Másképp mozgok, mint a többiek... - a viselkedéses következményekről

Az a kisfiú, akivel a harmadik lovasterápiás évadot kezdjük, és akinél cerebrálparetikus tünetei folytán közös munkánkat tekintve elsősorban az egyensúly, a nagy- és finommozgások fejlesztése, a mozgáskoordináció javítása, az izmok erősítése szerepelt célkitűzésünkben, hála a szülők gondos odafigyelésének, a sok gyógytornának, valamint a téli hónapokban gyakorolt ún. alapozó tornának, rengeteg pozitív változást mutat. Járásán már alig vehető észre a betegsége, és a lovon végzett tornagyakorlatok kivitelezésében is látványos, mennyit fejlődött, ügyesedett. Idén nyáron már a szártartást és a ló önálló irányítását is elkezdtük megtanulni.

 

Szülei azonban egy új, ezeddig ismeretlen helyzetről számoltak be a kisgyerek magaviseletét illetően: jelentős viselkedésproblémákról. A kialakult nehézségek nyilván sértik a családi békét, úgy tűnik tehát, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon az eredeti célkitűzésünk lassan módosításra érett. Hogy hogyan és milyen módon, arról fogok a következőkben beszámolni. Elöljáróban néhány szó a jelenlegi helyzet valószínűsíthető fejlődéslélektani hátteréről, továbbá arról a módszerről, amelyet a jövőbeli együttműködésünk fő irányvonalaként választottam.

 

A hetedik életévben jelentős változások következnek be a gyermekek fejlődésében (nem véletlen, hogy számos országban erre az életkorra tevődött az iskolakezdés ideje). Fordulat van először is a testi fejlődésben - úgy is nevezik ezt az időszakot, hogy az "első alakváltozás" kora. A testarányok eltolódnak, a gyerekek nyúlánkabbá, fiúsabbá/lányosabbá válnak. Az egyik legfontosabb esemény azonban a gondolkodás megváltozása, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy saját tevékenységüket "kívülről" is elkezdik megfigyelni. Ezek a tudatosságnak és az önismeretnek a kezdeményei (amelyek lenyomatai később a lelki élet részeivé válnak). S mivel a gyermek egy kicsit már szemlélője is önmagának, tevékenységeinek eredménye is fontossá válik számára. Hozzáméri teljesítményét a valósághoz, megítéli magát: ez jó, ez nem sikerült, ez nem olyan, mint amilyet az óvó néni rajzolt..., esetleg: ezt a tornagyakorlatot én nem tudom úgy megcsinálni, mint a fiatalabb kistestvérem... Alakulnak, változnak a társkapcsolatok is, a gyerek egyre inkább kitekint a családi környezetből a vele egykorúak irányába. Úgy gondolom, ezek a sorok jól illusztrálják, hogy feltehetően milyen irányú lélektani történések zajlanak annál a kisfiúnál, aki 6 év készséges együttműködés és szófogadás után olykor meglepő viselkedést és magatartást (sok engedetlenséget, tagadást, öntörvényűséget stb.) produkál. Próbáljuk meg őt megérteni, próbáljuk vele megértetni, azaz, inkább elfogadtatni saját magát (békével, szeretettel, együtt a világgal)! Ehhez az úthoz választottam egy olyan terápiás módszert, amire úgy tűnik, az adott kis páciensem igen jól reagál.

 

