Mint azt már korábbi bejegyzéseimben is említettem, a lépő ló hátán ülve rendkívül könnyen és gyorsan relaxált állapotba kerülhetünk. Az intenzív mozgásos stimuláció, ami még a legapróbb kis izmainkat is átjárja, ráadásul úgy, hogy ehhez nekünk lényegében semmit sem kell tennünk, csak befogadói vagyunk a jótékony folyamatnak, továbbá a ló testmelege, puhasága hamar feloldja a testi és a lelki feszültségeket egyaránt.
A klasszikus katatím képek imaginálása ebben a környezetben egy kicsit másképp történik, mint rendes körülmények között. Először is a lépő ló hátán ülve nem tudjuk sokáig csukva tartani a szemünket, mert hamar elszédülünk. Emiatt a gyerekek csak addig hunyják le a szemüket, amíg elképzelik a nyitó motívumot. Ezután már nyitott szemmel beszélgetünk arról, milyennek képzelték el az ő rétjüket, patakjukat stb. Gyerekekkel ez egyrészt megy, mint a karikacsapás, mert igen élénk a képzelőerejük. Másrészt azonban sokkal rövidebb ideig tudnak a feladatra koncentrálni, tehát hosszú "képzelt riportokat" nem kívánhatunk tőlük. A másik fontos dolog, hogy: gyerekek. Náluk néha megtámogatom az imagináció beindulását egy-egy játékos feladattal. Ilyen lehet például a patak elképzelésénél, amikor már képzeletben hajózunk is rajta, hogy papírból hajtogatunk is egy hajót. Vagy gyurmából hegyet készítünk. Néhányuknál ugyanis így könnyebben kel életre a fantáziavilág.
Figyelembe kell vennünk, hogy ezekkel a képekkel olykor jól megbolygatjuk a tudattalant... Viszont, az egyik nagyon kedves kollégámat idézve: ahol házat építenek, ott is először minden csupa kavalkád, még normális utak sincsenek..., ám a végén még parkosítás is lesz! :-) Valahogy így zajlik a szimbolikus képek fokozatos feldolgozása és az öngyógyító mechanizmusok beindulása is.
Azzal a kisfiúval, akivel az első patak-kép megjelenése olyan szépen fejeződött be, egy következő alkalommal továbbvittem a témát: keressük meg ennek a pataknak a forrását. Mondanom sem kell, azóta eltelt egy-két alkalom, és a forrást még mindig nem sikerült megtalálnunk. A patak egyébként általában az anyai világot, míg a víz forrása (ahonnan fakad) a születést, a születés körülményeit reprezentálják. (Nevezett gyermek koraszülöttként, igen kis súllyal látta meg a napvilágot...) Jelenleg úgy állunk, hogy a forrás felé vezető út lényegében telis-tele van különböző akadályokkal. Először is elágazás következik - ajaj! Ki van írva egy táblára, hogy zátony-veszély, a másik táblára pedig, hogy ciklon. Na, most merre menjünk tovább? (Képzeletben egyébként egy hajóval utazunk a "patakon".) Hát, ő ciklonba biztosan nem akar kerülni, inkább a zátonyosat választja. Ahol sekély a víz..., és puff, már fenn is akadt a hajó egy kiálló sziklán, léket kapott. Mi történik? Süllyedünk! Tudsz-e úszni? Ő aztán nem... De! Van mentőmellény és mentőcsónak! (Leleményes a kissrác :-)) Melyiket választod? Inkább a mentőcsónakot. Ami ráadásul vasból van, tehát újabb baleset nem érheti. Sima ügy - lássuk hát azt a forrást, gondolom én. De csak én gondolom... Jön egy ciklon! Ó, most mi lesz velünk? Lecsuktam a hajó fedelét - így a válasz. Ezen is túljutottunk. De még mindig vannak nehézségek: szemben velünk egy hatalmas hullám. Még az a szerencse, hogy a hajót egy gombnyomással át lehet alakítani repülővé - s ezzel már repülünk is. Mellettünk szállnak különféle katonai gépek és hőlégballonok is. Egyszer csak: zuhanunk! Egy nagy fa tetejére... Ahol a repülőgép újra hajóvá alakul.
Csűrtem-csavartam, de a kisfiú csak nem akarja látni azt a forrást. Képeiben azonban többször megjelenik a hegy. Lássuk hát a hegyet - amit a ló hátán időközben gyurmából is elkészítettünk. Hát, az a hegy bizony olyan magas, hogy nem is lehet látni a tetejét - ő meg sem próbálkozik a feljutással, inkább leül a hegy lábánál. Később hozzátette: egyébként egy vulkán is van a tetején. (A hegy, illetőleg a hegyre feljutás szimbóluma az előttünk álló feladatokkal való megküzdési lehetőségeket mutatja.)
Figyelemreméltónak tartom még néhány kósza elszólását is, amelyek különböző témájú beszélgetéseink során bukkannak fel nála. A múltkorokban például egy olyan robotról kezdett beszélni, akinek nincs lába (ez pont a patak forrását kereső imaginációs próbálkozásunk napján történt, amikor magával az imaginációval épp semmire sem jutottunk). (Aki nem olvasta a bejegyzéslista elejét, csak jelzem: a kisfiú diagnózisa cerebrális parézis...) Szóval, a robotnak nincs lába... És akkor hogyan megy? - kérdeztem én. Hát repülőt vezet! Ó... Mint kiderült, a Csillagok háborújából jött az ötlete - ettől függetlenül számomra mindig elgondolkodtatóak az ilyen esetek, nevezetesen, hogy ugyan miért pont éppen azt a motívumot kapja elő hirtelen az ember gyereke...
Nos, láthatjuk, hogy a kisgyerek tudatalattija épp háborog. Anyukája ennek túlzottan nem örül - mert megy otthon a kedves rendbontás és a testvéri szeretet :-), ettől függetlenül nyugtatnám: rendben van ez így! A végére még parkosítás is lesz! :-))) /Mutatja a gyógyulás beindulását például, hogy magától felhozta a lókaki-témát, amit részletesen körül kellett járni, mondjuk úgy, hogy miért pont zöldet kakil a Pazar, mit evett előtte, meg miért eszik meg a kismadarak a lócitromot, stb. Neki is vannak székelési problémái is, eddig azonban erről hallgattunk. Most viszont beindult valami.../
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése