Gyógypedagógiai és pszichológiai szempontú lovasterápia Pazar nevű lovam segítségével. Az indikációkról és az esetleges kontraindikációkról az Oldalak menüpontban olvashatnak.

2012. július 31., kedd

Kérlek, szelídíts meg engem...

Ma láthatólag (és az anyuka elmondása szerint is) igen fáradtan érkezett a kislány, ami nála azt jelenti, hogy rettenetesen izeg-mozog, nyüzsög, akaratoskodik, sokat beszél és előfordul, hogy agresszív megnyilvánulásai is vannak.

Mindjárt a foglalkozás kezdetén megpillantotta a varjú-kesztyűbábot, amint ott "csücsült" a karám korlátján. Természetesen rögvest oda kellett adnom neki. Nyomban fel is húzta a kezére és vadul csipkedett a csőrével mindenkit, akit csak ért, a Pazart is, engem is. Minden feszültsége láthatólag a varjún keresztül vezetődött le.


Javasoltam neki, hogy inkább simogassuk meg ezt a varjút, próbáljuk meg megszelídíteni. Mutassuk meg neki, hogy a csipkelődésen kívül mást is lehet csinálni, és az mennyivel jobb érzés. Miközben sétáltunk a lóval, folyamatosan simogattam a Pazart, a varjút és a kislányt is, amivel lassan át lehetett irányítani a figyelmét arra, milyen érzés megfogdosni ezt a szőrös varjú-bábot, milyen puha a tapintása... (Közben megbeszéltük, hogy az igazi varjú persze nem is szőrös, hanem tollas jószág.) Hamarosan kitalálta, hogy a varjú nyelve valójában egy zabla, és ha azt beleteszi, akkor nem tud bántani. Egy-egy apró perctöredékre így már be tudta fogni a csőrét... :) Alakult tehát a dolog, néha zabla került a varjú szájába. Egy idő után, mikor már meg is reptettük a varjút (oldalra kitartva, egyensúlyozó gyakorlatnak is használva a helyzetet), kezdett szelídülni, már lehetett egy kicsit simogatni, ezért felvetettem, hogy tegyük le pihenni, mi pedig rajzoljunk. A varjút azonban nem lehetett letenni, magunkkal vittük az egész foglalkozás során.

Örültem, hogy ismét szívesen vette, hogy üljek fel a háta mögé és együtt rajzoljunk. De ma ez nehezebben ment, mint a múltkor. Kértem, rajzoljunk a katicáéknak házat. De ezt elutasította. Javasoltam, hogy akkor rajzoljunk nekik egy fát. Azt sem. Majd ő megmondja, mit… Elkezdett rajzolni – ismét fekete ceruzát választva. Először azt mondta, hogy az egy sirály. Később kiszínezte kékkel és úgy nyilatkozott, hogy már delfin. Ezután én is lehetőséget kaptam a rajzolásra, és kérte, hogy egyszerre kezdjünk hozzá. Elkezdtem rajzolni egy fát, ő pedig úgy tűnt, összevissza firkál. Az összevissza firkálásból kikerekedett először egy robot (ami állítólag a kis katica robot-játéka), ami nagyon hamar „akrobata” lett, de nem tudta megmagyarázni, hogy az mit is jelent (csak leállított, hogy ne kérdezgessek már annyit). Végül pedig befejezte ezt a rajzot és kijelentette, hogy ez egy ördög. (Megjegyzem: tényleg az lett, piros fejjel, nagy szarvakkal.) Megkérdeztem, ismerik-e egymást a katicáékkal. Azt mondta, igen, és odasúgta nekem: ő az apuka! Innentől már nem tudtam tovább vinni a beszélgetést, az összes ceruza leesett időközben a földre, és elég nehezen bírtam a kislánnyal.

Jött a futószár és az ügetés. Vinnünk kellett a varjút is ügetni. A varjú csőrével kapaszkodott a voltizshevederbe. Csendben, fegyelmezetten ügetett. És magától lehasalt a Pazar nyakára a végén egy kicsit megpihenni. Kedves mosoly ült az arcán. Elégedettnek, megnyugodottnak láttam.

A foglalkozás közben egyre finomodott a kommunikációja, pl. a segítőmet is szépen megkérte, hogy álljunk meg a lóval itt vagy ott ("légyszi"), a Pazarnak pedig ekkor azt mondta: "köszi, Pazar". A varjú végül 30 perc elteltével teljesen megszelídült, többé már nem csipkedett, hanem puszit adott: a Pazarnak és nekem is. Meg lehetett simogatni és jól meg lehetett ölelgetni.

