Gyógypedagógiai és pszichológiai szempontú lovasterápia Pazar nevű lovam segítségével. Az indikációkról és az esetleges kontraindikációkról az Oldalak menüpontban olvashatnak.

2011. december 22., csütörtök

Karácsonyi sütemény
Végy egy kilogramm jó meleg szeretetet!
Szitáld át a türelem szitáján, nehogy pletykamag kerüljön bele!
Gyúrd össze egy tojásnyi kedvességgel és takard le tiszta jókedvvel!
Ha megkelt, süsd meg a kitartás tüzénél!
Szórd meg
kacagással és tégy rá pár csepp nyugodt megfontolást!
Vágd fel annyi darabra, hogy eggyel mindig több legyen,
mint ahányan az asztalnál ültök, hiszen mindig akad valaki, aki még rászorul.




MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK
BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNUNK!

2011. október 22., szombat

Szünet

Kedves Olvasóim, kedves hozzánk járó Szülők, Gyerekek!

A borongós idő beköszöntével, fedeles lovarda hiányában, illetőleg a főiskolai munkámból adódó leterheltségem miatt a tavaszig kénytelen vagyok szüneteltetni a lovasterápiás foglalkozásokat. Terveim szerint április környékétől újra találkozhatunk azokkal, akik még igénylik.

Tájékoztatnám továbbá az Érdeklődőket, hogy sajnos új tagfelvételre nincs kapacitásom (és ez a helyzet a jelenlegi felállás szerint a tavasztól sem fog változni). Kérdéseiket a továbbiakban a veronika.scheder@gmail.com e-mail-címen tehetik fel nekem.


2011. szeptember 19., hétfő

Szorongásoldás ügetéssel

Úgy egy hónappal ezelőtt elkezdtünk ügetni. Hétről hétre figyelemmel lehetett kísérni, hogy ez az új mozgásforma hogyan oldja fel a testi, azon keresztül a lelki feszültségeket. Valami fantasztikus látvány/élmény. Az első egy-két alkalommal még olyan merev és ijedt arccal ült a lovon ez a kislány, hogy szó szerint úgy tűnt: teljesen belefeszül a feladatba. A harmadik ügetésekor ezek az arcvonások már feloldódtak. A következő héten már tökéletes testi oldottsággal, lazán, simulékonyan ült, s közben még mosolygott is! :-) Ezzel párhuzamosan történt, hogy kommunikációsan és érzelmileg is kinyílt. Vannak spontán megnyilvánulásai, magától elmesél nekem néhány dolgot, sőt, a legutóbb egy sokatmondó álmát is megosztotta velem... Haladunk! :-)

2011. szeptember 4., vasárnap

Beszédtanulás - kártyákkal

A múltkor megfigyeltem, mennyire nézi a számat a kisfiú, miközben már szinte tátott szájjal artikulálom neki a "Lépés, Pazar!" vezényszót, próbálván rávenni az együttes lóindításra. Nagyon tetszett neki az l hang képzése. Észrevettem, hogy próbálgatja a nyelvével utánozni. Hopsz. Még néhány körülmény alapján összességében úgy találtam, hogy ha "egyszerű" mutizmussal állnék szemben, nem volna ilyen érdeklődése az artikuláció iránt. Ezért úgy döntöttem, szemléletmódot váltok. Elkezdtem tehát tanítani az egyes hangok kiejtését - lehetőleg úgy, hogy azokat egyből összefüggésbe is lehessen hozni bizonyos helyzetekkel. 

Nemcsak beszédhibás, de megkésett beszédfejlődésű gyerekek szüleinek is jó szívvel tudom ajánlani azt a könyvet, amellyel pillanatnyilag magam is dolgozom: Fehérné Kovács Zsuzsa és Sósné Pintye Mária szerkesztésében jelent meg 2010-ben, Játsszunk beszédet! címmel. Számomra azért hasznos, mert nagyon jó artikulációs képkártyagyűjteménye van. (Igaz, kicsit vékony lapokon, ezért én be szoktam laminálni őket.) Olyanokkal indítottam, amelyeket már eddig is ismert: puszidobás, cuppogás (mint a halacska). Nagyon örültem, mert még a kezével is igazgatta a száját a hangok formálásához. Ezután a gyakorlat után kétszer is mondta velem együtt a Pazarnak, hogy "Állj!" - legalábbis az elejét, főleg az á-t. És számoltuk is a tapsolásunkat: egy-kettő-három. Elsősorban a magánhangzók kiejtése sikerül, de már az is nagy előrelépés!

Olyan egyszerű feladatokat gondolok tervezni a jövőre nézve a kártyák segítségével, mint pl. a kígyó sziszegésének utánzása. Ez csak egy hang, de egy egész állatot szimbolizálhatunk vele - és van is egy kis plüss kígyóm, amivel konkretizálhatok. De remek az "Állj!" vezényszó á hangja is, a Pazar olyan ügyesen megállt rá, amikor a kisfiú elkiáltotta magát. Érzékelheti általa, hogy amit mond, annak cselekvésértéke van. Ennek fontosságára kell ráébreszteni: hogy a beszédjének hatása van, irányíthatja, befolyásolhatja, tagolhatja vele a környezetét. Ha ennek a súlyára (előnyére) ráérez, nyert ügyünk van. Legyen így!

2011. augusztus 17., szerda

Neki is szokott gondja lenni?...

Ezt a bejegyzést most nem eresztem túl bőre - ám ha valaki elolvassa az előzőt/előzőeket, nagyon is érteni fogja a lényegét. Tehát:
- Amúgy a Pazarnak szokott gondja lenni a kakilással?
- Nem, szerencsére a Pazar nagyon egészséges paci. 
- Nekem szokott vele gondom lenni. Sokszor nem tudok kakilni.
(...)
Hogy most mi lett volna a jobb: ha azt válaszolom, hogy igen, a Pazarnak is vannak problémái (mindenkinek vannak, kinek ez, kinek az - senki sem egészséges teljesen/tökéletesen)...? Én hirtelenjében azt az utat választottam, amit eddig jártam. Eddig ugyanis azt igyekeztem alátámasztani, hogy a Pazarnak mennyire jólesik, amikor kakál egy nagyot, hogy az milyen jó dolog. Hát ezért a fenti válaszom.

Biztos vagyok benne azonban, hogy remek úton haladunk. Elő fog jönni még ez a téma - és én hagyom, hogy hadd jöjjön elő magától, annak lesz igazán jelentősége. Éppen úgy, ahogyan a nehezen induló lóra ülés pillanata is elérkezett, sőt, azóta már ügettünk is egy keveset... Csodaszép történet - terapeutaként úgy várom a folytatást, mint valami kisgyerek a mese következő részét! :-))) Közben pedig nagyon-nagyon drukkolok ennek a kisfiúnak! És hiszem, hogy - akár a mesében - végül minden jóra fordul és csodás befejezést nyer... ;-)

2011. augusztus 11., csütörtök

A beszéd, mint mozgás

A mozgásproblémás kisfiúval is a gyógypedagógiai lovaglás és voltizsálás szakág módszereivel foglalkozom. A kezdeti kis tartás után egy-két hét alatt mostanra már szépen feloldódott. Ez legfőképp a mozgására, mozgásfélelmére vonatkozik. Olykor persze még megfigyelhető, hogy a foglalkozás elején nem akarja elengedni a kapaszkodókat (az egyik kezével sem), néhány kör után viszont már magas tartásba tett kezekkel is bátran lovagol. Az is nagy előrelépésnek számít, hogy bár a klasszikus módon ő nem tudja átemelni a lábait a kapaszkodó fölött az oldalüléshez (majd háttal üléshez, ill. a teljes malomgyakorlathoz), a maga módján azonban megoldja a feladatokat (pl. önállóan háttal ülésbe helyezkedik). Hagyom, hadd csinálja úgy, ahogy neki kényelmes, megoldható. Az a lényeg, hogy bátran és magától mozog! Fontos még az egyensúlyérzetének a javulása: már képes önállóan középre helyezkedni, ha egy kicsit félrecsúszik.

Emlékszem, kezdetben mesélte az édesanyja, hogy volt olyan óvónénijük, aki figyelemzavarosnak, vagy esetleg egyenesen értelmi fogyatékosnak minősítette a kisfiát, ami az anyukának érthető módon elég rosszul esett (főleg, hogy az említett diagnózisokat orvosi vélemények nem támasztják alá). Tette (vagy tették) mindezt azért, mert a gyerek sokat beszél, illetőleg sokat kérdez. A magam részéről a kezdetektől fogva úgy látom, hogy a kisfiú kérdései adekvátak és logikusak, esetleg kismértékben csapongók. A lovasterápiás foglalkozásoknak köszönhetően ebből a szempontból azt a következtetést vontam le magamnak, hogy valószínűleg amíg más gyerek izeg-mozog-futkározik, természetes életkori energiaigényét ily módon levezeti, addig annak a kisgyereknek, akinek mozgásszabadsága gátolt, nem marad más "lehetősége", mint a beszéd, a beszédmozgás útján történő kibontakozás. Amennyiben jól megtervezett, feladatokkal (főként érdekes, mozgásos feladatokkal) tarkított, gördülékeny és tempós foglalkozást szervezek, a feladathelyzetekbe nagyon jól beilleszkedik - ellenkező esetben azonban (érthető módon!) unalmában beszél. Azt gondolom, ez elég természetes. Ez is életkori sajátosság.

2011. július 3., vasárnap

Dadogásterápia - lovon

Nos, ennek a bejegyzésnek jobb címet nem is találhatnék! A 6. foglalkozáson megvalósult az, amire eddig csak hipotéziseket állítottam fel: a foglalkozás végére (30 perc után) a teljes dadogásmentesség a spontán beszédben! :-)))

Leírom, hogyan történt. Légzőgyakorlatokkal, majd némi tornázással, voltizsgyakorlatokkal kezdtük a foglalkozást. Ezután ellenőrző kérdéseket tettem fel az Óz, a csodák csodája 1. fejezetéből, mellyel a múlt héten ismerkedtünk meg. Nagyon jól emlékezett a történetre, tulajdonképpen magától elmesélte az egészet, ám eközben szó szerint "folyékonyan dadogott". Nyilván a spontán beszédprodukció a legnagyobb kihívás, tudjuk jól, hogy ezekben a beszédhelyzetekben várható a legsúlyosabb fokú dadogás. Klónusok most nem, ugyanakkor súlyos tónusok voltak jellemzőek a kisfiú beszédében. Miután (türelemmel!) meghallgattam, eléraktam egy félig kész rajzot a mese 2. fejezetéből. Egy romos házikó, mely alól kikandikál két láb, egy pár piros cipellővel. És szépen elmeséltem neki a történet folytatását, amint Dorothy háza ráesett a gonosz keleti boszorkányra és így kipurcantotta a banyát, akinek ezzel a kislány megörökölhette a varázserővel bíró piros cipellőit. Kis páciensem lépő lovon szépen lerajzolta nekem a tájat, Óz országát, ahová Dorothyt a ciklon repítette. Nagyon szép, színes rajz lett belőle. Lassan a foglalkozás végére értünk. Ekkor megismételtük a légzőgyakorlatokat, majd megkértem, foglalja össze, mit tudunk eddig a történetből. Iszonyúan sajnálom, hogy nem készítettem róla valamilyen úton-módon hangfelvételt... Több mondaton keresztül, folyamatosan, dadogás nélkül mondta el a saját szavaival a mesét!!! Ez az!!! Ez volt a cél: a ritmikus mozgásimpulzusok jótékony, harmonizáló hatása a beszéd folyamatosságának zavaraira! :-)))

Érzelemfelismerés és -kifejezés - autizmussal...

