszkén be is számolt nekünk (hogyan bosszantotta fel a nagymamáját, mintegy tesztelve őt, meddig bírja a strapát - hangos kacagás közepette előadva a történetet). Nos, mikor futószáras munkára került a sor, és Pazar hozta a formáját - iszonyú lusta volt, alig akart ügetni, ezért hát kapott a hátsójára az ostorral, mire szemtelen válaszul kirúgott egyet a belső hátsó lábával (nesze neked, ostor...) -, akkor a hátán ülő kis "viselkedészavar-csomag" igen ám csak meglepődött, amint a ritmikus mozgássor egy pillanatra megtört, megdobta egy kicsit a Pazar a fenekét, ami érthetően nem volt számára kellemes. Mi történt? - kérdezte. Hát, kérlek, rosszalkodott a Pazar! Mintegy heccből, vajon meddig bírod a strapát... Nos, milyen érzés ez neked? Elszégyellte magát...

 

Kivételesen: köszi, Pazi - de azért nem szeretnék ebből a hétből rendszert csinálni... :)

A beszédpercepció és -produkció fejlődése

Kezdetben látható volt, hogy a korai hallásproblémák következtében a beszédészlelési (beszédpercepciós) részfolyamatok is érintettek: legfeltűnőbben beszédhang-differenciálási és szerialitási (sorozatészlelési) zavarok voltak megfigyelhetők a 3 és fél éves megkésett beszédfejlődésű kisfiúnál - aki egyébként már folyamatosan és nagy kedvvel beszél. Örömmel tapasztalom azonban hétről hétre, hogy milyen sokat fejlődött a beszédészlelése. Ennek az egyik bizonyítéka az, hogy miközben ő a lépő ló hátán ül és én különböző hangsorokat mondok neki (legutóbbi alkalommal pl. a lovardában élő lovak neveit, melyek között vannak jó kacifántosak is...), ahogy ezeknek az ismétlésére kérem, már nem nézi görcsösen a számat, hanem ellazultan tekinget mindenfelé és közben szinte hibátlanul viszont-hangoztat. A "szinte" kitétel arra vonatkozik, hogy kisebb részben előfordul még hangfelismerési vagy sorozatészlelési tévedése, de már az ép tartományon belül. Ráadásul a hangsúlyviszonyokat és a dallamváltozásokat is remekül visszaadja. Alátámasztja továbbá fenti meglátásomat az a foglalkozás is, amelyen egy sokféle állatról szóló mesét meséltem el neki, és az volt a feladata, hogy amennyiben egy állatnevet hall, azt az állatkát vegye ki a kis vödörből (ami a kapaszkodós hevederhez van ilyenkor kötve) és tegye át a másik oldalra. Legalább nyolc állatnév elhangzott a mesében, képes volt hosszan tartani a figyelmét és hibátlanul teljesített. Ez a feladat részben a beszédészlelési folyamatok helyes működését, másrészt azonban már helyes szófelismerést, szóértést is kívánt.

 

Nyilván a beszédpercepció (és beszédmegértés) fejlesztése nem kifejezetten a heti egyszeri lovasterápiás foglalkozásokon történik - inkább csak a meglátásaimat írtam le a fentiekben, bemutatva, milyen jellegű lovasterápiás gyakorlatok adhatnak felvilágosítást az adott problémáról. Amiben leginkább speciális Pazar-segítséget nyújthattunk a beszédfejlesztéséhez, az nála elsősorban a helyes légzés kialakítása volt. Hetekig próbálkoztunk a tudatos belégző/kilégző gyakorlatokkal, szinte mindhiába. Fújni sem sikerült, pedig láthatólag nagyon igyekezett - persze, rossz technikával. Azonban a fújást két foglalkozás után megoldottuk: a "lufiarc" nevű gyakorlatból kiindulva, ami roppantul tetszett neki (felfújjuk a pofazacskónkat, majd kipukkasztjuk). Még a Pazar is hátranézett, mi az a nagy öröm körülötte, amikor a kis szélkereket saját magának sikerült megpörgetnie! Mik nem történnek ennek a lónak a hátán? :-) Ezek után a nagymozgásokkal (karfelemeléssel) egybekötött légzőgyakorlatok is látványosan jobban sikerültek. A ló ritmikus mozgása egyébként alapvetően elősegíti a légzés harmonizálását - valószínű, hogy az elmúlt egy-két hónapos munkának lassan ilyen téren is beérett a hatása.

 

Amin most következő lépésként dolgozunk, az a beszédfeldolgozási szinteknek a percepció után következő, eggyel magasabbika: a megértés. Konkrétan a szövegértés, ill. az arra épülő értelmezés. Jelenleg ugyanis még nem látom tisztán, hogy arról van-e szó, valóban nem érti a kisgyerek a szövegbeli összefüggéseket, vagy csak a szégyellőssége miatt nem válaszol egy-egy egyszerű, történet-ellenőrző kérdésre. Most tehát lovas mesékkel ismerkedünk - amit célszerű vonatokkal is összekötni, miután utóbbi (is) nagy kedvenc :-). Nagyon helyes meséskönyvet vettem egyébként a napokban, ami épp megfelel ennek a kívánságnak - Weöres Sándor: Kocsi és vonat. Ritmusa is magával ragadó, továbbá mozdulatokkal is lekísérhető - nagyszerű kelléke lehet a lovasterápiás foglalkozásoknak!  

Csak legyőztük azt a hegyet... :-)

Miután az imaginált képélmények sorában elérkeztünk a kritikus ponthoz (jelen esetben: legyőzhetetlen hegy, elérhetetlen forrás), mint más esetekben, most is tapasztaltam, hogy a kisgyerekből felszínre tör végre a Probléma, amit magától nevesít, meghangosít. Kissé viccesen hangzik talán, hogy úgymond "kifogom" a "nemkakilós" gyerekeket, de egy másik kis kliensemhez hasonlóan ennél a kisfiúnál is jócskán vannak problémák a kakilással... Ám ezeddig nála ez teljesen tabu-téma volt. Most viszont, hogy Pazarom jó szokásához híven az éppen megfelelő gyerekek alatt produkálja, amit produkálnia kell :-), szenzációs beszédtéma lett a dolog - úgyhogy ismét a Pazarra projektáltunk. Mitől zöld? Mik azok a magok? És azt a madarak megeszik??? :-) Na, jó, erről ennyit talán.

 

Ezután gyurmáztunk a ló hátán egy hegyet. Ez egyébként nagyszerű finommotorikus fejlesztő feladat is egyben: gondolják csak el, amint élénken lép a ló, a rajta ülő kis "mazsola" pedig egyik kezével sem kapaszkodik, csupán az egyensúlyérzékére hagyatkozhat, mivel mindkét kezével és minden ujjacskájával gyurma-hegyet ügyeskedik... Nem mondom, jól megalapozta a hegyet - masszív alapot kellett neki készíteni (számomra ez is nagyon informatív mozzanatnak tűnt: mielőtt nekimegyünk annak a nehéz feladatnak, szükséges a kellő alapozás...). Természetesen az első reakció az volt, hogy nem lehet felmenni rá, mivel olyan magas..., és egyébként is, egy vulkán van a tetején... Hát ő inkább leülne a hegy aljában és meg sem próbálkozik a felmászással. Ezért a legközelebbi alkalommal kis ujjbábok segítségével elmeséltem egy történetet, miszerint ezek az állatkák a hegy tövében élnek, és ők tudják ám azt az utat felfelé. Egy szép napon meglátogatja őket a rénszarvas, aki szeretne feljutni a csúcsra, mert azt hallotta, ott van egy friss vízű forrás, és azzal szeretné enyhíteni a szomját. Segítséget kért tehát az állatoktól. Na, és itt jött az áttörés: a kisfiú kiválasztotta az oroszlán-bábot, akinek a szerepébe képzelve magát elmagyarázta a rénszarvasnak a hegyre vezető utat. Kiderült, hogy vezet arra egy turistaút, ami ugyan nem meredek, de elég kanyargós, hosszú. Útközben találkozni fog a bagollyal, akinek világítanak a szemei és segíteni fogja(!!!) őt a sötétben. Amikor felér, már meg is találja a tavat, amiből ihat. Ha pedig letekint a hegyről, "bennünket" fog látni. (Utóbbi megjegyzését is nagyon szépnek találom. Ha megvan a siker, akkor is látja majd azokat, akiktől valaha elindult...)

 

Egy következő foglalkozáson a rénszarvas szerepét osztottam rá: mesélje csak el, milyen is volt az a hegyi út. Elmondása szerint nemcsak a bagoly, de még egy cica, egy rókakölyök és az ő apukája is segítettek neki: mondták, mikor kell előre, jobbra, balra fordulnia. Így felért a hegy tetejére, ivott a finom forrásvízből, ami gyógyvíz(!!!) volt egyébként, s bár fürödni nem lehetett benne, mert igen kicsi volt, inkább egy pocsolyához hasonlított a mérete, de azért hozott belőle kóstolót az oroszlánnak is.

 

A lépő ló hátán rajz is készült a képélményről. A rajzra már egy ló is került, méghozzá egy Pazar nevű ló, aki egészen közel jár a hegy csúcsához :-). A hegy tetején van egy védett virág (ahogy ő mondta: tulipán), egy kalitkában... Ezzel a motívummal kapcsolatban mindenki szabadjára engedheti a fantáziáját...

 

 

Azóta azt figyeltem meg, hogy egyrészt sokkal harmonikusabb lett a kapcsolatunk ezzel a kisgyerekkel (tehát a terapeuta-kliens kapcsolat), a foglalkozásokon igen együttműködő, motivált, készséges, odafigyelő. Másrészt a Pazarral való kapcsolatában is szembetűnő a változás. Megérkezéskor és elbúcsúzáskor is olyan látható szeretettel simogatja meg többször is a lovat... A mozgásfejlesztő gyakorlatokban pedig sokkal bátrabb, mint korábban: sohasem mert egyértelműen lehajolni a bokájáig, még azonos oldali kezével sem, most meg egy halászhálóval majdnem egészen a földig hajolt, és "horgászta" a golflabdákat, de még milyen ügyesen! Ezen kívül már lépő lovon is csinálja a voltizsgyakorlatokat, pl. a sarokülést és a fél malmot! :-)

2013. szeptember 1-jétől módosul a lovas szolgáltatásokról szóló rendelet...

Tájékoztatom az Olvasóimat, hogy a lovasterápiás tevékenység végzése újabb jelentős szabályozást (megszorításokat) kapott. Az új rendelet 2013. szeptember 1-jétől lép hatályba (az alábbi weboldalról könnyen elérhető: http://www.lovasok.hu/index.php?i=31383).

 

Ezekre az intézkedésekre egyrészt szükség volt, hiszen köztudott, hogy manapság sokan önjelöltként végzik a lovasterápiát, amivel adott esetben komoly károkat is okozhatnak - mi pedig, akik (jelentős időt, energiát és pénzt áldozva erre) valóban kitanultuk a hivatásunkat, és ennek megfelelően dokumentálható végzettséggel is rendelkezünk, szeretnénk védeni a szakmát, de elsősorban: megóvni a kliensek egészségét. Másrészt azonban úgy érzem, a megszorítások (és nem véletlenül használom ezt a szót) bennünket, becsületesen, tisztességesen dolgozó embereket is hátrányosan fognak érinteni, tovább nehezítik az egyébként sem könnyű helyzetünket. Sokkal nyugodtabb volnék, ha látnék esélyt arra, hogy akár a Nemzeti Lovas Programra, akár a magyarországi lovasterápiás tevékenységre (amelyre el sem tudom mondani, milyen hihetetlenül nagy igény mutatkozik, de nyilván nem véletlenül...) látható, elérhető anyagi támogatások állnának rendelkezésre - a különböző rendelkezésekben megfogalmazott nemes célok elérése érdekében.  

 

Jelenleg azonban nehéz helyzetben vagyunk. Aki ma Magyarországon hivatásos lovasterapeuta (és munkáját tisztességesen, leadózva stb. végzi), szinte ingyen dolgozik. A "szinte" néhol nullást, egyes esetekben mínuszost is jelent!!! Az újabb rendelkezések, pl. a terápiás lovak vizsgáztatása, az infrastrukturális beruházások olyan plusz anyagi terheket jelentenek számunkra, amelyeket sokan nem tudunk vállalni. Ha ezt továbbgondoljuk, a helyzetkép igencsak szomorú: sok-sok kis beteg gyermek marad olyan egyedülállóan hatékony terápiás segítség nélkül, mint a ló-asszisztált foglalkozások (legyen az gyógypedagógiai, pszichológiai vagy hippoterápiás fejlesztés). (A módszer hatékonyságáról, adott esetben mással valóban nem helyettesíthető szerepéről többek között az én blogomban is olvashatnak.)

 

Zárszóként tehát: mint becsületes, törvénytisztelő állampolgár, az újabb rendelkezéseket is tudomásul vettem, és iparkodom az előírásokhoz igazodni. Ehhez azonban szükségem van támogatásokra. Nem ülök tétlenül, egy kutatási pályázatom már aktuálisan elbírálás alatt van, és továbbra is nyitott szemmel járok a pályázati források tekintetében. De ez, sajnos, nem valami sok...

 

Örömmel veszek a fentiekhez bárminemű hozzászólást... (kivételesen nem privát e-mail-ben, hanem itt, kommentben - köszönöm).

 

A megküzdés nehézségei

A harmadik nyarat tölti Pazarom hátán az a kisfiú, aki születésétől fogva komoly belgyógyászati betegséggel (székletürítési nehézséggel) küzdött, emiatt kortársaihoz viszonyítva kicsit később került közösségbe (óvodába, majd iskolába), ahol gondot okozott számára a beilleszkedés, a társas kapcsolatok kialakítása, az együttjátszás, a csoportos foglalkozásokon való részvétel. Magatartása, viselkedése sok kivetnivalót hagyott maga után, s a gyermekpszichológus javaslatára hozták el a szülei lovasterápiára.

 

Időközben (orvosi, műtéti beavatkozások hosszadalmas kálváriája után) kiderült, hogy a kisfiú betegségének szerencsére szervi oka nincsen. Tünetei azonban (több-kevesebb intenzitással) azóta is fennállnak, és ez rányomja a bélyegét a család mindennapjaira. Emellett az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a rendbontó, tagadó, elutasító, dacos stb. viselkedés mögött valójában egy nagyon szorongó, önbecsülés-, önbizalomhiányos kisgyerek áll.

 

A lovasterápiás foglalkozásoktól egyrészt azt vártam, hogy a mozgásos stimuláció élénkíti a gyermek bélmozgását, segít harmonizálni az emésztési folyamatokat. Tavaly nyáron, amikor már ügetni tanultunk futószáron, több alkalommal is előfordult, hogy a foglalkozás közepe/vége felé a kisfiú hasfájásra panaszkodott. Ezt (bár furcsán hangozhat) akár kedvező jelnek is tekinthettük - ám a család visszajelzései alapján különösebb következményeket nem vont maga után. Játékaiban, kommunikációjában viszont folyamatosan megfigyelhetők voltak vissza-visszatérő (véleményem szerint szimbolikus jelentéstartalmú) elemek. Ilyen volt pl. a Pazar trágyázásának gyakori, tüzetes megfigyelése, vagy kedvenc állatairól, a békákról való beszélgetés. Így jutottunk el lassanként oda, hogy a mozgásfejlesztő gyakorlatok mellett először a Pazarból lett figyelemreméltó projekciós felület, melynek kapcsán már lehetőségünk adódott arra is, hogy a kisgyerek érzéseiről, érzelmeiről beszélgessünk, s azok saját maga számára is felismerhetővé, megismerhetővé, elfogadhatóvá váljanak. A különböző testi-lelki tulajdonságok elsődleges hordozója tehát a Pazar volt: lelkesen gyűjtöttük Pazar "jó" és "rossz" tulajdonságait (nem szeretem egyébként ezeket a kategóriákat, de kiindulásképp, egy 8-9 éves gyermek életkori szintjén mégis kézenfekvő alapot képezett, hogy utána azt is megérthessük, hogyan lehet egyiket a másikban felfedezni). Egészen odáig jutottunk, hogy a Pazar "viselkedészavarát" (ó..., annyira nem is kellene idézőjelbe raknom... :-) kezdtük el közös gondolkodással kiigazítani.

 

Nekem mindig is az volt a meggyőződésem, hogy ennek a kisfiúnak a magatartás-problémái valamilyen módon az ő megmagyarázhatatlan, sok szenvedést okozó betegségével függenek össze - ez azonban természetesen nem tudatos válaszreakció, hanem mélyen gyökerező, tudattalan kapcsolat. Emiatt nem láttam volna sok értelmét annak, ha kikerüljük a gyökereket, átugrunk az okokon, mintha a múlt meg se történt volna, és "egyszerű" viselkedésterápiát alkalmazunk. Én úgy gondolom, egy ilyen esetben ez nem volna más, mint a felszín kapargatása. S mivel a kisgyerek igen fogékonynak bizonyult a katatím imaginatív módszer alkalmazására, hamarosan színesebbnél színesebb fantáziaképeken keresztül kezdtük el foglalkozásról foglalkozásra feltárni ezeket a mélyben rejlő tartalmakat.

 

Története rendkívül tanulságos. Két egymást követő foglalkozáson is rétet képzeltünk el. Visszatérő szimbolikus figurái itt is megjelentek: a békák mellett most gyíkok és egy kukac is. A fő téma pedig az evés volt, az állatok ugyanis ettek. Egyedül a kukacról nem tudta megmondani, hogy mit... Aztán saját magát is odaképzelte a rétre: ekkor már játszott a kukaccal, méghozzá úgy, hogy mindig eldugta előle az ennivalót (füvet szedett neki), és amikor az megtalálta és megette, akkor új ennivalót kellett neki keresnie. A foglalkozás végén első alkalommal fordult elő, hogy ez a bátortalan kisgyerek teljesen egyedül megetette sárgarépával a Pazart - egy halom répát beletolt a képébe, mintha csak saját evésproblémáival viaskodott volna. Ugyanezen a foglalkozáson sikerült először a konkrétumok szintjén beszélgetnünk a betegségéről, a valamikori műtétjéről (utalt arra, hogy már csak a heg látszik, de érdekes módon következetesen kerülte annak a szónak a kimondását, hogy a "hasán"). A rét-képet követte a patak imaginációja. Míg a réten általában az alap-problémák megjelenése látható, a patak az anyai világ megtestesítője, a patak forrása pedig a születéshez, a születési körülményekhez visz vissza. Egy tiszta vizű patakot képzelt el, amelynek az alján kövek vannak, halak is úszkálnak benne, kellemes hőmérsékletű és meg is lehet benne fürödni. A patak partján ismét megjelentek a gyíkok. A víz egy magas hegyről zubog le, a forrása pedig a hegy tetején található tó. A tó vize azonban már koszos, nem lehet belőle inni. Figyelemreméltóan informatív kép! Megkérdeztem a kisgyerektől, hogyan lehet az, hogy a patak már iható és tiszta - mire azt felelte: miközben lefolyik a sziklákon, megtisztul... Ebből az imaginációból egy gyönyörű rajz is született - természetesen lóháton.

 

 

Sorolhatnám még a szépségeket, közbe kell azonban vetnem, hogy innentől elkezdődött a rendbontás. A kisfiú viselkedészavarral illetett diagnózisának tüneteit nálam, a lovasterápiás foglalkozásokon jószerével egyszer sem produkálta - nem volt gondom a magaviseletével, harmonikusan együttműködtünk egymással. Az elmúlt hetekben azonban a lovas közegben is megfigyelhetőek a problémák. Nem figyel, belebeszél az ember szavába, és mindent inkább a maga elképzelése szerint szeretne csinálni. Ráadásképp nagyon okos, kivételesen értelmes, intelligens kisfiú - így hát általában profin meg is magyarázza viselkedésének helyénvalóságát... Szülei is panaszkodnak ugyanezen attitűdre, s hogy otthon megszaporodtak agresszív reakciói, dühkitörései. Milyen érdekes, hogy a  lovasterápiában mindez a patak forrásának elképzelését követően (a szimbolikusan újra átélt születési körülményekhez történő visszatekintés után) következett be...

 

Szerettem volna, ha megvizsgáljuk közelebbről azt a hegyet, amelyről a korábban elképzelt patak vize lezúdult. A hegy imaginálása egyébként az előttünk álló feladatokkal, életünk nehézségeivel való megküzdési képességeinkre képes rávilágítani. Mondanom sem kell, hogy első körben a hegy lábánál tovább nem jutottunk... A hegy ugyanis megközelíthetetlen, meghódíthatatlan, elérhetetlen... stb. volt. Ugyan vezetett rajta felfelé egy út (gondoltam, kiránduljunk el ahhoz a tóhoz...), ám a víz éppen az úton zúdult lefelé. Legközelebb vittem gyurmát, és gyurmából elkészítettük a hegyet. Kis állatkás ujjbábok segítségével köré kerítettem egy mesét: az állatkák a hegy lábánál éltek, s egy szép napon arra ment a rénszarvas, aki szeretett volna feljutni a hegy tetejére, hogy szomját enyhítse a tó friss vizével. Vajon tudna-e valamelyik állat segíteni neki? Innentől a kisgyerek is bekapcsolódott a játékba. Az oroszlán szerepében elmondta, hogy meredek út vezet fel a hegyre, ami ráadásul csúszik is, de azért fel lehet jutni a tetejéig. Ott azonban még a tó előtt van egy nagy gödör. De ötletet is adott a rénszarvasnak: vágjon ki egy fát és csináljon belőle hidat, így eljuthat a tóig. A következő foglalkozáson aztán az ő kezébe adtam a rénszarvas-bábot, amelynek segítségével képzeletben megmászta a hegyet, ivott is a tó vizéből - amit egyébiránt keserűnek érzett. Elmesélte azonban, hogy előtte beleesett abba a gödörbe... Ott aztán látott egy szörnyet, aki ragacsos szemeivel és nagy fogaival ráijesztett, de végül volt olyan ügyes, hogy kiugrott a gödörből és megmenekült. Azért a kis béka-bábnak (akit közben én húztam fel az ujjamra) azt tanácsolta, hogy ő inkább ne induljon neki ennek az útnak, mert nagyon veszélyes.

 

Jelenleg tehát némileg "hurrá" - azt hiszem, egy jelentős szembesülésen túlvagyunk. Mivel azonban ilyenkor felkorbácsoljuk a tudattalan mélyrétegeket, nem meglepő, ha a tudatos felszín erre mindenféle rendbontással (akár agresszív viselkedéssel, dühkitörésekkel is) reagál. Mindezt meg kell élni, és bízni kell abban, hogy a háborgó tenger mintegy "magától" elcsendesedik. Néhány hete elkezdtem tanítani a kantárszár fogástechnikáját és a Pazar önálló irányítását lépésben, az előrehajtó csizmasegítséget és a megállítást. Látszik, hogy ilyenkor komoly a kihívás, nem kell könyörögni a koncentrációért... :-) Öröm látni, milyen sikerélmény számára, hogy egyedül képes irányítani egy ekkora állatot. Azt hiszem, ez lesz majd a következő terápiás lépés: amikor lassanként elhiszi magáról, hogy ő egy egészséges, okos és ügyes kisgyerek, aki már kinőtte a terápiát, és arra is képes, hogy önálló lovaglást tanuljon (majd pedig megoszthassa élményeit a sporttársaival...). Én gondolatban ebben az irányban tervezek és bízom benne, hogy nincs már olyan messze ez az áhított állapot. Egyelőre azonban még természetesen nem hagyom elvarratlanul az imaginált szálakat.

Amikor lázad a tudatalatti...

Mint azt már korábbi bejegyzéseimben is említettem, a lépő ló hátán ülve rendkívül könnyen és gyorsan relaxált állapotba kerülhetünk. Az intenzív mozgásos stimuláció, ami még a legapróbb kis izmainkat is átjárja, ráadásul úgy, hogy ehhez nekünk lényegében semmit sem kell tennünk, csak befogadói vagyunk a jótékony folyamatnak, továbbá a ló testmelege, puhasága hamar feloldja a testi és a lelki feszültségeket egyaránt.

 

A klasszikus katatím képek imaginálása ebben a környezetben egy kicsit másképp történik, mint rendes körülmények között. Először is a lépő ló hátán ülve nem tudjuk sokáig csukva tartani a szemünket, mert hamar elszédülünk. Emiatt a gyerekek csak addig hunyják le a szemüket, amíg elképzelik a nyitó motívumot. Ezután már nyitott szemmel beszélgetünk arról, milyennek képzelték el az ő rétjüket, patakjukat stb. Gyerekekkel ez egyrészt megy, mint a karikacsapás, mert igen élénk a képzelőerejük. Másrészt azonban sokkal rövidebb ideig tudnak a feladatra koncentrálni, tehát hosszú "képzelt riportokat" nem kívánhatunk tőlük. A másik fontos dolog, hogy: gyerekek. Náluk néha megtámogatom az imagináció beindulását egy-egy játékos feladattal. Ilyen lehet például a patak elképzelésénél, amikor már képzeletben hajózunk is rajta, hogy papírból hajtogatunk is egy hajót. Vagy gyurmából hegyet készítünk. Néhányuknál ugyanis így könnyebben kel életre a fantáziavilág.