Azt hiszem, ez életem egyik legfárasztóbb, de egyben az egyik legeredményesebb és legszebb terápiája volt... ;)

2012. július 27., péntek

Rajzoljunk neki anyukát!

Folytatódik egy új szál, egy új fejezet az ADHD-s kislánnyal való közös munkánkban. Míg találkozásaink kezdetén eredményesen dolgoztunk bizonyos alapvető viselkedésterápiás módszerekkel, az idei (immár harmadik) tavasz-nyárelő érezhetően változást/változtatást igényelt (ugyanis a régi "nyelv" már nem bizonyult elegendőnek, illetőleg kielégítőnek). Néhány foglalkozás után a gyermek maga adta kezembe az új technikát. Nem kellett sokáig várnom rá - de türelmesen kivártam, mert nem az a célom, hogy bizonyos módszereket húzzak rá egy adott "esetre", hanem épp ellenkezőleg: amit a gyermek felkínál önmagából (s ami sohasem véletlen!), ahhoz keresem a megfelelő utakat, eszközöket. Jelen esetben ez egy történetmesélés lett, amelynek kivételesen nem én vagyok a kezdeményezője, hanem ő, aki foglalkozásról foglalkozásra képzeletbeli kis katicabogár-barátjáról mesél nekem és a Pazarnak, én pedig csak kísérem őt egy olyan szimbolikus történet kibontakoztatásában, amely szemmel láthatólag legaktuálisabb problémáinak feloldását segíti számára elő.

Az első beszélgetésünk után, amikoris megismerkedtem a kis katicabogárral, lerajzolta nekem őt a lovas-füzetébe és elhozta megmutatni. Jó nagy katica lett, betölti az egész lapot. Fekete színnel készült és csupán két piros (vagy inkább narancssárga) színű pöttye van, ám annál több lába, igen-igen sok lába! Azt mondta, azért lett ilyen nagy, mert időközben olyan sokan lettek, "már tízen vannak", és valahogy mind a tíz ebben az egy katicában sűrűsödött össze. A sok lábbal... A kislány - hiperaktív.

Említettem talán, hogy elmondása szerint a kis katicabogár-barátjának nincs (legalábbis nem volt) anyukája. Egy következő foglalkozásra azt terveztem, hogy felajánlom: rajzoljunk neki közösen egy anyukát (a lépő ló hátán). A kislány azonban megelőzött engem egy gondolattal. Amikor a bevezető köröket léptettük és lassan kezdtem áthangolni a foglalkozásra, megkérdeztem tőle, hogy egyébként hogy van a katica-barátja, mire ő nagyra nyílt szemekkel vágta rá, hogy "Már van anyukája!". Állítólag "talált neki" anyukát. :-)

Ezután egy nagyon szép része következett a lovasterápiának.

Felültem a kislány háta mögé, a kapaszkodós hevederhez pedig felkötöttük a rajztáblát és egy zacskó színesceruzát. A segítőm vezette a Pazart lépésben, mi pedig rajzoltunk. Ő akarta az anyukát lerajzolni (szintén jó nagy katica lett - milyen jellemző szimbólum ez is, ahogy megszámolta, hány rajzlapunk van, mert szerinte az összes kellett volna ahhoz, hogy ráférjen az anyuka-katica). Még mindig fekete ceruzával készült a kép, de már piros pettyes változatban, kiszínezve. Tetszett is a rajza, ám utolsó simításként egyszer csak elkezdte bekeretezgetni... Kérdeztem tőle, hogy az micsoda. "Pókháló" - volt a válasz. Pókhálóban van az anyuka-katicabogár... Én következtem a rajzolásban. Kérte, hogy bal oldalra rajzoljam le a kicsinyét. Előtte azonban oda is rajzolt egy kisebb pókhálót. Én tudatosan a pókhálón kívül, fölötte kezdtem el rajzolni, de a kislány erőteljesen rámszólt, hogy oda, bele rajzoljam... Mondogattam neki, hogy ez a kis katica már olyan ügyes volt, hogy sikerült kijönnie a pókhálóból. Na, jó - mondta ő -, akkor legalább "lógjon bele"! Így kötöttünk kompromisszumot. Az én kis rózsaszín katicabogaramat végül még átkontúrozta fekete ceruzával és hozzárajzolt néhány lábat (a biztos hiperaktivitás kedvéért:-))).

Különösen fegyelmezett, nyugodt, odafigyelő volt az egész foglalkozás alatt. Nem akaratoskodott ügetés közben sem, beérte annyival, amennyit kapott.

Bízom benne, hogy mire az ősszel iskolába megy, sikerül kibeszélni, kirajzolni és kilovagolni a kis "katicabogárból", amire szüksége van.