Ezt a bejegyzést kezdhetném azzal a mondással, hogy "Ha én ezt a klubban elmesélem..." :-))) Lényegében magam sem hinném el a ma történteket, ha nem tapasztalom. A mai foglalkozás célkitűzéseként valójában lehetetlenre vállalkoztam, amikor a fejlesztési tervembe ezt írtam: Az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztése (stb.). A mellérendelt diagnózis: atípusos autizmus. No, akkor leírom, mi lett belőle:

Embereket (konkrétan gyerekeket) ábrázoló képekkel kezdtem, akik mimikájukkal és gesztusaikkal az ún. alapérzelmeinket tükrözték. Kezébe adtam a kisfiúnak az első képet egy nevető kislányról, aki virágcsokrot tart a kezében. 
- Mit csinál ez a kislány?
- Virágot szed.
- És még mit csinál? Nézd meg az arcát!
- Nevet!
(...) A folytatásban: Utánozta az arcával a nevetést és a morcoskodást (igggen, rendesen összeráncolt szemöldökkel!). S azért azt még hadd tegyem hozzá azok kedvéért, akik az előzményeket (még) nem olvasták: ez a kisfiú elvileg teljesen inadekvátan beszél...

Ezek után újabb verset tanultunk, íme:
"Mit csinál a kis kezem? Simogat, kedvesen. Ütöget, mérgesen. Csiklandoz, viccesen. Mit csinál a kis kezem? Te is tudod, mondd velem!"
Hadd ne mondjam... Mondta, mutatta, csiklandoztuk egymást és nevette... :-)))

Most már nemcsak elindítani, hanem megállítani is tudja a Pazart (vezényszóval). Mindezt még megfejeltük az "érzelemlabdák" dobálásával - a kis színes labdáimon is felismerte az általam felpingált érzelmeket, ráadásul olyan ügyesen labdázik a ló hátáról... No comment! :-)))

Mozgásfejlesztés

Ebben a fejezetben a mozgásfejlesztés lehetőségeiről fogok időközönként írni. Megfigyeléseimhez segítséget nyújt egy 4 éves kisfiú, akit infantilis cerebralparesis-szel diagnosztizáltak. Anamnéziséből a magam részéről többet nem emelnék ki - egyrészt a rengeteg, egymásnak olykor súlyosan ellentmondó diagnózis miatt, másrészt a magam szakavatatlansága folytán. Hivatalosan nem foglalkozom (és nem foglalkozhatom) mozgássérültek lovasterápiájával, ezzel a kisfiúval - szülői beleegyezés alapján - egyéb körülmények miatt (és orvosi javaslatra, továbbá orvosi beleegyezéssel) tettem kivételt.

A lovasterápia mozgásfejlesztésre gyakorolt hatékonyságáról néhány alapvető ismeretet szeretnék csak megosztani. A legfontosabb hatótényező, hogy a lépésben járó ló pontosan olyan impulzusokat, s ezen keresztül olyan érzéseket közvetít a rajta ülő páciensnek, mintha ő maga járna a saját két (egészséges) lábán (csakhogy: ez nem igényel tőle aktív erőfeszítést, majdnem azt mondhatnánk, hogy passzívan mozgatja át valamennyi izomcsoportját). A ló hátsó lábaiból kiinduló mozgásimpulzusok áttevődnek a rajta ülő páciens medencéjére, majd továbbhaladnak a gerincen, egészen a nyakszirtig, s ingerlik a magasabb szintű agykérgi központokat is. Ezek a mozgásimpulzusok egyensúlyi és tartási reakciókat váltanak ki. "A proprioceptív és szenzomotoros hatások segítik a felegyenesedést, a helyes tónus kialakulását, és lehetővé válik az optimális mozgásminták kiépítése (vö. Györgypál Zoltánné 2006. Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom)". A ló ebből a szempontból tehát "terápiás médiumként" működik közre a foglalkozásokon.

A saját esetem kapcsán elsődleges célkitűzésem ennél a kisfiúnál a spasztikus izomzat oldása, a gerincoszlop-környéki izmok erősítése, valamint az egyensúly és a mozgáskoordináció fejlesztése volna. A foglalkozások azért nem nyeregben, hanem szivacs és voltizsheveder segítségével történnek, hogy minél közvetlenebbül tudjon érintkezni a páciens teste a ló testével, mozgás a mozgással, izomcsoport az izomcsoporttal. A lovasterápiától (el)várható, hogy a szükséges helyeken erősít, másutt azonban ellazít - s mindez a páciens tudtán kívül, spontán módon történik, azaz: a ló tudja a dolgát :-). 

Három foglalkozáson vagyunk túl ezzel a kisfiúval. Mára nagy örömmel írhatom, hogy a legelső találkozásunkhoz képest, amikor még görcsösen kapaszkodott a voltizshevederbe, ma már két elengedett kézzel ült lépésben a lovon, sőt, elkezdtük a voltizsgyakorlatok tanulását is, és már háttal ülésben is léptünk! :-) Hétről hétre lehet érezni, hogy sokat oldódik: pszichésen is (a lovas közeget és a velem való kapcsolatát tekintve), s ezzel párhuzamosan látszik, hogy mozgásában is. S mivel nagyon értelmes kisgyerek, érdeklődő és kommunikatív, bízom benne, hogy ő is sokat fog fejlődni a Pazar hátán! 

2011. július 1., péntek

Összhang

A múltkorokban csoportfoglalkozást tartottam felnőtt kollégáknak, akik valamilyen (ám nem lovasterápiás) segítő szakmában dolgoznak. Visszajelzéseik alapján "Pazar" élményben volt részük. :-) Nekem is. Köszönettel tartozom a sok klassz fotóért, melyeket egyikük-másikuk szorgalmas kattintgatásai nyomán hihetetlen élmény visszanézni. Rájuk való tekintettel róluk nem közlök többet, a Pazar és a saját kapcsolatom e fotók általi tükröződéséből viszont örömmel osztok meg néhány képet a kíváncsiskodókkal. :-) Elmondhatatlan érzés, hogy két közös év után így összeértünk, s főleg, hogy mennyire érti a Pazar a terápiás munkát, milyen segítőkészen és okosan együttműködik velem... Nos, ezek az "összhangjaink":





2011. június 26., vasárnap

Innáta-hipotézis?

A pszicholingvisztika számára érdekes kérdés (és az egyik lehetséges kutatási terület), hogy hogyan kerül a nyelv az agyba: vajon a nyelv ismeretével együtt születünk, vagy a nyelvhasználat képessége kizárólag későbbi fejlődés eredménye? A tudományos álláspontok három fő nézet köré szerveződnek:

1. Az empirista felfogás szerint minden a tapasztalás következménye (a tudat születésünkkor csupán egy "üres lap", "tabula rasa"),
2. a racionalisták ellenben vallják, hogy a nyelvhasználattal kapcsolatos alapideák már születésünktől fogva a tudatunkban vannak. Az ún. innáta-hipotézis Platónhoz, majd Descartes-hoz nyúlik vissza, akik szerint a tapasztalás csupán aktivál, feléleszti a bennünk eleve lakozó ismereteket.

De hát mi is konkrétan az, amit eleve a tudatunkban hordozhatunk, hozhatunk magunkkal (még a születésünk előtti időkből, vagy az anyaméhből)?

3. A híres Chomsky-hipotézisben az előbbi két felfogás ötvöződik. Noam Chomsky a XX. század végén már úgy gondolta, hogy születésünkkor léteznek a tudat képességei, amelyek a nyelvelsajátítás szempontjából olyan általános, univerzális alapot adnak, melyre a tapasztalás segítségével bármely világnyelv tartalma, grammatikája ráépülhet. Feltételez egy velünk született nyelvelsajátítási szerkezetet, egy belső mentális mechanizmust, amely részben nyelvi információkat, részben elemzési eljárásokat tartalmaz. Chomsky hipotézisét valamelyest kezdik alátámasztani napjaink aggyal kapcsolatos kutatásai. (Mindezeket vö. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest. 241-248.)

Ezen a ponton kell megállnom. A mai lovasterápiás foglalkozás akár konkrét bizonyítéka is lehetne a Chomsky-féle teóriának. A nem beszélő kis páciensem (gyermekkori autizmus diagnózissal) felismeri a betűket és olvas - pedig senki nem tanította neki!!! Magától... Honnan??? 

Már mindennel próbálkoztam, de eddig csekély eredménnyel (annyit hallgattuk közösen a bárányok bégetését a tanyán, hogy szerintem lassan a Pazar is megtanul bégetni ;-), én meg persze már perfekt vagyok...;-)) - bár a magam részéről minden apró hangmegnyilvánulásnak, kezdeménynek is nagyon örültem. Ma, a 19. foglalkozáson azonban szókártyákat vittem neki. Lépés, Pazar! - ez a vezényszó. Az elejét hangoztatta: ""... Elolvassa az állathangokat is: "", "bee", "ssszzz", és látom, a "röf-röf"-ből az r-et az uvula pergetésével próbálja létrehozni. Jaj :-), de azt látni kellett volna, hogy örült magának, mikor ezeket a szavakat hangoztatta! :-) Csupa nevetés volt a foglalkozás! :-)

A csuda tudja, honnan került a kis fejébe az ábécé, de akármilyen hihetetlen: bármilyen idegen szöveget elé rakhatunk, megmutatja, hol van az ilyen meg az olyan betű benne. És fordítva: van egy kis játék laptopja, amelybe (ugyan még nem tízujjas vakírással :-), hanem pötyögtetve:-) akármilyen idegen kifejezést begépel... Hm???