 

Figyelembe kell vennünk, hogy ezekkel a képekkel olykor jól megbolygatjuk a tudattalant... Viszont, az egyik nagyon kedves kollégámat idézve: ahol házat építenek, ott is először minden csupa kavalkád, még normális utak sincsenek..., ám a végén még parkosítás is lesz! :-) Valahogy így zajlik a szimbolikus képek fokozatos feldolgozása és az öngyógyító mechanizmusok beindulása is.

 

Azzal a kisfiúval, akivel az első patak-kép megjelenése olyan szépen fejeződött be, egy következő alkalommal továbbvittem a témát: keressük meg ennek a pataknak a forrását. Mondanom sem kell, azóta eltelt egy-két alkalom, és a forrást még mindig nem sikerült megtalálnunk. A patak egyébként általában az anyai világot, míg a víz forrása (ahonnan fakad) a születést, a születés körülményeit reprezentálják. (Nevezett gyermek koraszülöttként, igen kis súllyal látta meg a napvilágot...) Jelenleg úgy állunk, hogy a forrás felé vezető út lényegében telis-tele van különböző akadályokkal. Először is elágazás következik - ajaj! Ki van írva egy táblára, hogy zátony-veszély, a másik táblára pedig, hogy ciklon. Na, most merre menjünk tovább? (Képzeletben egyébként egy hajóval utazunk a "patakon".) Hát, ő ciklonba biztosan nem akar kerülni, inkább a zátonyosat választja. Ahol sekély a víz..., és puff, már fenn is akadt a hajó egy kiálló sziklán, léket kapott. Mi történik? Süllyedünk! Tudsz-e úszni? Ő aztán nem... De! Van mentőmellény és mentőcsónak! (Leleményes a kissrác :-)) Melyiket választod? Inkább a mentőcsónakot. Ami ráadásul vasból van, tehát újabb baleset nem érheti. Sima ügy - lássuk hát azt a forrást, gondolom én. De csak én gondolom... Jön egy ciklon! Ó, most mi lesz velünk? Lecsuktam a hajó fedelét - így a válasz. Ezen is túljutottunk. De még mindig vannak nehézségek: szemben velünk egy hatalmas hullám. Még az a szerencse, hogy a hajót egy gombnyomással át lehet alakítani repülővé - s ezzel már repülünk is. Mellettünk szállnak különféle katonai gépek és hőlégballonok is. Egyszer csak: zuhanunk! Egy nagy fa tetejére... Ahol a repülőgép újra hajóvá alakul.

 

Csűrtem-csavartam, de a kisfiú csak nem akarja látni azt a forrást. Képeiben azonban többször megjelenik a hegy. Lássuk hát a hegyet - amit a ló hátán időközben gyurmából is elkészítettünk. Hát, az a hegy bizony olyan magas, hogy nem is lehet látni a tetejét - ő meg sem próbálkozik a feljutással, inkább leül a hegy lábánál. Később hozzátette: egyébként egy vulkán is van a tetején. (A hegy, illetőleg a hegyre feljutás szimbóluma az előttünk álló feladatokkal való megküzdési lehetőségeket mutatja.)

 

Figyelemreméltónak tartom még néhány kósza elszólását is, amelyek különböző témájú beszélgetéseink során bukkannak fel nála. A múltkorokban például egy olyan robotról kezdett beszélni, akinek nincs lába (ez pont a patak forrását kereső imaginációs próbálkozásunk napján történt, amikor magával az imaginációval épp semmire sem jutottunk). (Aki nem olvasta a bejegyzéslista elejét, csak jelzem: a kisfiú diagnózisa cerebrális parézis...) Szóval, a robotnak nincs lába... És akkor hogyan megy? - kérdeztem én. Hát repülőt vezet! Ó... Mint kiderült, a Csillagok háborújából jött az ötlete - ettől függetlenül számomra mindig elgondolkodtatóak az ilyen esetek, nevezetesen, hogy ugyan miért pont éppen azt a motívumot kapja elő hirtelen az ember gyereke...

 

Nos, láthatjuk, hogy a kisgyerek tudatalattija épp háborog. Anyukája ennek túlzottan nem örül - mert megy otthon a kedves rendbontás és a testvéri szeretet :-), ettől függetlenül nyugtatnám: rendben van ez így! A végére még parkosítás is lesz! :-))) /Mutatja a gyógyulás beindulását például, hogy magától felhozta a lókaki-témát, amit részletesen körül kellett járni, mondjuk úgy, hogy miért pont zöldet kakil a Pazar, mit evett előtte, meg miért eszik meg a kismadarak a lócitromot, stb. Neki is vannak székelési problémái is, eddig azonban erről hallgattunk. Most viszont beindult valami.../

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyensúly-javulás

Gyönyörű, látványos fejlődést tapasztaltam annál a kislánynál, akivel megkésett beszédfejlődési és mozgáskoordinációs nehézségei, továbbá egyensúlyproblémái okán kezdtük el a lovasterápiát. A 9. foglalkozáson eljutottunk oda, hogy stabil egyensúlyban ül a ló hátán és ütemesen, odafigyelve csinálja a mozgásgyakorlatokat! :-)

 

Ha most össze lehetne vetni egy két hónappal ezelőtti videófelvételt a mostani állapotával, ég és föld lenne a különbség. A fejlesztési terveimben rendre megjegyeztem magamnak, milyen gyenge volt az egyensúlya, hol erre, hol arra csúszott le a lóról, folyamatosan izgett-mozgott a Pazar hátán, lábait "eldobálta", figyelme szórt - olykor felmerült bennem komolyabb (neurológiai) háttér gondolata. Időközben szerencsére szakorvosi igazolást nyert, hogy a kislány problémái mögött nem áll organikus zavar, a lovasterápiás foglalkozások előrehaladtával pedig úgy tűnik, valóban rendeződnek is a kezdeti nehézségek, és egy igen jó irányú fejlődési folyamat vette nála kezdetét.

Többféle módszerrel dolgozunk, ezek között kiemelt szerepet kapnak a voltizsgyakorlatok - melyeket kivételes hajlékonysággal, igen szépen, nagy kedvvel csinál. Kiemelkedő jelentőségűnek tartom azoknak a foglalkozásoknak az eredményeit, amelyek kapcsán a saját testrészeit vetettük össze a ló megfelelő testrészeivel, majd ezeknek a testrészeknek az egyenkénti, illetőleg párhuzamos átmozgatását végeztük. (Az alábbi, google-kereső forrásból nyert kép éppen azt illusztrálja, hogy a négykézlábra ereszkedő ember testfelépítése miként vág egybe a ló megfelelő testrészeivel. Ezt a gyerekek a ló hátán utánozzák.)

 

 

Jelenleg a nagymozgások ügyesítésén keresztül próbálunk közelebb kerülni a finommozgások, így a beszédprodukció fejlesztésének beindításához is - tehát tulajdonképpen alapozó munka folyik a későbbi finomításhoz (eddig kedvező eredményekkel:-)).

 

Dadogó tünet - pszichés háttér

Egy-két évvel ezelőtt már volt alkalmam találkozni a gyermek- és a felnőttkori dadogás egy-egy változatával a lovasterápiás foglalkozásaimon. Mindkét esetben rövid távú, 3-4 hónapos közös munkára adódott lehetőségem a kliensekkel. Ez annyira volt elegendő, hogy némileg beleláttam abba a folyamatba, amit a lovasterápiás körülmények és módszerek adhatnak hozzá a dadogók nyelvi és beszédfejlesztéséhez (és ezek nagyon pozitív tapasztalatok voltak). Megjegyezném, hogy a dadogásterápia nem egy könnyű terület, mint ahogy maga a dadogás sem egy könnyen körülhatárolható, definiálható jelenség, melynek oki háttere sokszor nehezen feltárható, tünetei sokfélék és változatosak lehetnek, lényegében egy olyan nyelvi és beszédzavar, amely a tudomány szempontjából a mai napig meg nem oldott probléma. Akit részletesen érdekel (vagy érint) ez a téma, annak szívből ajánlom Lajos Péter: Dadogásról mindenkinek című (2009-es) könyvét, ami véleményem szerint a legátfogóbb, legérthetőbb és leghasznosabb magyar nyelvű szakirodalom. Nagyszerűnek találom továbbá Klaniczay Sára meglátásait a frusztrált megkapaszkodás szerepéről a dadogás etiológiájában (In Székács Eszter - Vikár András - Vikár György 2007. Dinamikus gyermekpszichiátria. Medicina Kiadó, Budapest. 317-352.).

 

Idén nyár elején megismerkedtem egy családdal, akik 5 éves kislányuk problémájával kerestek fel bennünket. A szülők egy évvel ezelőtt szétköltöztek, a válást azonban csak nemrég mondták ki. Mindkét fél új kapcsolatot talált, azóta az édesanya és az édesapa is az új párjával él. A felbomlott házasság egyik kis gyümölcse, kislányuk azonban nehezebben élte/éli meg a családi változásokat, mint fiútestvére. Elkezdett egy kicsit dadogni, egy kicsit újra bepisilni...

 

Jelen esetben tehát elég egyértelmű a dadogó tünet kialakulásának úgynevezett pszichés háttere - ily' módon talán a megközelítése, megsegítése is elérhetőbbé válik. Nem is nagyon súlyos, a szülők időben odafigyeltek rá és megtették a szükséges lépéseket. (A gyermek szülei között egyébként jó a kapcsolat. A gyerekek alapvetően édesanyjukkal élnek, de heti két délutánt, továbbá minden második hétvégét az édesapával töltenek. Az alrendszerek, a határok és a szabályok világosak, a kommunikáció ide-oda működik.) A kislány rendkívül motivált a lovasterápiára, eddig azt láttuk, hogy nagyon szépen, látványosan kimozogja, kijátssza, kibeszéli magából a Pazar hátán a problémáit. Abban bízunk, hogy ennek a különleges mozgásos stimulációnak (amit a ló közvetít számára), valamint a saját, meglehetősen szimbolikus ventillálásának meglesz az az eredménye, hogy sikerül feldolgoznia és elfogadnia megváltozott életkörülményeit, melynek kapcsán kommunikációja és viselkedése újra harmonizálódhat.

 

Módszertanilag nagyon jól tudok építeni a kislány élénk fantáziavilágára - amit szerencsére nem rest velünk megosztani. Eddig összesen 7-szer találkoztunk. Az első időkben még elő-előfordult, hogy a foglalkozás kezdetén nálunk is dadogott (ezek a tünetek azonban a foglalkozás második részében már egyáltalán nem jelentek meg). A legutóbbi találkozásunkkor az édesanyja megemlítette, hogy kb. két hete már nem jelentkezett a dadogás. Cserébe "kaptak" viszont egy kis magatartásproblémát, enyhe engedetlenséget, némi verbális agressziót az édesanya új párja irányában. Szeretném elmondani, hogy mindez egyébként nagyon rendben van így :-), tehát ijedtségre semmi ok, az említett tünetek épp a gyógyulás jelei...

 

Az első hetekben néhányszor báboztunk. Lovacskás kesztyűbábbal. Ezekben a játékaiban rögtön megjelent a felbomlott családi kép (neki nincsenek itt a szülei, itt hagyták, egyedül, de ő bátor lovacska, mert nem fél...). Agresszív tünetek is felléptek, a kesztyűbáb-lovacskával erőteljesen harapdálta a voltizsheveder kapaszkodóját, az én kezemen lévő cica- (máskor kutya-) bábot is meg akarta enni, mutogatta, milyen nagyok és erősek a fogai, és még a Pazaromnak is jutott az ütlegelésből (igen, Pazar már strapabíró projekciós felület:-)), nagy gyakorlata van a témában:-)). Aztán később rajzoltunk is a ló hátán. Lerajzolt egy fát, aminek kapcsán hangsúlyozta, hogy földbe kell ültetni, mert különben eldől - s ezt erőteljes satírozással jelképezte (megjegyzendő, hogy a rajzelemzés szempontjából a fa az érzelmek szimbóluma, amelyeknek tehát a kislány egy erős talajt, támasztékot kívánt adni). Az ötödik héten elképzeltettem vele egy rétet. Igen ügyesen imaginált, s a képzelt rét erőteljesen mutatta a kislány összekuszálódott érzelemvilágát. Az összes évszak megjelent rajta egyszerre, mindenféle időjárással, ami végül hideg téllel zárult. A réten megjelent egy házikó képe is, amit körbevettek a fák (a ház a saját ego szimbóluma - itt: körbevéve - súlyos - érzelmekkel). Saját magát is oda tudta képzelni a tájra - egyedül... A következő képünk (a hatodik foglalkozáson) egy patak volt. Mély, koszos, sokféle/folyton változó színű, amiben nem lehet megfürödni... Sok-sok látszólagos csúnyaság és rendezetlenség - és mégis: a két képélmény óta (talán...) elmúlt a dadogás. (Legalábbis remélem, hogy csökkent a gyakorisága.)

 

Így jutottunk el a hetedik foglalkozásig, ahol újra kértem a rétet és a patakot imaginálni, és láss csodát, immáron szép, rendezett képélményről számolt be a kislány. Ez a foglalkozás egyébként is mintaértékű volt. Megkoronáztuk egy fantasztikus meséléssel is. Először én meséltem el neki egy kitalált történetet, melyben állatok szerepeltek, méghozzá egy furcsa állatcsalád - akiket kis ujjbábokkal egyből meg is jelenítettünk. Az én mesém végén azonban a kislány kérte, hogy ő is hadd mondjon el egy történetet. Íme, az eredmény:

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis állatka, aki kereste a családját. Találkozott a rénszarvassal, de az nem tudott segíteni. Találkozott a békával, aki mondta, hogy "bekeke" :-), és elküldte a kismadárhoz. A kismadár pedig csatlakozott hozzá, és együtt mentek tovább. Itt a vége, fuss el véle..."

(Jelzem, az én történetem teljesen más témájú volt... Bízom benne, hogy a kismadár szerepére Pazarom bepályázhat... :-)

 

 

 

 

 

 

A megkésett beszéd- és mozgásfejlődés összefüggései

Valószínűleg a kedves Olvasók között is kevesen lehetnek olyanok, akik pergő hétköznapjaik rutinos ténykedései során tudatosan foglalkoznának azzal a gondolattal, hogy valójában az egész emberi életük szervezett mozgás. (Mindez ugyanis annyira alapvető tény számunkra, hogy fontosságát igazából csak a veszteségek és hiányok megtapasztalása során, a nélkülözés óráiban ismerjük fel és látjuk át.)

A mai ember tehát aggasztóan keveset törődik ezzel a mozgásossággal. Rendkívül mozgásszegény életmódot élünk - aminek egyre-másra tapasztaljuk különféle káros következményeit, az okokkal azonban továbbra is vajmi keveset törődünk... Örömmel olvasom hát mostanság Vekerdy Tamás különböző riportokban adott nyilatkozatait, aki egyre-másra igyekszik nyomatékosan utalni arra a göttingeni felmérésre, amely komoly következtetéseket tár elénk: mivel "(...) gyerekeink katasztrofálisan keveset mozognak, nem másznak fára, nem billegnek pallón, nem ugrálnak patak felett, ezért bizonyos agyi pályák sorvadtan alakulnak ki. Rengeteg a beszédhibás, mert a beszéd is a mozgásból fejlődik."

Szerencsére azért már érezhetően növekszik azoknak a szülőknek a száma is, akik felismerik, hogy a mozgás (és bizonyos esetekben a mozgás tudatos fejlesztése) létfontosságú a fizikális, mentális és pszichés fejlődésünkhöz.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre! Ebben a rovatban egy olyan 5 éves kislány terápiájáról fogok írni, akinek megkésett beszédfejlődése hátterét/előzményeit vizsgálva perinatális (születés körüli) problémák ismertek. Terminus után három nappal, oxigénhiány miatt császármetszéssel született. Nemcsak beszédindulásában késett, hanem mozgásfejlődése is kissé elmaradt, egyensúlya és mozgáskoordinációja a tipikusnál gyengébb, enyhe figyelemzavar is diagnosztizálható nála. Jelenleg már folyamatosan beszél, de sok a hanghibája, valamint a beszédészlelési részfolyamatok működésében is életkori elmaradásokat mutat. A lovasterápiák során a mozgásos stimulációra alapozva dolgozunk a fejlődésbeli lemaradásainak behozatalán. Bejegyzéseimben igyekszem majd rávilágítani arra, hogyan függ össze a (szabad levegőn történő) mozgás és a beszéd, illetőleg a kognitív képességek fejlesztése. Elöljáróban itt némi elméleti áttekintést szeretnék nyújtani ebben a témában.

A lovaglás különlegessége, hogy élő mozgásdialógust hoz létre a ló és a lovas között, méghozzá oly' módon, hogy a ló - mint médium - az összes szükséges mozgást elvégzi a páciens helyett (helyes, egészséges mintát szolgáltatva számára). A páciens ülése reaktív, befogadó, a ló által keltett impulzusokat felvevő, azokra azonnal reagáló. Az emberi járás mintájának megfelelő, előrehaladó mozgás a lovon ülőtől tartási és egyensúly-reakciókat kíván. A helyes testtartás kialakulásának következtében a kliens légzése mélyül, ritmusossá válik, a rekeszizom tónusa beáll. A felsőtestnek ez az egészséges, függőleges helyzete a beszéd szempontjából igen fontos. Beszédszerveink így kerülhetnek abba az állapotba, amelyben képesek a differenciált hangadásra. Ilyenkor a gégéből akadálytalanul juthat felfelé a levegő, s beszédszerveink ezt a fajta áramlást emberi hanggá formálják.

A lépésben haladó ló percenként kb. 90-110-et lép, s ezzel folyamatosan stimulálja a rajta ülő kliens vesztibuláris rendszerét. A kutatók ma már vizsgálati eredményekkel támasztják alá azt is, hogy a vesztibuláris ingerléssel az izomtónusra hatva a motoros fejlődés befolyásolható. A motoros és a nyelvi fejlődés között pedig kimutatható az összefüggés:

1.) A vesztibuláris ingerlés fokozza a központi idegrendszer általános motoros aktivitását, ezáltal a beszéd motoros komponensére is serkentőleg hat.

2.) Annak a gyermeknek, akinek az őt körülvevő térben nincs elég mozgásos tapasztalata, sokkal nehezebb a száj terében való helyes eligazodás, hiszen ott még csak nem is látványos a térbeli mozgás. A lovaglás sokat segít a téri tájékozódás és a mozgáskoordináció fejlesztésében is.

3.) Finommozgásainkat is csak akkor tudjuk pontosan kivitelezni, ha a nagymozgásokat addig képesek vagyunk nyugalomban tartani. (A beszéd pedig az ember legkifinomultabb mozgásainak egyike!) Ha egy kisgyermeknél még nem automatizálódtak a különböző nagymozgásformák, akkor ennek irányítása fogja lekötni a figyelmét, így nem tud eléggé összpontosítani pl. egy mesére vagy az iskolai tananyagra - ilyenkor előfordul, hogy "kiesik" a padból, vagy hintázás közben elesik a székével. Figyelme rendkívül leterhelődik, a fáradtságtól pedig később sokszor viselkedése is kezelhetetlenné válik. A lovon ülés reflexgátló alaphelyzet - tapasztalataink alapján képes csökkenti, mérsékelni, adott esetben teljesen meg is szüntetni bizonyos túlmozgásokat, segíti a mozgások összerendeződését, esetlegesen a gátolatlan csecsemőkori reflexek gátlását.

Említésre méltónak tartom továbbá, hogy a ló által keltett folyamatos, ritmikus mozgás, amit a páciens egész szervezete átél, lazító, relaxáló hatású. A harmonikus, ritmikus mozgásokra pedig az ember központi idegrendszere veleszületett módon ráhangolódik. A feszes izomcsoportok finoman oldódnak (s a hangszalag sem más, mint egy rugalmas izomszalag).

Ezekkel a bevezető gondolataimmal szerettem volna érzékeltetni, hogy a lovasterápia lehetőségei a mozgás- és beszédfejlesztés terén miért lehetnek egyedülállóak. Zárszóként leszögezhető, hogy a ló mozgása komplexen stimulálja a neuromotoros, szenzomotoros és pszichomotoros területeket - ezáltal az agyi plaszticitás hatékonyan támogatható, az új mozgásformák könnyen programozhatók.

 

Bejegyzésem összeállításához az alábbi szakirodalmakra támaszkodtam:
Fehérné Kovács Zsuzsa - Sósné Pintye Mária 2010. Játsszunk beszédet! Sanoma, Budapest.
Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia. Balogunyom, Unicornis Egészségforrás Alapítvány.
Vekerdy Tamás 2012. Szabadságot nekik! In Vasárnapi Hírek. (A letöltés helye: http://www.vasarnapihirek.hu/izles/vekerdy_gyermek_iskola_pszichologus)

 

 

A megkésett beszédfejlődésről

Az ember egészséges esetben biológiailag előre programozott nyelvelsajátítási képességekkel születik, amelyet a szakirodalomban sokszor "nyelvelsajátítási készülék"-nek neveznek. Ez a velünk született program teszi lehetővé, hogy a környezeti ingerek megtámogatásával a világon valamennyi gyermek (nyelvtől függetlenül) szinte ugyanabban az életkorban beszélni kezd. Amennyiben az egészséges fejlődési ütemben fennakadás mutatkozik, s a lánygyermek 2, a fiúgyermek pedig 2,5 éves korában még nem beszél (vagy csak egy-két szót mond), ún. megkésett beszédfejlődéssel van dolgunk, amely figyelmet és törődést érdemel, olykor pedig szakszerű segítséget kíván.

Mit tegyünk, ha az értelmileg ép, egészséges gyermek nem beszél?

Az okok tisztázásának egyik első lépése a gyermek hallásának kivizsgálása. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a beszédprodukció késésének hátterében valamilyen beszédfeldolgozási zavar húzódik - a beszédfeldolgozás alapja pedig az ép hallás. (A hallásra épülnek aztán az észlelési, azaz percepciós és megértési alap- és részfolyamatok működései. Ezeknek a folyamatoknak a vizsgálata volna a következő lépés, ami a Magyarországon standardizált GMP-tesztcsomaggal történik, de erről majd csak a későbbiekben ejtek szót.)

A beszédfeldolgozási zavarok mindig rejtélyes problémák, ugyanis sokáig nem hívják fel magukra a figyelmet, ezért a gyermek felnőtt környezetének rendszerint eszébe sem jut, hogy a kicsi esetleg nem érti a hozzá intézett verbális közléseket. Mindez annak a felettébb ügyes és leleményes emberi tulajdonságunknak tudható be, amit kompenzációs mechanizmusnak hívunk. Gondoljunk csak bele: míg a beszédprodukciós zavarok mindannyiunk számára szembeötlők (egyből észrevesszük, ha valaki pösze, dadog, hadar stb.), addig a meg nem értésről nem mindig kapunk visszajelzést. Ha valaki nem hallotta (vagy nem hallotta jól), amit mondtunk neki, de a szituáció, a mimikánk és gesztusaink alapján jól következtet, melynek nyomán megfelelően reagál, az nem ad rá okot, hogy a beszédfeldolgozásának zavarára gyanakodjunk, hiszen így is eredményes lehet a vele folytatott közös kommunikációnk. A 2-3 éves nem beszélő (tehát megkésett beszédfejlődésű) gyermekek testbeszéddel általában remekül kommunikálnak, szüleik pedig meg vannak róla győződve, hogy mindent megértenek. Ez nagyrészt igaz is lehet, csak az nem ellenőrizhető: vajon a hangzásra, vagy csupán az artikulációra (szájról olvasásra) és a környezeti tényezők megtámogatására támaszkodva következik-e be náluk a feldolgozási folyamat.

A beszédprodukció késésének sokféle negatív következménye lehet (később befolyásolhatja az írott nyelv, az olvasás és az írás tanulásának sikerességét is), így az időben elkezdett terápiának nagy a fontossága.

A beszédfeldolgozás sikerességét tehát a hallási folyamatok alapvetően meghatározzák, azonban  ép hallás mellett is elképzelhető, hogy a gyermeknek valamilyen beszédészlelési és/vagy -megértési részfolyamata zavart - ezt pedig kevesen tudják. Utóbbi problémákat a részképességzavarok közé soroljuk, melyek hasonlóképp eredményezhetik a beszédprodukció indulásának késését.

Ebben a bejegyzésben azonban egy olyan kisfiú esetéről számolok be, akinek megkésett beszédindulása hátterében hallásprobléma állt. 3 éves korában egy sikeres orvosi korrekciónak köszönhetően aztán egyik napról a másikra elkezdett beszélni - ezzel párhuzamosan, 2013 tavaszától segítjük őt mi is a Pazarral a beszédtanulásban.