A Hanscarl Leuner nevével fémjelzett szimboldráma (más néven KIP, azaz katatím imaginatív pszichoterápia) remekül bevonható a lovasterápiás foglalkozások anyagába. A módszer döntő jelentőségű lehet a személyiség harmóniájának megteremtésében, a saját self-ünk ("önvalónk") és mások érzékelésének javításában. Elméletileg közel áll a pszichoanalízishez (C. G. Jung egyébként nagy kedvencem!:), azonban nemcsak a tünetekkel, hanem a problémák pszichodinamikai hátterével is foglalkozik. A módszer alapfokú alkalmazásának szintjén még nem az a cél, hogy a terapeuta mélyebb változásokat indukáljon a személyiségszerkezetben, igen kiváló lehetőség azonban például azok számára, akiket túlzottan kötnek pszichoszomatikus tüneteik, szorongásaik, vagy erősen intellektualizáló hajlamúak. A KIP fókusza a lélek öngyógyító erejének mozgósítása. Technikailag egy ellazult, relaxált tudatállapotban (ami a ló hátán igen jól elérhető!) létrehozott katatím, azaz érzelmileg hangsúlyos képélmény generálását jelenti. A páciens meghatározott (főleg természeti) alapmotívumokat kap hívóképként (az instrukció verbális, pl. így hangzik: "Képzelj el egy rétet!"), amelyeket aztán csukott szemmel imaginál, közben és utána pedig beszélget élményeiről a terapeutával. Ezek a színes, plasztikus (elképzelt) képek autonóm belső lefolyást követnek, megélésük pedig egyfajta kivetített önábrázolás, melynek jelentős az érzelmi telítettsége. Sok fontos információt tartalmaznak tehát: némileg diagnosztikus értékűek, másrészt pedig magukban rejtik a gyógyítás (öngyógyítás) tudattalan, mégis csodálatos lehetőségét.

 

Páciensem szempontjából - rendkívüli képzelőereje és a módszer iránti látható motiváltsága folytán - igen ígéretesnek tűnik az új technika alkalmazása. Legelső rét-motívuma ragyogó szimbolikával tárta elém a kisfiú alap-problémáját. Elképzelt rétjén szív alakú virágok nyíltak, ő is ott SZALADGÁLT ezen a szép réten, a mamájával pedig pipacsot szedtek. Egyszerre sütött a nap és esett az eső, az égen szép szivárvány volt látható. Mi van még a réten? Egy MÁSZÓKA. Szívesen odamenne kipróbálni. Háló-szerű köteleken kell rá FELMÁSZNI, és lehet rajta UGRÁLNI is. Ezen a réten ő nagyon JÓL ÉRZI MAGÁT. Második képélménye (a következő foglalkozáson) egy patak volt. Kicsi patakocska, amiben ő maga éppen horgászik, és szerencsésen ki is fog három halat. A pataknak egyébként nem volt túl tiszta a vize, merthogy iszapos lehetett az alja. Elképzeltettem, ahogy belemeríti a kezét: melegnek és kellemesnek találta. Szívesen meg is kóstolta gondolatban: sósnak ízlelte. Végül megmerítkezett benne, és zárszóként kijelentette: a halak LECSIPEGETIK A BŐRÖMRŐL AZ ELHALT SEJTEKET! Nem célom (és nem is volna helyes), hogy különösebben elemezzem, mintegy "lefordítsam" a képszimbolikát. Az utóbbi, nagybetűs kijelentés azonban valóban nagybetűs esemény, mely megérdemel egy kevés tisztázást: a víznek sokszor gyógyító ereje lehet, amennyiben a páciens megmerítkezik benne, lemossa vele magát..., hát még akkor, ha mindez önszántából, mindenféle felszólítás nélkül, ilyen kreatív tisztulási folyamat formájában történik meg!

Sok-sok kibontandó motívum vár még ránk, az egyes képekre még vissza-vissza fogunk térni - ezek pedig majd formálódnak az idő során. A gyerekek kivetíthetik beléjük tudott vagy tudattalan problémáikat, képzeletük erejével beleavatkozhatnak azok folyásába. Segítségül hívhatják ehhez olykor Pazart is, aki adott esetben nyargal velük, mint a szél, vagy csak egyszerű társként, bátorító, erős barátként mellettük áll. Nálunk ily módon némileg összemosódik az imaginált fantázia és az éppen megélt valóság, a kettő azonban jól támogathatja egymást. A képek folyamatos kibontakozásával párhuzamosan jó eséllyel változni fog a páciensekben a kellemetlen életeseményeik vagy betegségeik nyomán felgyűlt érzelmi tartalom. Észrevétlenül, kedvező irányban. Így legyen...

 

 

(A fenti gondolatok összeállításához a következő irodalmakat használtam fel:

Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes 1997. Gyermeklélektan. Gondolat - Medicina Kiadó, Budapest.

Leuner, H. 2012. A katatím imaginatív pszichoterápia alapjai. Animula Kiadó, Budapest.)