Indián csatakiáltások :-)

Ma, élete 18. lovasterápiás foglalkozásán (vagy mondhatnám úgy is, hogy a lóháton eltöltött 18. alkalommal) elérkezettnek láttam az időt arra, hogy hangosan kimondva megnevezzem és tudatosítsam a valamikor görcsös szorongásokkal érkező kis 6 évesemben, hogy nem is olyan régen még lépésben sem merte elengedni a kapaszkodókat a voltizshevederen, s lám, ma már ügetés közben teljesen magától, saját döntése alapján tette meg azt, hogy mindkét kezével "nyilazott" a levegőbe és indián csatakiáltásokat hallatott! :-))) Azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatnom, hogy ezek csodás eredmények, és igen jó érzésekkel töltenek el... 

Az analitikus gyermek-pszichoterápia módszere ez a fajta tudatosítás. Megmondom őszintén, én ezt még sosem alkalmaztam, és elméletben eddig nem igazán értettem vele egyet. Miért kellene egy gyereknek konkrétan kimondani az azt, amit... De most másképp éreztem, és azt hiszem, jól döntöttem. Egyrészt nem kell annyira szó szerint konkretizálni, lehet a szavakkal ügyesen bánni, másrészt máris lett egyfajta hozadéka, ugyanis reagált a megnyilvánulásomra: azt mondta, hogy azért még most is fél néha egy kicsit. Megtudtam, hogy a lóról eséstől fél. Így módom volt neki azt is elmagyarázni, hogy egyrészt azt gondolom, nagyon ügyesen szorítja a lábával a lovat, jó egyensúlyban ül, tehát nem fenyegeti a lepottyanás veszélye, másrészt azonban tisztában kell lenni vele, hogy az esés ugyanúgy benne van a pakliban, mint az élet más területein, akár futás közben, vagy biciklizéskor. Ekkor sem történik semmi baj, leporoljuk a nadrágunkat és visszaülünk a nyeregbe. (Ettől függetlenül természetesen a lovasterápiában tilos lepotyogni - erre a terapeutának kell ügyelnie.)

Amit még mindenképp szeretnék leírni ide, hogy az ügetésen kívül meseterápiába kezdtem. Óz, a csodák csodája a kiszemelt anyag (rajta kívül még két kis páciensemmel fogok ezzel próbálkozni). Célom, hogy közösen találjuk meg az oroszlán bátorságát... :-) /Aki ismeri a mesét, érti, mire gondolok./ Szerencsére igen nagy érdeklődéssel vette a folytatásos sztorizást :-), s nemcsak ezt, hanem a rajzban történő feldolgozását is. A lovasterápiás volt csoporttársaimnak ezennel üzenem, akikkel sokat viccelődtünk, hogyan lehetne a grafomotoros fejlesztést kivitelezni a ló hátán, hogy: felszereltem egy rajztáblát a kapaszkodók elé, és lépésben megy a rajzolás!!! :-) A mai nap folyamán a segítőmmel, Dórival mi is kipróbáltuk - nem mondom, nagy feladat, nekem egyenes vonalam nem igen lett, őszintén mondom, hogy le a kalappal a gyerekeim rajzai előtt! :-)


Verseltünk! :-)

A 21. lovasterápiás foglalkozáson, miután már részleteiben többször is gyakoroltuk oda-vissza a testrészmegnevezéseket, próbálgattuk mondókával és mutogatással összekapcsolni, ma eljutottunk odáig, hogy a kis (elvileg autizmusos) lovasom egyedül mondta végig (és mutatta is) a következő versikét:

"Ez a szemem, ez a szám, ez pedig az orrocskám.
Jobbra-balra két karom, forgatom, ha akarom."

A testrészeket már nemcsak saját magán, de rajtam, a kesztyűbábon és a Pazaron is hibátlanul megmutatja. Ezen kívül egyre több tudatos, helyzetnek megfelelő nyelvi megnyilvánulása van - ma pl. sokat nézegette a felhőket, megnevezte őket és a napocskát is. Mindezek egy olyan kisfiú eredményei, aki amúgy inadekvátan beszél!!!

Csodás volt a mai foglalkozás! :-) Nemcsak a beszédben, de a nagymozgásokban és a koordinációkban is nagy előrelépést tapasztaltam. Kombinált kargyakorlatokat utánozott lépés közben, még karikával a kezében is, valamint szintén lépésben megcsinálta a teljes malomgyakorlatot! Az elmondottakat már csak megfejelni tudom :-) azzal, hogy: magától játszott úgy a karikával, mintha egy autót kormányozna, berregett hozzá, tekerte a kormányt és iszonyúan élvezte! :-) 

Azt már csak megkockáztatom leírni, hogy véleményem szerint remek a memóriája is. Az utóbbi hetekben mindig megtanítottam neki egy-egy új állatot vagy állathangot. Eddig még mindegyikre emlékezett egy hét elteltével (ma pl. a kígyóra) - no, ezek az én megfigyeléseim, természetesen nem tudom, hogy időközben otthon, vagy más foglalkozásokon találkozott-e pl. a nyihahával vagy a sziszegő kígyóval, mindenesetre akkor is úgy gondolom, hogy igen okos kisfiú...

2011. június 25., szombat

Ló-asszisztált analízis

Hát, ez egy nagyon szép példája a ló-asszisztált analitikus terápia lehetőségének! :-) Végre-végre, jó két hónap után nagy élményben volt részünk: a Pazar kakált egy hatalmasat a körkarámban a foglalkozás közben, így a székelési problémákkal küzdő, szorongó kis páciensemnek módja volt szembesülni vele, hogy a Pazarnak mennyire jó érzés, ahogy kiürül a pocakja (szerencsére a nem szívbajos lovacskám jó nagyot nyög és sóhajt is az efféle műveletekhez:-))), majd, miután - szó szerint - jól végezte dolgát ;-), már lenn is a feje legelni (kiürült a bendő, jöhet az utánpótlás:-))).

A legérdekesebb egyébként, hogy mennyire össze tud hangolódni a ló és a gyerek, hogy mennyire érti a Pazar, mit is várok tőle... Aki olvasta az előző bejegyzésemet, tudja, hogy a múlt héten jött elő a kisfiúból ez a központi téma (a Pazar is szokott-e kakilni?), a mai foglalkozásra pedig már úgy érkezett, hogy a karámban megpillantott lócitromra egyből rákérdezett, vajon a Pazar termelte-e. Alig léptünk egy kört, a lovacskám segítőkészen nekiállt kakálni. :-))) 

Ennek a foglalkozásnak a végén (miután már épp eleget forszíroztuk a Pazar kakája témát, túl is léptünk rajta, voltizsáltunk stb.) egyszer csak - légből kapva - jött egy újabb kérdés: "Amúgy a Pazar szokott félni valamitől?" Hmmm. (Erről egyelőre így nyilvánosan ennyit.)

A kisfiú rendkívül alacsony önbizalma most folyamatosan és igen látványosan mutatta magát... Mivel folyton a békákról beszél: mennyire szereti őket megfogdosni, szerinte ezek a szép zöld békák a legeslegszebb állatok - Grimm A békakirály c. meséjét meséltem el neki, és úgy terveztem, rajzban dolgoztatom fel vele. Huhh, hát, ember tervez - Isten végez..., alig kötöztem fel a rajztáblát a kapaszkodók elé, ő máris lebontotta, és közölte, hogy ő nem rajzol, mert "úgysem tud". Próbálkoztam a lovon történő rajzolás varázserejével - de nem hatotta meg, erőltetni pedig nem akartam. Kép alapján kértem tőle a pad nevű voltizsgyakorlatot - szintén "úgysem sikerül" volt a válasz, ám ez utóbbi feltételezését megcáfoltuk, mert olyan szép padot csinált, hogy kár, hogy nem látta magát kívülről! :-)

Igen nagy bizodalmam van ebben a "pazar" terápiában. Számtalan szimbólum bukkan fel hétről hétre, melyek úgy érzem, hatékonyan informálnak - a gyökerekről, a tudattalanról... (Csak egy rövid példa: van egy kis fából készült, lyukacsos teknősbékám, melyet egy cipőfűző-kukaccal kell "megetetni" - ezt minden gyerkőcöm lelkesen megteszi, míg a szóban forgó kis páciensem inkább kiszedte a teknős bendőjéből a kaját...) Ha ezeket a mélységeket sikerül felfejteni, tudatosítani, feldolgozni, átértékelni, azt gondolom, az egész személyisége nagyot változik majd - s íme, máris ráléptünk erre az útra...

Mosolyvirágzás - és a csalik :-)

Úgy két hónap kellett, de most már mindenképpen beindult valami! :-) A második hónaptól kezdve hétről hétre egyértelműen látszik a fokozatos kibontakozás. Ehhez a feloldódáshoz, a velem való bizalmi kapcsolat kiépítéséhez és a kommunikációs gátak lebontásához különféle "csalikat" vetettem be - ezek hozadékairól szeretnék néhány információval szolgálni (elsősorban a kislány szüleinek).

Egyrészt igyekszem kihasználni a lószeretetét, a lóval való foglalkozás motivációs erejét. Emiatt eleinte annyi beszédprodukcióra próbáltam rávenni, hogy miközben ápolja a lovat, mondja is el, hogy melyik eszközt hogy hívják, hogyan kell használni; majd megtanultuk a lószíneket és a lovak viselkedési mintázatait. Ezekhez egyelőre még egy-egy szavas megnyilvánulások is elegendőek voltak. Ügyesen ment neki a szóasszociációs játék is (ilyet időről időre szoktam csinálni, pszichoanalitikus célzattal, és általában értékes információkat nyerek belőle). Ezután továbbléptünk. Az egyik alkalommal elkezdtem mesélni egy bolondos történetet, és arra kértem, ha valami oda nem illő badarságot hall, akkor szóljon közbe, hogy "lárifári"! Ezalatt végre sokat mosolygott és ügyesen lárifárizott! :-) Legközelebb olyat játszottunk, hogy ha találna egy pénzzel teli ládikót, mit vásárolna belőle - s most én nevettem magamban, amint összeválogatta a legfontosabb lovas felszereléseket. :-) Legutóbb pedig mesefeldolgozásba kezdtünk. Ez hozta meg az igazi áttörést. Amikor felszereltem a kapaszkodók elé a kis rajztáblát és felcsatoltam egy zsák színes ceruzát, végeláthatatlan lett a vigyorgás és a jókedv! :-) Jól bele is merült a rajzolásba, válogatta a színeket, kidolgozta a képet - megelevenedett a rajzlapon a mese a kis Oktondi teknősbékáról, aki nem szerette a hátán hordani a teknőjét, és mindenáron meg akart tőle szabadulni, mígnem az erdő tündére megérttette vele, mire is jók a nemszeretem-dolgok az életben. A rajzolás meg a mese mintha valami gombot nyomott volna meg rajta. Amikor elhúzott egy őrült autós mellettünk az úton, hirtelen spontán módon, hangosan mondott is valamit (amire sajnos már szó szerint nem emlékszem, de az volt a lényege, hogy azannyát, de gyorsan ment el ez az idióta:-)). 