A kisfiú remekül fejlődik, s a hangzó világ megtapasztalása láthatólag igen nagy öröm számára. A terápiás foglalkozások közben is sokszor felfigyel távoli hangokra, és megjegyzi, hogy pl. elment egy "nínó" vagy egy vonat, illetőleg adott esetben rákérdez az ismeretlen zajforrásra: "Ez mi volt?" A lovasterápiára rendkívül motivált, nagyon szereti a Pazart. Szerencsénkre kedvenc játéka lett a képkártyákról történő artikulációs gyakorlatok végzése és a hangoztatás :-). Annyira figyel, annyira igyekszik, hogy nemhogy egy három-, de egy hatéves gyereknek is becsületére válna az ő iparkodása. Nagyon szeretek vele dolgozni. Komoly energiabefektetésének köszönhetően a kezdeti "azar"-ból röpke két hét alatt "Pazar" lett, tökéletes zárral a szó kezdetén! :-) Természetesen vannak hanghibái, amiket segítséggel és gyakorlással láthatólag gyorsan és ügyesen fog tudni korrigálni. Észrevehető, hogy a beszédészlelési részfolyamatai közül a vizuális észlelése (gyakorlatilag a szájról olvasása) rendkívül kifinomult, profi, technikás..., ugyanakkor egyéb részfolyamatokban (megint csak azt kell mondjam, hogy természetes módon) vannak elmaradásai. Nem szívesen tanul velem verset, azaz, nem akar ismételni. No nem, mintha nem volna rá képes, sokkal inkább látszik, hogy szégyenlős. Ez ugyanis egy olyan elvárás tőle, amiben még nem szerzett gyakorlatot (esetleg inkább kudarcélményeket). Kacagtam magamban a múlt héten, amikor én már épp feladtam a mondókázást, elő sem hoztam a témát, mire a foglalkozás közepén a kicsi közölte velem, hogy "Mondjuk el a versünket!" :-) Így végre közös meghangosítást is nyert a hetek óta csak általam szajkózott "Hóc, hóc, katona...". (Milyen igaz Weöres Sándor gondolata: "Mihelyt nem kell: mindenem a tied - ez az élet vásárcsarnokának felirata." Néha igazán vehetném már lazábbra a gyeplőt... Megy az a Pazar- (/pazar-) beszédtanulás magától is... ;-)


(A fenti bejegyzés szakirodalmi forrásanyagának az alábbi könyvekben nézhetnek utána:
Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.
Gósy Mária 2000. A hallástól a tanulásig. Nikol Kkt., Budapest.
Horváth Viktória 2007. Megkésett beszédfejlődésű óvodások beszédfeldolgozási folyamatairól. In Gósy Mária (szerk.) 2007. Beszédészlelési és beszédmegértési zavarok az anyanyelv-elsajátításban. Nikol Kkt., Budapest.)

 

Másképp mozgok, mint a többiek... - a viselkedéses következményekről

Az a kisfiú, akivel a harmadik lovasterápiás évadot kezdjük, és akinél cerebrálparetikus tünetei folytán közös munkánkat tekintve elsősorban az egyensúly, a nagy- és finommozgások fejlesztése, a mozgáskoordináció javítása, az izmok erősítése szerepelt célkitűzésünkben, hála a szülők gondos odafigyelésének, a sok gyógytornának, valamint a téli hónapokban gyakorolt ún. alapozó tornának, rengeteg pozitív változást mutat. Járásán már alig vehető észre a betegsége, és a lovon végzett tornagyakorlatok kivitelezésében is látványos, mennyit fejlődött, ügyesedett. Idén nyáron már a szártartást és a ló önálló irányítását is elkezdtük megtanulni.

 

Szülei azonban egy új, ezeddig ismeretlen helyzetről számoltak be a kisgyerek magaviseletét illetően: jelentős viselkedésproblémákról. A kialakult nehézségek nyilván sértik a családi békét, úgy tűnik tehát, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon az eredeti célkitűzésünk lassan módosításra érett. Hogy hogyan és milyen módon, arról fogok a következőkben beszámolni. Elöljáróban néhány szó a jelenlegi helyzet valószínűsíthető fejlődéslélektani hátteréről, továbbá arról a módszerről, amelyet a jövőbeli együttműködésünk fő irányvonalaként választottam.

 

A hetedik életévben jelentős változások következnek be a gyermekek fejlődésében (nem véletlen, hogy számos országban erre az életkorra tevődött az iskolakezdés ideje). Fordulat van először is a testi fejlődésben - úgy is nevezik ezt az időszakot, hogy az "első alakváltozás" kora. A testarányok eltolódnak, a gyerekek nyúlánkabbá, fiúsabbá/lányosabbá válnak. Az egyik legfontosabb esemény azonban a gondolkodás megváltozása, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy saját tevékenységüket "kívülről" is elkezdik megfigyelni. Ezek a tudatosságnak és az önismeretnek a kezdeményei (amelyek lenyomatai később a lelki élet részeivé válnak). S mivel a gyermek egy kicsit már szemlélője is önmagának, tevékenységeinek eredménye is fontossá válik számára. Hozzáméri teljesítményét a valósághoz, megítéli magát: ez jó, ez nem sikerült, ez nem olyan, mint amilyet az óvó néni rajzolt..., esetleg: ezt a tornagyakorlatot én nem tudom úgy megcsinálni, mint a fiatalabb kistestvérem... Alakulnak, változnak a társkapcsolatok is, a gyerek egyre inkább kitekint a családi környezetből a vele egykorúak irányába. Úgy gondolom, ezek a sorok jól illusztrálják, hogy feltehetően milyen irányú lélektani történések zajlanak annál a kisfiúnál, aki 6 év készséges együttműködés és szófogadás után olykor meglepő viselkedést és magatartást (sok engedetlenséget, tagadást, öntörvényűséget stb.) produkál. Próbáljuk meg őt megérteni, próbáljuk vele megértetni, azaz, inkább elfogadtatni saját magát (békével, szeretettel, együtt a világgal)! Ehhez az úthoz választottam egy olyan terápiás módszert, amire úgy tűnik, az adott kis páciensem igen jól reagál.

 

A Hanscarl Leuner nevével fémjelzett szimboldráma (más néven KIP, azaz katatím imaginatív pszichoterápia) remekül bevonható a lovasterápiás foglalkozások anyagába. A módszer döntő jelentőségű lehet a személyiség harmóniájának megteremtésében, a saját self-ünk ("önvalónk") és mások érzékelésének javításában. Elméletileg közel áll a pszichoanalízishez (C. G. Jung egyébként nagy kedvencem!:), azonban nemcsak a tünetekkel, hanem a problémák pszichodinamikai hátterével is foglalkozik. A módszer alapfokú alkalmazásának szintjén még nem az a cél, hogy a terapeuta mélyebb változásokat indukáljon a személyiségszerkezetben, igen kiváló lehetőség azonban például azok számára, akiket túlzottan kötnek pszichoszomatikus tüneteik, szorongásaik, vagy erősen intellektualizáló hajlamúak. A KIP fókusza a lélek öngyógyító erejének mozgósítása. Technikailag egy ellazult, relaxált tudatállapotban (ami a ló hátán igen jól elérhető!) létrehozott katatím, azaz érzelmileg hangsúlyos képélmény generálását jelenti. A páciens meghatározott (főleg természeti) alapmotívumokat kap hívóképként (az instrukció verbális, pl. így hangzik: "Képzelj el egy rétet!"), amelyeket aztán csukott szemmel imaginál, közben és utána pedig beszélget élményeiről a terapeutával. Ezek a színes, plasztikus (elképzelt) képek autonóm belső lefolyást követnek, megélésük pedig egyfajta kivetített önábrázolás, melynek jelentős az érzelmi telítettsége. Sok fontos információt tartalmaznak tehát: némileg diagnosztikus értékűek, másrészt pedig magukban rejtik a gyógyítás (öngyógyítás) tudattalan, mégis csodálatos lehetőségét.