A legutóbbi foglalkozáson már közösen, hangosan és mosolyogva verseltünk, kiszámolósdival döntöttük el, ki határozza meg a lovastorna-gyakorlatot.


Fókuszban: mire képes!

Már jó egy hónap eltelt, amióta a beszédzavaros kisfiúval foglalkozom. Néhány hozadékot szeretnék most kiemelni az eddigi munkánkból.

Szokásom, hogy lovas füzetet vezettetek a gyerekekkel. Olykor adok nekik olyan házi feladatot, hogy rajzos formában örökítsék meg otthon a legújabb lovas élményeiket. Az első foglalkozás után ezt mindig megteszem. Nos, a szóban forgó kis páciensem - mint kiderült - alapvetően nagyon szeret rajzolni! Csodás lórajzot kaptam tőle: szép színes, betölti a rajzlapot, felépíti a tájat stb.-stb. Két-három vonatkozását feltétlenül ki kell emelnem: 1. a ló mozgásban van, 2. lerajzolta az árnyékát is, 3. nyitva a szája, olyan, mintha beszélne... A lovacska a rajzlap jobb oldala felé (a jövő felé!) szalad ezzel a kitátott szájával! :-)

Egyre több mozzanat jön fel a foglalkozásokon, amelyek meggyőznek arról, hogy a Pazar mint ko-terapeuta segítségével sok elfojtott, tudatalatti háttértényezőt sikerülhet a felszínre hozni. Ezekről a momentumokról azonban inkább később fogok írni, most még "gyűjtögetek", hogy jobban összeálljon a kép. A szülők tájékoztatásául azonban annyit elmondok, hogy a múlt foglalkozáson elkezdett meseterápia nem véletlen választás. Óz, a csodák csodája c. mesét kezdtük el a lovon, rajzos formában feldolgozni (igazán mókás grafomotoros fejlesztésnek is beillik egyébként:-)). Azt gondolom, sosem azt kell nézni, hogy a gyerek mit nem tud, hanem, hogy mire képes - én ezekre a meglévő képességekre és készségekre építve képzelem el a mostani gyengeségeken történő változtatás lehetőségét. Nem azt kívánom csiszolgatni-reszelgetni, ami a probléma (jelen esetben a dadogást), hanem az a hipotézisem, hogy a dadogás majd elmúlik "magától", ha kerülőutakon ügyesen sikerül a jelenség igazi kútforrását feltárnunk, tudatosítanunk, átdolgoznunk, elfogadnunk. Egyelőre megfigyelhető, hogy sokat javul a beszéde, ha vezeti a rajz (leköti a figyelmét egy olyan tevékenység, amit szívesen csinál).

2011. június 12., vasárnap

A Pazar feneke... :-)

No, hát amilyen határozatlanul, sőt, mondhatnám, visszautasítóan indultunk ezzel a kisfiúval, legalább annyira szárnyakat kapott az utóbbi foglalkozásokon! Nagy örömmel érkezik, és rendkívül bátran mozog a ló hátán: magától elengedi a kapaszkodókat, s az ötödik foglalkozáson eljutottunk odáig, hogy lépésben megcsinálta a malom-gyakorlatot. Persze, most egy kicsit érzem már azokat a viselkedésbeli tényezőket, amelyek alapján a szakemberek szerint csoportban nehezen, vagy egyáltalán nem tudják foglalkoztatni. Azt látom, hogy elég makacs, bizonyos értelemben igen erős akaratú kisfiú. Ettől függetlenül nekem eddig még az első szavamra hallgatott, ha rászóltam, s korrigálta magát. Örülök neki, hogy még mindig nagyon érdeklődő, és sokat kérdez. Ezek mind nagyon értelmes, és az új közegre vonatkozó kérdések. Ráadásul tanul is a válaszokból. Szívja magába a tudást, mint a szivacs. :-) 

Ám ennek az ötödik foglalkozásnak a fantasztikuma a következő volt: Háttal ülésbe fordítottam a lovon, amikor is tett egy megjegyzést a Pazar "popsijára" (az ő szavaival élve), megsimogatta és megkérdezte: "Amúgy a Pazar szokott kakilni?" Na most, tudni kell, hogy az ő komoly belgyógyászati betegsége azzal kapcsolatos, hogy évekig nem tudott magától kakilni, s ez a helyzet csak az utóbbi kb. egy évben rendeződött valamelyest. Sejtem, hogy vannak még problémák... Ugye, gyönyörű példája a fenti eset annak, hogyan jön ki a kisgyerekből majd szépen, lassan a lényeg lényege? :-) No, hát én a magam részéről igyekeztem nagy örömmel mesélni, milyen nagyokat kakál a Pazar, és ez neki mennyire jó érzés. Remélem, egyszer majd be is mutatja terápia közben! Az lenne csak az igazi terápia! :-)))

Még egy dolog. A múltkor a lovak ennivalóit tanultuk. Miután megszemléltük a zabot, megbeszéltük az anyukájával, hogy ők is vesznek otthon zabpelyhet, és megkóstolja, milyen is a Pazar kedvenc eledele. Persze az anyukája nagyon fincsi zabpehelykását készített neki - de sajnabajna: nem akaródzott megkóstolni... Kár, pedig ennek a "házi feladatnak" olyan értéke is lett volna, hogy a rostban gazdag táplálék, na meg ugye az az új típusú mozgás, amit a lovaglás nyújt (vízszintes 8-ast ír le a csípő, miközben előrefelé is halad - jól átmozgatja a beleket), az emésztést is elősegítené. Nem baj. Látom, elég válogatós lehet - ugyanakkor nagyon érdekli, hogy a Pazar hogyan kajál. Hihihi :-))), szerencsére Pazarka két pofára tolja be a zabot, ki se látszik a vödörből a feje, nem beszélve arról, hogy kunyerálja a répát (már ha nem alszik:-)), szóval szép kis etetős látványban volt része a gyerkőcnek. Na, hát ebben bízzunk, hogy előbb-utóbb ő is kedvet kap a Pazitól ehhez-ahhoz... :-)))

2011. május 29., vasárnap

Gondolatok a mutizmusról

Gyermekkori autizmus-diagnózissal érkezett kis páciensemmel még mindig küzdünk beszédindítás terén. Mielőtt azonban ezekre a problémákra rátérnék, fontosnak tartom kiemelni, melyek azok a területek, amelyeken igen sokat fejlődött! Ilyen például az utánzási készség. Nagyon szépen lehetett látni hétről hétre, ahogyan fokozatosan megértette, hogy a képeken látott voltizselemeket kellene a ló hátán neki is produkálnia. Ezen a hétvégén egészen odáig jutottunk, hogy teljesen ismeretlen voltizsgyakorlatot képről, egyszeri ránézésre magától megcsinált. Ahhoz képest, milyen hihetetlen spasztikus izomzattal indultunk, szinte erőszakkal sem lehetett megmozdítani, mára önállóan tornázik a ló hátán. Ez egy igen fontos lépés az ő fejlődésében, nem utolsósorban pedig azért is, mert az utánzás sokfajta tanulás alapköve.

A tanulás másik alapköve természetesen a nyelvhasználat volna. El kell mondani, hogy a beszédet érti. Továbbá: igazság szerint beszélni is (tökéletesen!) tud, ha akar (otthon, a szüleivel ugyanis olykor beszél, és ezek a közlései teljesen adekvátak). Ebbe az utóbbi mozzanatba szeretnék most egy kicsit "belekapaszkodni". 

Az a helyzet, hogy remekül kommunikál nonverbálisan, s a környezete őt így is érti, és természetesen kiszolgálja. Miért is "strapálja" tehát magát a beszéddel? Ebbe a bűvös körbe sajnos magam is belecsúsztam. Vera néni is remekül érti, hogy ha felfelé mutogatok, akkor fel akarok ülni a Pazarra, és ha nem mondom ki, hogy "Lépés, Pazar!", attól még előbb-utóbb úgyis elindulunk...

Létezik egy pszichés eredetűnek mondott, organikus zavar nélküli állapot, amit mutizmusnak hívnak. A mutizmusban szenvedő képtelen vagy nem hajlandó beszélni. Az egyik típusa az elektív (vagy szelektív) mutizmus. Az ilyen gyerekek visszautasítják a beszédet, ám kiválasztott helyzetekben, vagy kiválasztott személyekkel (stb.) kommunikálnak. Beszédfeldolgozásuk ép. Általában nonverbálisan értekeznek. A szakirodalom ezt a jelenséget úgy próbálja magyarázni, mint olyat, amelynek során a gyermek valamiféle "sorompót" von maga és a világ közé. A hátterében számunkra hozzáférhetetlen elfojtások, beszédfélelmek (amelyek esetleg más félelmekhez köthetők) húzódhatnak meg (vö. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.). A szakemberek természetesen egyértelműen elválasztják egymástól a mutizmust és az autizmussal együtt járó kommunikációs zavart, ugyanakkor azt is jól tudjuk, hogy az autizmus-spektrum igen bonyolult, a tudomány számára máig kevéssé érthető hátterű állapot és folyamat, amely sokféle, egyénenként sokszor igen különböző jellemzőkkel bír. Vajon mennyire merész gondolat egy olyan kisfiúnál elektív mutizmusra gyanakodni, akinél az autisztikus tünetek egyébként minimálisak - s valljuk be, egyáltalán kijelenthetjük-e egyértelműen, hogy azok? Illetőleg: amennyiben ráhúzzuk, hogy autizmus, akkor mi is tulajdonképpen ez a titokzatos autizmus? (Nyilván jelen esetben nem a szakirodalmi meghatározásokra gondolok...)

Ezen a ponton gyorsan teszek egy kis kitérőt, vagyis, inkább próbálok pontosítani, mielőtt még komoly vádak érnének a fenti felvetéseimmel kapcsolatban - hiszen "kívülről" ezek a mondatok úgy tűnhetnek, mint a tipikus laikusok hozzáállásai (vagy azoké, akik nem akarják elfogadni az autizmus létét). Álljon itt ezért a saját eszmefuttatásaim helyett egy rövid idézet egy tudományos alapokon nyugvó szakirodalomból: "Az emberek mindent megtesznek azért, hogy az autista személyek igényeihez alkalmazkodjanak, annyira megpróbálják elkerülni a viselkedésproblémákat, hogy előre látják az autista gyermek összes szükségletét, még mielőtt hangot adna nekik. Mielőtt észbe kapnánk, már semmiféle kommunikációra nincs többé szükségük. És végül aztán nincs több kommunikáció." (Theo Peeters 2007. Autizmus. Autizmus Alapítvány, Budapest.) A WHO, illetőleg a DSM-IV (orvosi/pszichiátriai) meghatározása pedig leírja, hogy az autizmus-diagnózis tünete "a beszélt nyelv fejlődésének késése vagy teljes hiánya (amelyet nem kísér a gesztusokat vagy a mimikát, mint alternatív kommunikációt használó kompenzációs törekvés)". Páciensem pedig egyértelmű alternatív nonverbális kommunikációs jelrendszert használ, a beszédet érti, nagyon értelmes, mosolygós, szemkontaktust tartó kisfiú...

Természetesen nem célom és nem is tisztem, hogy komoly szakemberek diagnózisát megkérdőjelezzem! Fenti soraimat csupán (felvázolt tapasztalataim alapján) elgondolkodásra szánom - s ha olvasóim közül ezt bárki továbbgondolná (vagy esetleg meg is tette már), kérem, ossza meg velem meglátásait, esetleges tapasztalásait! Eközben saját magamnak adott házi feladatom kapcsán (újra) nekiállok pszicholingvisztikát olvasni... :-)

Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 7 éves kisfiú
A diagnózis: F9850 Dadogás (psallismus, ischophonia)
                    R4780 Egyéb és nem meghatározott beszédzavarok
                    F82H0 A motoros funkció specifikus fejlődési rendellenességei
                    Enyhe generalizált hypotonia, dysdiadochokinezis
                    SNI

A nyelvi és beszédzavarokról már írtam az egyik bejegyzésemben. Az a tanulmány lényegében a lovasterápiás szakdolgozatomnak egy részlete, amely azonban csak egy kiválasztott területet, a traumás és/vagy baleseti agysérülésekkel összefüggő nyelvi, illetőleg beszédzavarok lovasterápiás megközelítésének lehetőségeit tárgyalja.

Néhány hete elkezdtem foglalkozni egy 7 éves, súlyos tonoklónusos dadogással diagnosztizált kisfiúval. Ebben a bejegyzésben tehát egyrészt konkrétan a dadogásról, mint az egyik leggyakoribb és legsúlyosabb beszédzavarról és a lovasterápiás összefüggésekről, illetőleg ennek a kisgyereknek a fejlesztéséről fogok írni. Lassan 4 éve, hogy logopédus foglalkozik vele, azóta a szülei elmondása szerint igen sokat javult a beszéde. Anamnéziséből kiemelendő, hogy beszédfejlődése megkésett ütemű volt (sokáig nonverbálisan kommunikált, nem rágott), dadogása 4 éves kora körül kezdődött. Problémája eredetét tekintve felmerülnek genetikai tényezők (anyai nagyapja is dadog), illetve enyhe organikus neurológiai eltérések.

A legfrissebb gyógypedagógiai szakvélemény szerint a kisfiú szorongó, súlyos kommunikációs nehézségeit tic-szerű sztereotip mozgások kísérik, együttmozgások jelentkeznek az arcon is. A túlmozgások jelenlétére a korábbi neurológiai szakvélemények is hivatkoznak. Én harmadik alkalommal találkoztam vele. Eddigi foglalkozásainkon (lovon ülve) ezeket az együttmozgásokat nem lehetett felfedezni. Felmerül a kérdés, mennyiben tulajdonítható ez a lovon való ülés reflexgátló hatásának, illetőleg a ló ritmikus mozgásimpulzusai által közvetített izomfeszültség-oldó, nyugtató, relaxáló helyzetnek. Ezekre az összefüggésekre alapozzuk ugyanis a lovasterápia alkalmazását a dadogás kiegészítő terápiájaként. Örömmel tapasztaltam továbbá, hogy viszonylag hamar, nagyon jó kapcsolatunk alakult ki ezzel a kisfiúval, általában élénken és jó kedvvel kommunikál, így látván nem nevezném szorongónak. Megfigyelhettem azonban, hogy amikor nagyobb beszédkedvvel érkezik a foglalkozásra, kevésbé dadog (vagy szinte alig), míg a kevesebb beszédkedv erősebben kihozza a dadogását.

Legfontosabb célkitűzésem mindenképpen a ló mozgásának felhasználásával történő szenzoros integrációs mozgásfejlesztés, az izomtónus szabályozása (lazítás, relaxáció), a légzés fejlesztése, a beszédzavarok ló-facilitált pszichoterápiás megközelítése, kezelése.

2011. május 28., szombat

Szorongásoldás - újra

Újabb szorongó kis páciensem érkezett, most egy 6 éves kislány. Rendkívül szűkszavú, nagyon csendes, minimális és igen visszafogott nonverbális reakciókkal él. Az alapvető udvariassági (egy-két szavas) válaszadáson túl nem kommunikál. Közös munkánkat nagyban elősegíti azonban, hogy imádja a lovakat és a lovaglást! Korábban is jártak már vele a szülei ide-oda lovagolni, szóval egyáltalán nem volt számára ismeretlen ez a közeg. Nos, ő az, akin aztán valóban látszik, hogy - bár ránézésre semmi sem hatja meg különösebben - a lovak világa képes átformálni, vagy másképpen szólva: hajlandó rá, hogy ha másért nem is, de a lovakért, a lovaglásért változzon. Ez lesz az ő kis "dobozkájának" a "kulcsa", amin máris elkezdtem munkálkodni.

Három foglalkozáson vagyunk túl, s a kezdeti állapothoz képest azt mondhatom, hogy most már sokkal többet mosolygott a feladatok közben (igaz, elég zárt szájjal és többnyire még mindig szemkontaktus nélkül, mereven maga elé tekintve - de már sokkal több élettel a kis arcában:). Gyermeknap kapcsán minden kis lovasomnak azt az "ajándékot" adtam, hogy ők választhatják ki, mivel akarnak játszani. Felkötöttem zsákokat a karám oldalára (játékokkal megpakolva természetesen), kiraktam voltizsképeket - nekik kellett szólniuk, hol szeretnének megállni. Ezzel a kislánnyal minden feladatot végig tudtunk csinálni. Ebben is érezhető volt azonban a kis merevsége, fokozott szabálytudata: míg más gyerekek össze-vissza válogattak, ő szigorú sorrendben bontogatta ki az egyes feladatokat. 

Célul tűztem ki nála az érzelmek felismerésének és kifejezésének a fejlesztését - azon túlmenően, hogy a voltizsgyakorlatokkal oldva az izomfeszültséget jótékony hatást gyakorolunk majd az egész idegrendszerére, kedélyállapotára is, azaz a fizikai oldás hatásait használjuk fel lelki oldódást várván. Egyelőre ott tartunk, hogy az alapérzelmeket képekről felismeri, kérdésemre, hogy ő szokott-e szomorú, mérges stb. lenni, egyértelmű nem-mel felel. Tehát: bevallása szerint ő mindig kiegyensúlyozott, és rendben van. Érdekes módon az örömforrásokra is nehezen válaszolt viszont (mikor szoktál örülni? - pl. amikor ajándékot kapok). Ez a kiinduló helyzet, minden összefüggést figyelembe véve avatott szemeknek bizony sántít. Nincsen semmi baj - ugyanakkor dolgoznunk kell azon, hogy az embernek igenis vannak mindenféle érzései, állapotai, és ezek mind-mind normálisak. Szabad néha nem annyira szabályosnak lenni, szabad rosszul is érezni magunkat, ezt jogunk van megmondani, igen, jogunk van egyszerűen embernek lenni. Senki sem lehet tökéletes... Sokkal jobb, ha ezt idejében tanulja meg az ember. Én bízom abban, hogy ezzel a kislánnyal sokat fogunk még oldottan beszélgetni lovaglás közben, hogy meg fog szépen nyílni, mint egy kis virág - és ahogy nődögél majd, a lovas közegben szerzett tapasztalatait, "tanulmányait" szépen kiviheti magával a kinti életébe is.

Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 6 éves kisfiú (E-041105)
A diagnózis: Viselkedés-/magatartászavar


A saját praxisom során az első olyan kisfiúval találkoztam, aki 3-4 hét elteltével mert végre lóhátra ülni - ekkorra azonban annál nagyobb örömmel tette azt. Érdemes volt türelmesen kivárni a maga tempójában való közeledést a lóhoz és a lovas közeghez - na jó, egy icipici provokációval rásegítve, de csak óvatosan.

Nagyon érdekes eset az övé. Óvodapedagógusa nehezen beilleszkedő és igen nehezen kezelhető gyermeknek tartja, aki nem kedveli a gyerekközösséget, nem tud szépen eljátszani a pajtásaival, előfordul, hogy bántja a gyerekeket vagy rongálja a játékokat. A közös foglalkozásokba nem vonható be, makacs, nem engedelmeskedik a felnőtteknek. Nem képes tartósan egy tevékenységre koncentrálni. Ugyanakkor megjegyzi, hogy alapvetően gazdag szókinccsel rendelkezik, és "időnként bizonyos dolgokban megfigyelőképessége, gondolkodása magas szintű".
Nézzük, mit mond a klinikai szakpszichológus. Nos, az ő meglátása szerint a kisfiú viselkedésének hátterében alacsony önbizalma, fokozott szorongása áll. Ezzel én magam is egyetértek (az eddigi vele kapcsolatos tapasztalataim alapján). Bizonyos részképesség-problémái miatt egyelőre még nem megy iskolába.
Nem tartom elhanyagolhatónak megemlíteni, hogy a kisfiú komoly belgyógyászati problémákkal küzdött születése óta, s ennek a "kálváriának" csak jó fél-egy éve, hogy nagyjából vége szakadt. 
A közös munkánk elég riasztóan kezdődött. Fokozott szorongást, sőt, az adott helyzetben konkrét félelmet tanúsított. Mereven lesütötte a tekintetét, általában leguggolt, a fűben játszadozott (pl. egy katicabogárral). Nem mert közel kerülni a Pazarhoz. Az ismerkedést az etetéssel kezdtük. Már az nagy lépés volt, hogy füvet szedett neki és azzal etette - aminek a Pazi persze kifejezetten örült, a kis beles drágaságom :-))). Még a második foglalkozás is hasonlóan telt. Mivel még mindig nem szeretett volna felülni, de már a tekintetét feljebb emelte és előfordult, hogy rám is nézett, odahívtam magam mellé, hogy megmutassam a lóápolást. Meg kellett fognom a kezét, majd oda kellett jönnie az anyukájának is. Meg sem fogta az ápoló eszközöket, ki sem próbálta. A szülei pedig azt mondták, hogy egész héten arról beszélt, milyen bátor lesz majd, ha újra jönnek - valójában tehát úgy tűnt, vágyik a lovaglásra. Ezen a foglalkozáson addig jutottunk, hogy az anyukájával közösen felültek és két kört sétáltunk a karámban. S bár mondogatta, hogy inkább leszállna - meglátásom szerint ebben több volt az "elveihez való ragaszkodás", semmint a valódi félelem. És egy érdekes megnyilvánulása a búcsúzásunk előtt: "Én vágtázni is szeretnék! Mikor fogok vágtázni?" Lehet, hogy csak én vagyok ennyire elvetemült, hogy hajlamos vagyok szimbólumokban gondolkodni, de ezeket a szavakat én egyenesen a következőképpen fordítanám: ki akarok törni a kis zárt, szorongó világomból - mikor jön el annak az ideje (a vágtáé...)?

Nos, minden jel szerint, ez az idő is el fog jönni. E hét végén ugyanis lóra pattant és teljesen egyedül ülve a Pazar hátán végiglovagolta a fél órás foglalkozást, sőt, még vissza is akart ülni! :-) Ez hatalmas meglepetés volt. Ezen kívül egyelőre "csak" annyit tettünk, hogy végigbeszélgettük az egészet. Nagyon érdeklődő kisfiú, értelmes kérdései vannak, és fontosnak tartom azt az észrevételemet, miszerint: rendkívül lekötik a részletek. Kommunikatív és jó kedélyű volt tehát, pozitív meglátásom, hogy élénk nonverbális jelzésekkel kíséri a verbális mondanivalóját, abszolút adekvát módon (szerencsére ebből sok a mosoly és vidámság). Egyre jobban emeli a tekintetét a "felnőttek" világa felé (ezt persze a lovon való ülés még jobban elősegíti, ahonnan tkp. ő nézhet le ránk!). 

Célkitűzésem: A legfontosabbnak a pszichológiai szempontú megközelítést, lovasterápiát tartom. Az a cél, hogy minél jobban kinyíljon: a világ dolgaira, később pedig saját magára vonatkozóan. Sok szimbólummal szeretnék vele dolgozni, melynek kapcsán a jelenlegi viselkedésének az oki hátterét szeretném feltárni (nem azt, amit az orvosi diagnózisok leírnak, hanem ami benne, saját magában rejtőzik, talán öntudatlanul). Eközben reményeim szerint sokat fog javulni az önértékelése, az önbizalma - ehhez használom fel a lovastorna-gyakorlatokat és egyéb, megszokott módszereimet. Nagy örömmel fogok a közös munkánkhoz! :-)

2011. május 8., vasárnap

Bátorság! :-)

Egy csodát éltem meg ma! Egy konkrét CSODÁT! :-) Azzal a kisfiúval, aki annyira bátortalan volt még 12 foglalkozással ezelőtt, hogy görcsösen kapaszkodott és kapkodta a levegőt - ma ügettünk...!!! Ami olyannyira tetszett neki, hogy 4-5 kört is kellett indítanom a Pazarral! Életében először tettem futószárra: először lépésben, önállóan megcsinálta a malomgyakorlatot, majd amikor megkérdeztem, hogy szeretne-e ügetni, egyből igent mondott - hát nem is csűrtem-csavartam tovább a témát, nehogy a félelmei nyerjenek... De: nem nyertek! A félelmeit ezennel kidobtuk a süllyesztőbe! Büszke vagyok rá, nagyon bátran viselkedett! :-)

Segítőkészség

Nemrég húsvéti lovaglást rendeztem a gyerekeknek. Ügyességi feladatokat kellett a lovon/a lóval együtt végrehajtani, pl. bóják között szlalomozni egy kanálban tartott tojással (természetesen műanyagból volt a tojás:), kosárba dobálni kis színes labdákkal és hasonlók. Nagyon motiváltak voltak a kis lovasaim - pláne, hogy a jutalom egy csokinyuszis csomag volt a végén. Úgy jött ki azonban a lépés, hogy két egymást követő páciensem szülei jól elbeszélgettek egymással, így a kislányuk, aki már végzett a lovaglással, várakozni kényszerült és végignézte a következő kislány lovaglását. Kettejükben közös, hogy figyelemzavarral küzdenek. A nagyobbik lány már iskolás, ő nézte a kicsit, aki még oviba jár. Először magától szólt közbe egyszer-kétszer, biztatva a kisebbet (pl. hogyan tartsa a pohár vizet, hogy ne lötyögjön ki, meg emlékeztette a csokinyereményre, stb.). Ezután kitaláltam, hogy bevonom a munkámba, hadd segítsen. Ez a kislány egyébként is nagyon kedves és segítőkész a nála fiatalabb gyerekekkel - igazság szerint gyakorlata van, hiszen neki is van egy kishúga. Az együttműködésünk remekül sikerült! Hármasban labdáztunk, majd feltettem mindkettejüket a lóra és páros voltizst csináltak. Fantasztikus érzés volt látni, hogy a két ismeretlen, ilyen-olyan zavaros kislány milyen remekül segítette egymást, amikor szemben ültek és arra kértem őket, hogy cseréljenek helyet úgy, ahogy tudnak. A nagynak - reményeim szerint - erősítette az önbizalmát, hogy nekem segíthet, példát mutathat, a kicsinek pedig, akinek viszont nincs tesója és nagyon féltékeny típus, villámgyorsan lett egy barátnője - a lóról leszállva már szaladtak is együtt labdázni. Remek kis voltizspáros lehetne belőlük! :-) 

A figyelemzavaros-diszkalkuliás nagylányomra még röviden visszatérve: direktben "gyúrom" vele a jobb és bal irányokat, de bizony, még mindig kevergeti őket. Az egyensúlya (lovon) nagyon jó, de a nagymozgások koordinálása bizonytalan (pl. keresztezett karmozdulatoknál, ahol együttmozgások figyelhetők meg más testrészeivel). Megfigyeltem, hogy jobb oldalra nehezebben fordul a törzsével, mint balra. A mozgáskoordináció fejlesztésére ezentúl, hogy végre jön a jó idő, sokkal nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni. Ezen kívül észreveszem, hogy nehezen tanul (és jegyez meg) új szavakat. A verbális tréningünk is folytatódik tehát, méghozzá a lóval kapcsolatos kifejezések terén igyekszem a szókincsét bővíteni. Most úgy érzem, a számolási készség fejlesztését kicsit szüneteltetni fogom...

Megállapodások

Lassan kezd helyreállni a rend a hosszú kihagyás után az ADHD-s kislányommal. 3-4 foglalkozás kellett, de ma már rendesen tudtunk dolgozni. Én úgy tapasztalom, hogy igen sokat segít, ha mindjárt lóra ülés után megbeszéljük, hogy mit fogunk csinálni, konkrétan mire számíthat. Nyilván az ő kis temperamentumából kifolyólag állandóan teli van kívánságokkal, egyik szava a másikat éri ezen a téren, ügetni, dombot mászni stb.-stb. természetesen mind-mind egyszerre akar, és persze még-még... :-) Ezt most elég jól sikerült kezelni. Megállapodtunk, hogy ha fegyelmezetten dolgozik, ügethetünk az óra végén. Szerencsére a Pazar is együttműködő formáját hozta, így az ügetésnek alig akart vége szakadni. Amint megbeszéltük, hogy ez az utolsó kör, természetesen ismételten egy utolsót akart. Elég volt azonban figyelmeztetni a megállapodásunkra (amihez nagyon fontos volt hozzátennem, hogy NEM AZÉRT nem ügetünk többet, mert rossz voltál, hanem mert így beszéltük meg!!!), és a dombra való fel- és lelovaglással zártuk a foglalkozást. Nem volt hiszti belőle. Ügyesen kell sáfárkodnom az adok-kapok-kal. Valamennyit, ésszerű keretek között engedni, de megfelelően behatárolni. Ma örültem, hogy ez jól sikerült.

Együtt-játszás

Nagyszerű előrelépés történt ma azzal a kisfiúval való közös munkánkban, akit atípusos autizmussal diagnosztizáltak. Ő eddig nem nagyon volt hajlandó a szemkontaktus felvételére (pláne nem a megtartására) - most felvette és tartotta a tekintetemet; eddig nem működött velem együtt páros játékokban: most kifejezetten igen. Az autizmus-diagnózist meghazudtoló módon kereste és megfogta a kezemet, játszott vele/velem, miközben nevetett és láthatólag nagyon jól érezte magát. A beszédje is adekváttá kezdett válni: egyszer megdicsértem, hogy ő is ügyes, meg a Pazar is - mire rávágta: "meg ügyes a Vera néni is"! :-) Nagy eredményünk a fújás tökéletesedése - ami nála nem is az artikuláció fejlesztése, hanem inkább a légzés tudatosítása és tréningje szempontjából volt számomra fontos. A múlt alkalommal még csak "fff" hangot adva, inkább illabiális ajakállással préselt valamit, ma viszont rendesen, határozottan felszívta és kifújta a levegőt! És végül, de nem utolsósorban: a labdázásunk ezeddig elég egyirányúnak volt mondható, mivel ő sosem nekem dobta a labdát, hanem jó messzire elhajította, vagy rendesen fejbevágott vele, ma viszont sikerült megértetnem, hogy a kezembe/ölembe dobja, és megtette! Nagyon eredményes napunk volt! :-)

Együttműködés

Fantasztikus érzés látni, mennyire szeret ez a kisfiú lovagolni! Az autisztikus viselkedésformákra egyáltalán nem jellemző módon csupa mosoly, öröm, boldogság, szemkontaktust tart, sőt, irányítható a tekintete (ma pl. megnéztük, hogy a távoli karámban is legelnek a lovacskák...). A játékokban, feladatokban egyre jobban együttműködik. Már elég annyi szóbeli utasítás, hogy "indítsd el a lovat", s ő megsimogatja - bár a "lépés" vezényszóból ma is csak egyszer sikerült egy kis töredéket hallanom, ám természetesen az ő esetében ez is nagy dolog. Az együtt számolás még kicsit félénken ment - máskor, ha magától számolgat az ujjain, nagyon bele tud lendülni, de így, kérésre kicsit szégyellős volt. A mondókázás viszont szemmel láthatólag tetszett neki, a ritmus nagyon jól megfogja, leköti, érdekli. Egyszer sikerült hangosan kimondania, hogy "egy". De visszatérve az együttműködésre: már nagyon jól tudunk egymással labdázni, ügyesen koncentrál az elkapásra és konkrétan nekem dobja vissza a labdát. A voltizsgyakorlatok képekről történő utánzása is megerősödött, most már szóbeli (vagy taktilis) rásegítés nélkül, önállóan megcsinálja a kartartásokat és a háttal ülést! Ami még szintén igen sokat javult: a fújás. Most már konkrétan, erőteljesen fúj - bár kicsit a szél is rásegített a színes pörgettyűre, ami egyáltalán nem volt baj, mert remek pozitív visszacsatolásként funkcionált, úgy, mintha az ő fújása lendítette volna be a kereket! Levezető relaxációnak azt terveztem, hogy a ló nyakán előrehasalva lépünk egy kört - mondanom sem kellett, érdekes módon a mai foglalkozáson többször is így helyezkedett el, én pedig hagytam... Ő (ill. az idegrendszere) pontosan (ösztönösen) tudja, mi a jó neki...!!!

2011. április 22., péntek

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!

Kedves Szülők és Gyerekek!

Az ünnepek és a következő hétvégi továbbképzésre történő elutazásom miatt legközelebb május 6-án (pénteken) és 8-án (vasárnap) találkozunk (mindenkivel a megszokott időpontban). Addig is szép tavaszi napokat és sok pirostojást kívánok! Szeretettel: Vera "néni" :-)

 

Lőrinc Pál: Három füles

Három kis nyúl ül a réten.
Mesebeli faluszélen.
Előttük egy halom tojás,
Húsvét táján ez így szokás.

Festék is van jócskán, bőven,
Fut az ecset tekergően.
Tojáson a színes csíkok
Olyan, mint a fürge gyíkok.

Nyúlapó is megjön közbe,
Leül köztük ott a földre.
Nagy bajuszát simogatja,
Tojásokat válogatja.

Szebb az egyik, mint a másik,
Nincsen köztük mely hibázik.
Ügyes ez a három füles,
Nem lesz a tál sehol üres.

Jut is bőven minden házba,
Locsolóknak tarisznyába.
Kinek nem jut fusson ide,
Nyúlapó tesz a zsebibe.

2011. április 12., kedd

Szorongásoldás lovasterápiával

Van egy kis páciensem, egy 6 éves, nagycsoportos óvodás kisfiú. Az ősszel kezdték el hozzám hordani a szülei. Teljesen egészséges, nagyon helyes, okos, értelmes kisgyerek - éppen csak annyi volt vele a "probléma", hogy nagyon félénknek, visszahúzódónak találták, a saját meglátásom szerint valószínűleg meglehetős szorongással is élt. Az első találkozásunk óta eltelt néhány hónap, de összességében csak 10 alkalommal tartottam neki lovasterápiás foglalkozást, mivel a télen az időjárási viszontagságok miatt nem tudtunk folyamatosan dolgozni. E pár foglalkozás azonban figyelemreméltó eredményekkel járt. 

Emlékszem, amikor életében először ült fel a lovamra, a foglalkozás első tíz perce azzal telt, hogy görcsösen kapaszkodott a voltizshevederbe, görnyedt háttal ült és hangosan kapkodta a levegőt - kimondottan ijesztő látvány volt. Azonban, ha megkérdeztem, szeretne-e leszállni, mindig nemet mondott. (Ez a nagyon tipikus: akarom is, meg nem is..., nagyon szeretném, de iszonyúan félek tőle...) Ennek ellenére már az első alkalommal jó érzés volt látni, amint a 20-30 perces lovaglás vége felé normalizálódott a légzése. A görcsössége egyébiránt még a második találkozásunkkor is megmaradt, és egyáltalán nem merte elengedni a kapaszkodókat. A kapkodó levegővétele végül a harmadik alkalommal szűnt meg. Ekkor egy mesét játszottam vele: "elvarázsoltuk" magunkat, s ő lett a lovag, aki elindult megkeresni a Pazar elveszett ló-barátait. A keresésben jóságos öreganyóként segítettem neki - ám különféle próbákat kellett kiállni ahhoz, hogy egy-egy helyes kis lovacskás képet megszerezzen (és ezeket természetesen haza is vihesse). A könnyebbtől haladtunk szinte észrevétlenül az egyre nehezebb feladatok felé, míg a végére magától megfordult a lovon, elengedte a kapaszkodókat és lépésben, egy karddal a kezében "felnyársalta" a színes műanyag karikákat, amit aztán végképp nagyon élvezett. Ezen a terápián tört le róla az első nagy jégdarab...

Ettől kezdve a mozgásos feladatokban egyre bátrabb lett. Jókat labdáztunk például, s bár még magától nem ült egyenes háttal, biztatásra képes volt kihúzni magát. Ugyanakkor: nem volt valami kommunikatív... Szégyenlősen maga elé nézett, és nem igazán akart velem szóba állni - a minimális tisztességes válaszadásokon túl.

A 6. foglalkozás végén kiléptünk a körkarámból, s a környező nagy füves területen sétáltunk egyet. S közben: beszélgettünk... De még hogyan! Egyszer csak megjegyezte, hogy "már kicsit félek". Kérdeztem, hogy miért. Azt válaszolta, hogy azért, mert már elég messzire eltávolodtunk az apukájától. Jól van, gondoltam, vissza is fordulunk, de még előtte felmentünk egy enyhe lejtésű dombocskára. No, azt hiszem, ezt jól tettem - szerintem igen büszke volt magára, hogy ezt "megcsinálta". Visszafelé haladva megjegyezte, hogy úgy érzi, akár el is tudna aludni a Pazar hátán, ahogyan ringatja - ott és akkor azt vettem ki a szavaiból, hogy tulajdonképpen a tudomásomra akarja hozni: biztonságban érzi magát. Letört a második jégdarab: a kommunikációs gát. :-)

A hetedik foglalkozáson már magától nyitott, kezdeményezte a beszélgetést. Egy alkalommal például a következőt mondta: "Én utálom magam." Huh. Ez kemény volt. Divatosan azt mondhatnám, hogy nem kaptam szikrát... Persze a "Miért?" kérdésre már halandzsa-válasz érkezett... Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy hogyan tanítja a páciens a terapeutát: én ugyanis azt válaszoltam neki, hogy én bizony szeretem magam... Ez is kemény!!! Ezt így kimondani! :-) Ezen a foglalkozáson sok szimbólummal is dolgoztam. Azt játszottuk, hogy ha találna egy pénzzel teli ládikót, mit venne a vagyonából. Csak felsorolok egyet-kettőt, de nem elemzem - nem volna helyes messzemenő következtetéseket levonni a válaszaiból, ámbár tudjuk jól, hogy iránymutatásként azért ezek sem utolsók: saját sziklám lenne a kertben, mindig kitörne belőle a vulkán és azon szörföznék; cápát, a fürdőkádba - nem félnék tőle, a fején ülnék... Ezt egyébként egy álmából vette. Abban krokodil is volt. A cápa a szájában tartotta a krokodilt, ő pedig a krokodil fején ült... 

Azóta az álmai máskor is szóba kerültek. A legutóbbi alkalommal az alapérzelmek felismerését és kifejezését gyakoroltuk képkártyák segítségével. Ekkor mondta, hogy szokott félni - például éjszaka, ha rosszat álmodik. Például olyat, hogy belekerül a számítógépbe... Gondoltam, hogy a csavarok, drótok stb. közé, de: nem, a videójátékra gondolt, ahol folyamatosan lőnek rá... Lassan úgy érzem, a harmadik jégdarab is leválik: ez pedig nem más, mint az érzelmek jégtáblája...

Tanulságos és nagyon izgalmas folyamat, amelyben ezzel a kisfiúval részt veszünk. Ugyanis: részt veszünk benne mindketten! Egyértelmű a hitem a tekintetben, hogy úgy ki fog nyílni, mint valami kis kincsesládikó, és olyan szuper kissrác lesz belőle, hogy nocsak! Én vagyok a legboldogabb, hogy ennek a kibontakozási folyamatnak egy kicsit részese lehetek... :-)))



2011. április 10., vasárnap

Számok, betűk... 4 évesen... Autizmussal...

Az autizmus-spektrumzavar diagnózis meglehetősen feladja nekem a leckét. Egyrészt azért, mert a tünetei igen széles skálán mozognak. Éppen ebből kifolyólag mondhatom, hogy létezik ugyan jó néhány pedagógiai módszer az autizmussal diagnosztizált gyerekek nevelésével, tanításával kapcsolatban, ugyanakkor egyik sem teljes, egyik sem tökéletes, s nem egységes... Na, de ez még nem a legfőbb problémám, hiszen a módszerek közül legalább válogathatok, választhatok az adott páciens igényeihez mérten. Ámbár pontosítok: a "nagykönyvben" leírt alap-tünetekhez mérten... Merthogy: mi a helyzet akkor, amikor olyan esettel találkozunk, amely egyetlen szép elmélethez sem igazítható? 

Ez a kisfiú annyira nem tipikus autista... Ugyanakkor olykor vannak tényleg tipikus tünetei... Alapvetően egy nagyon értelmes, okos kisgyerek, mosolygós, érzelemkifejező, érintést elviselő (sőt, kereső), megölelhető, szerethető és szerető, továbbá szeretni tudó... Van szemkontaktusa is. Csak épp: nem beszél... Meg néha sztereotíp mozgásokat produkál a kezével - hát, őszintén szólva néha belegondolok, hogy ennyit még én is elkövetek, szerintem... Olykor azt gondolom, inkább csak mutista. Elektív mutista. Otthon, a szüleinek néha megszólal, teljes, egész, adekvát mondat formájában. De csak ennyi. Kérésre semmit. Esetleg értelmetlenül gagyog, vagy dúdol. Miközben persze mindent ért. (Igen, ez meg a tipikus megkésett beszédfejlődés...) És hát elvileg ugye beszélni is tud...

Ma voltak nálam 11. alkalommal terápián. Egy bizonyos szempontból mérföldkő lehet ez a foglalkozás: most fordult elő először, hogy pusztán a kép alapján utánozta a voltizsgyakorlatokat. Egyedül, önállóan, verbális és taktilis rásegítés nélkül. Végre! :-) Egyébként az utánzással is nehézségeink vannak (ez ismét autizmus-spektrum...).

Ami viszont hihetetlen: senki nem tanította neki a számokat és a betűket, a szülei mégis azt vették észre, hogy ismeri őket. Először a számokkal volt ez így - erre a képességére már én magam is építettem egyes foglalkozásokon, illetőleg így tettem ezt a mai alkalommal is, de már írott szavakkal kombinálva. Hát, én nem tudom, hogyan, de a gyermek: olvas. Ennyi. Ha nem látom, tapasztalom, én sem hiszem el. Megmutatja, hogy hol van az a szó, hogy "három", vagy "hat", stb. Direkt nem adtam oda neki először a számjegyeket, csak leírt szavakat látott maga előtt egy táblázatban. Legközelebb talán egy komplett verset viszek :-)

Tehát: valahogy továbbra is hitetlen hívő vagyok, vagy hívő hitetlen... Nem biztos, hogy a magát neuro-tipikusnak nevezett ember a "normális"... (Ehhez szívesen veszem a kommenteket!!!)