 

Páciensem szempontjából - rendkívüli képzelőereje és a módszer iránti látható motiváltsága folytán - igen ígéretesnek tűnik az új technika alkalmazása. Legelső rét-motívuma ragyogó szimbolikával tárta elém a kisfiú alap-problémáját. Elképzelt rétjén szív alakú virágok nyíltak, ő is ott SZALADGÁLT ezen a szép réten, a mamájával pedig pipacsot szedtek. Egyszerre sütött a nap és esett az eső, az égen szép szivárvány volt látható. Mi van még a réten? Egy MÁSZÓKA. Szívesen odamenne kipróbálni. Háló-szerű köteleken kell rá FELMÁSZNI, és lehet rajta UGRÁLNI is. Ezen a réten ő nagyon JÓL ÉRZI MAGÁT. Második képélménye (a következő foglalkozáson) egy patak volt. Kicsi patakocska, amiben ő maga éppen horgászik, és szerencsésen ki is fog három halat. A pataknak egyébként nem volt túl tiszta a vize, merthogy iszapos lehetett az alja. Elképzeltettem, ahogy belemeríti a kezét: melegnek és kellemesnek találta. Szívesen meg is kóstolta gondolatban: sósnak ízlelte. Végül megmerítkezett benne, és zárszóként kijelentette: a halak LECSIPEGETIK A BŐRÖMRŐL AZ ELHALT SEJTEKET! Nem célom (és nem is volna helyes), hogy különösebben elemezzem, mintegy "lefordítsam" a képszimbolikát. Az utóbbi, nagybetűs kijelentés azonban valóban nagybetűs esemény, mely megérdemel egy kevés tisztázást: a víznek sokszor gyógyító ereje lehet, amennyiben a páciens megmerítkezik benne, lemossa vele magát..., hát még akkor, ha mindez önszántából, mindenféle felszólítás nélkül, ilyen kreatív tisztulási folyamat formájában történik meg!

Sok-sok kibontandó motívum vár még ránk, az egyes képekre még vissza-vissza fogunk térni - ezek pedig majd formálódnak az idő során. A gyerekek kivetíthetik beléjük tudott vagy tudattalan problémáikat, képzeletük erejével beleavatkozhatnak azok folyásába. Segítségül hívhatják ehhez olykor Pazart is, aki adott esetben nyargal velük, mint a szél, vagy csak egyszerű társként, bátorító, erős barátként mellettük áll. Nálunk ily módon némileg összemosódik az imaginált fantázia és az éppen megélt valóság, a kettő azonban jól támogathatja egymást. A képek folyamatos kibontakozásával párhuzamosan jó eséllyel változni fog a páciensekben a kellemetlen életeseményeik vagy betegségeik nyomán felgyűlt érzelmi tartalom. Észrevétlenül, kedvező irányban. Így legyen...

 

 

(A fenti gondolatok összeállításához a következő irodalmakat használtam fel:

Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes 1997. Gyermeklélektan. Gondolat - Medicina Kiadó, Budapest.

Leuner, H. 2012. A katatím imaginatív pszichoterápia alapjai. Animula Kiadó, Budapest.)

 

 

 

 

 

 

Autizmussal élők kommunikációs jellemzői

Újra hátunk mögött egy féléves téli kényszerszünet a lovasterápiás foglalkozásokat tekintve. Az autizmus-spektrumos kis páciensem cseperedik, már a hetedik életévében jár. Szakszerű óvodapedagógiai segítséget kap, de otthon is rengeteget foglalkozik vele a család. Amióta újra adottak a lovas lehetőségek, hozzánk is jár, s ha tehetem, hetente kétszer is elvállalom. Szívesen ül a lóra, nagyon együttműködő, barátságos kisfiú, szeretek vele dolgozni. Rendkívül sokat fejlődött számos képesség- és készségterületen. A nagy "kálváriánk" azonban az adekvát kommunikáció kialakítása/fejlesztése... Ebben a bejegyzésben ezért egy kicsit e probléma elméleti hátterét szeretném jobban megvilágítani, azért, hogy az érdeklődő (vagy valamilyen szempontból esetleg érintett) olvasóim is tovább tájékozódhassanak a témában.

 

Mint ismeretes, az autizmus-spektrumzavart önmagában is komoly vállalkozás definiálni, hiszen ahány érintett, legalább annyiféle változatos tünetcsoport... Van azonban három terület, amelyekben valamennyi autistánál megfigyelhető több-kevesebb károsodás. Ezek:

1.) a szociális interakciók és

2.) a kommunikáció minőségbeli károsodása,

3.) továbbá az érdeklődés beszűkülése, bizonyos sztereotíp viselkedésekhez történő ragaszkodás.

Fontos paramétere továbbá, hogy mint pervazív (átható) fejlődési zavar, az autizmus végleges állapot, nem gyógyítható, hanem (különböző eredményességgel) javítható.

 

Emeljük ki a fent említett tünetcsoportok közül a beszélt nyelvi kommunikációt. (Ebben a bejegyzésben a nonverbális kommunikáció módjairól, valamint a képkártyákkal történő, támogató kommunikációs eljárásokról most nem fogok szólni.)

 

Az autizmussal élők problémái mások, mint a beszédkésésben szenvedő vagy siket gyermekekéi. Nem, vagy nem feltétlenül értelmi fogyatékosság kísérőjelenségei ezek a zavarok, hanem arról van szó, hogy az agyuk másképp dolgozza fel a beszélt nyelvi (és egyéb) információkat. A világ számukra alapvetően kaotikus, elsősorban a megértéssel és az értelmezéssel vannak problémáik. Érzékelésük és észlelésük tehát ép, azonban megértésük "betű szerinti" (nem pedig érzelmi, átvitt stb.). Merthogy: az észlelt dolgokhoz történő jelentés-hozzáadáshoz már fantáziára lenne szükség, az ő képzeletük fejlődése azonban károsodott. Tehát: nyelvi képességük valójában nem hiányzik, hanem sérült! Az egészséges gyermekek a világon mindenütt olyan biológiailag programozott képességgel születnek, amelynek köszönhetően ösztönösen előnyben részesítik az emberi hangokat, azokat elemzik, majd megértik az emberi kommunikációt, végül maguk is kommunikálnak. Az autisták mások. A jó képességű autistáknak vannak úgynevezett "intelligencia-szigeteik", ám általában igaz rájuk, hogy elvont szinten intelligensek, gyakorlatilag azonban nem - mindez pedig verbális kommunikációjukra is igaz lehet...

 

Az autizmus-spektrumzavar egyik jellegzetes kommunikációs tünete az ún. echolália. Az echolália a szavak szó szerinti, azonnali vagy késleltetett ismétlésére utaló kifejezés.

 

Sok autista gyermek, köztük az én páciensem is küzd a problémával. Egyes szakemberek rámutatnak arra, hogy az echolália mögött egyébként sokszor valódi kommunikációs szándék húzódik meg, az autisták nagyon is megpróbálnak részt venni a beszélgetésekben, csak éppen a rendelkezésükre álló korlátozott eszközök segítségével. Ők ugyanis az agyuk jobb féltekéjében végbemenő folyamatokkal manipulálnak (ezeket használjuk egyébként mindannyian, amikor pl. fejből énekelünk dalokat: a jelentést nem elemezzük, hanem eléggé felszínesen kezeljük...). Egy szó kreatív használatához azonban a bal agyféltekét kellene használni, ahol a szavak jelentésének a feldolgozása is megtörténik, és amire ők már nem képesek. Sok autista egyszerűen nem tudja, nem érti, hogy a beszéd mire való...

 

Rendkívül fontos terápiás cél tehát: megmutatni nekik a beszélt nyelvi kommunikáció hasznát! A hatalmát! Felfedeztetni velük, hogy a nyelvhasználatnak cselekvés- és történésbefolyásoló szerepe van. Hogy a nyelvi kód (szavak, mondatok) alkalmazásával befolyásolhatják a környezetüket. A lovasterápiában ezt a célt támogatjuk pl. azzal, hogy a ló elindítását és megállítását is az autista páciens vezérli. Kezdetben így instruáljuk: Mondjad neki, hogy "Lépés, Pazar!", később (mint az én kliensemnél is) már elegendő annyi: "Indítsd el a lovat!". (Ugyanígy járunk el a ló megállításánál is, az "Áll!" vezényszót alkalmazva.) Fontos szerepe van ebben a munkában a lóvezetőnek is, akinek oda kell figyelnie arra, valóban akkor indítsa el és állítsa meg a lovat, amikor a kisgyerek kéri. Így kedvező visszacsatolást kaphat: amit mondok, annak ez és ez a következménye. Érdemes érte (adekvátan) beszélni, ha lovagolni szeretne, nemcsak ácsorogni! :-)

 

A következő bejegyzésekben is folytatni kívánom ennek a témának a kibontását, és igyekszem megosztani a gyakorlati terápiás tapasztalataimat is. Egyben kérem a kedves Olvasókat, bátran véleményezzék, egészítsék ki gondolataimat a sajátjaikkal, hiszen az autizmus egy olyan terület, ahol a legtöbbet egymás példáiból, történeteiből tanulhatunk!

 

(Fenti soraim összeállításához felhasználtam Theo Peeters: Autizmus c., 2007-es munkáját - köszönet érte a Kapocs Könyvkiadónak.)