Színek

Ma a színeket tanultuk (csak az alapszíneket, természetesen) - képkártyákat kellett egy táblán a megfelelő négyzetbe elhelyezni. A beszédmegértés alapján történő párosításos művelet remekül sikerült (mutasd meg, hol van a piros, stb.), ilyenkor szépen ki is mondta utánam a színmegnevezéseket. A feladat fordítottja azonban - ez milyen színű? - egyelőre még nem ment.

Mindent egybevetve viszont meg kell hagyni, hogy ez a kisfiú most teljesített nálam a legjobban - önmagához, ill. a kiinduló állapotához képest. 12. alkalommal jött terápiára. Fantasztikus érzés volt ezt megélni...

Már magától elindítja a Pazart minden egyes megállás után, és elegendő csak annyit mondanom, hogy "indítsd el a lovat" - megsimogatja és hangosan rávágja, hogy "lépés". Mozgásában is sokat fejlődött, s ma fordult elő először, hogy az általam mutatott kargyakorlatokat is utánozta. Nagyon örültem neki! :-)

2011. április 5., kedd

A hiperaktivitás és a lovasterápia

A figyelemzavaros-hiperaktív kis óvodásommal az elmúlt 3-4 hónapban alig találkoztam. A munkám talán egyetlen nehézségét a fedeles lovarda hiánya okozza, ezért volt ez a tél olyan, amilyen. A kislány is sokat volt beteg, és az időjárási körülmények sem voltak túl kedvezőek. Vele a nyári időszakban kezdtünk el dolgozni. Akkor hétről hétre jártak, s 2-3 hónap alatt jelentős eredményeket sikerült elérnünk: sokat javult a figyelme, a mozgása, a szabálytudata, a viselkedése. Az én foglalkozásaimon is mérhetőek voltak a viselkedésbeli változásai, továbbá az anyukája is kedvező visszajelzéseket adott időről időre, főleg a figyelmének javulásáról. Nos, visszatérve a hosszú kényszerszünetre, most, hogy újra találkoztunk, bizony eléggé szétesett a kislány. A figyelemproblémák és a hiperaktivitás fizikális tünetei is látványosak voltak. Nem szívesen vett részt a képes-játékos feladatban, nem érdekelte a vers, alig várta, hogy vége legyen. Mellébeszélt, és szemmel láthatólag igen nehezére esett türtőztetnie magát. Izgett-mozgott a ló hátán, de leginkább a lábait lengette és emelgette. Ezen kívül gyakran előfordult, hogy ráhasalt a ló nyakára, letette a fejét, szinte feküdt. Érzékeltem, mennyire "kiabál" az idegrendszere azért, hogy a ló ringassa. Emiatt több olyan feladatot is adtam, amikor ráfeküdhetett a hátára. A foglalkozást hasonfekve, becsukott szemmel fejeztük be. Még csendben is tudott maradni hozzá. Ez a foglalkozás a szemem láttára volt nagyon szép példája annak, hogyan tevődik át a ló ritmikus, az egész izom- és idegrendszert stimuláló mozgása a rajta ülő páciensre, s hogyan fejti ki jótékony, nyugtató, "szelídítő" hatását. Bízom benne, hogy egy kicsit hazavitt ebből az állapotból a kis páciensem. És természetesen abban sem kételkedem, hogy amint visszatérünk a rendszeres kerékvágásba, újra hatékonyak leszünk.

2011. április 4., hétfő

Beszéd, beszéd...

A saját tapasztalataimhoz viszonyítva ez a kisfiú, akit a nyáron atípusos autizmussal diagnosztizáltak, a kezdeti tendenciához képest (ami számomra néhány foglalkozáson keresztül az autizmus tüneteinek erősödését mutatta) most azt kell mondjam, rendkívül sokat fejlődött. Ezt viszont, le kell szögeznem, hogy (bármennyire is jólesne vele büszkélkedni) az ő esetében nem a lovasterápiának tudhatjuk be, hiszen kevésszer járt még nálam, továbbá az utóbbi egy-két hónapban kényszerszünetet is kellett tartanom. A lovasterápiás kezdetekhez képest mind a beszédben, mind az utánzásban, mind az együttműködésben jelentős előrelépést mutat. 

Bizonyos jelekből persze azért bízom benne, hogy az örvendetes állapotának előidézésében a lovas fejlesztéseknek is van némi szerepe. Azt veszem észre, hogy bár még mindig igen sokat echolál, mégis, mintha kezdenének nála ezek a klisék egyre inkább helyzethez kötöttebbé válni. Ezen a foglalkozáson pl. rengetegszer mondogatta a Pazar nevét, hogy lovacska, lépés, anya enged... Talán várta már ő is a lovaglást, bizonyára beszélgettek róla otthon - én úgy hiszem, valami olyasmit próbált tudatni, hogy ő ennek nagyon örül, hogy itt lehet, és tudja ám, hogy a Pazarnak azt kell mondani, hogy "lépés"... :-) Az eszközhasználatot tekintve sokkal-sokkal ügyesebben manipulált a vakaróval és a kefével, mint ezeddig bármikor! Egyedül a fésűvel nem akart jóban lenni... A lovaglás vége felé még azt is mondogatta, hogy "még, még" - miután jeleztem, hogy lassan befejezzük. Ez persze lehet az általam elhangzottak közül kiragadott "még", és egyszerű véletlen, de talán jelenthet olyat is, hogy "maradjunk még" - most ugyanis nem akart annyira mindenáron lemászni, mint ahogy ezt máskor gyakran jelzi 20-25 perc után...

Újrakezdés

A hosszú téli-télvégi kényszerszünet után magam is (s mint kiderült, a szülők is) meglehetős izgalommal vártam, hogyan fognak a kicsik viszonyulni a lovazáshoz. Így utólag igazából nem is értem a fenntartásaimat. Annyira rugalmasan, akkora örömmel jöttek, és ment minden, mint a karikacsapás, ott folytattuk, ahol befejeztük. Ennek nagyon örültem! :-)

Változatlan az a meglátásom, hogy a lovakat és az autizmus-spektrumzavarral élőket valamiféle különleges szál köti össze, és elképzelhetőnek tartom, hogy egy olyan dimenzióban kommunikálnak egymással, amiről nekünk, neurotipikusoknak fogalmunk sincs. A Pazar alapvetően nem egy olyan ló, aki nagyon bírná a babusgatást, és játékosnak sem mondható, inkább komoly, sokszor olyan, mint egy bölcs öregúr. Ebből a tartózkodó állapotából egyedül az autisták hozzák ki. Amint ez a kisfiú megjelent, a lovamnak ismét az volt az első dolga, hogy lehajtotta hozzá a fejét, odadugta az orrát, hihetetlenül érdeklődik. Mondom, ez annál is inkább különös, mert egészséges(nek mondott) emberekkel nem így viselkedik...


Beszédindítás terén úgy állunk, hogy értelmes hangsorokat most nem, de (számunkra) értelmetleneket (ha úgy tetszik, pszeudoszavakat) szinte megállás nélkül gagyarászott a ló hátán, meg dúdolgatott. Láthatólag nagy örömmel töltötte el a lovaglás. Ami eddig még nem indult be nála: a cselekvésutánzás (vagy a képkártyákon látott voltizselemek utánzása). Ezen a téren most történt egy apró előrelépés, a karikák felemelése formájában. Egy olyan kisgyerektől, aki az első alkalmakkor magától meg se mozdította semmijét sem, ez igen nagy eredmény. Nem beszélve arról, hogy verbális utasításra (pl. azt a lábad tedd ide) már önállóan körbefordul a lovon. Emlékszem, az első foglalkozásokon szó szerint nekem kellett emelnem a teljesen elhagyott végtagjait (ha meg akartam mozdítani). És ahhoz képest egyáltalán nem találkoztunk még olyan sokszor, ez volt a 9. terápiánk.

Ami még további lehengerlő eredmény, hogy mennyire jól emlékezett a lóápoló eszközökre. Olyan ügyesen mutatta és használta is őket, mint még soha ezelőtt. Ezen kívül egyszer sem kellett könyörögni elinduláskor, hogy simogassa meg a Pazart - első kérésemre megcsinálta. (A korábbi foglalkozásokon azért mindig volt  több-kevesebb erőlködésem...) Rendkívül jó eszű kisgyerek. Lehetetlen, hogy ne tudjon beszélni...

Évszakok (folyt. köv., és még mindig folyt. köv.:)

Ismét az évszakok között lovagoltunk a körkarámban - folytatva az előző foglalkozáson megkezdett ismeretek elmélyítését, bővítését. Mivel azonban végre csodás időjárást kaptunk, a mozgásos feladatokra és egy pici ügetésre is szerettem volna időt hagyni, így a hónapok felsorakoztatása még mindig várat magára bennünket. De ennek hiányában is hasznos volt a ténykedésünk. Fésűs Éva versét segítették elmélyíteni az egyes versszakokhoz válogatott képek - összhangba hozva a vizuális és a verbális (többek között szeriális) észlelési és megértési folyamatokat, továbbra is tornáztatva az emlékezetet és a figyelmi működéseket. Íme egy kis képi illusztráció: 


A gólyák már a lovardába vezető út mentén is építgetik a fészküket - s bár gólyahírt még nem találtunk, azért láttatni próbálom, milyen sokoldalú lehet egy lovasterápiás foglalkozás: ha a természet engedi, nemcsak versben/képen, hanem a fűben megbújó virágok formájában is megismerkedünk ezzel a kedves kis sárga virággal. :-)

2011. március 26., szombat

A figyelemkoncentráció fejlesztése

Újra használható a körkarám, és talán az időjárás is kedvezőre fordul, így igyekszünk újra visszaállni a rendszeres terápiás kerékvágásba.

Az évszakváltás - mint téma - ismét jó alkalmat teremt egy-két érdekes foglalkozáshoz. A négy évszakot szimbolizáló képeket a körkarám négy különböző pontján helyeztem el. A második osztályosommal ebben a témában már igen sok mindent és sokféleképpen fel tudunk dolgozni: az általános ismeretek bővítésén túl a beszédészlelés és -megértés, az emlékezet, a figyelem, a vizuális észlelés, az olvasás és a számolási problémák is fejleszthetők egy remek játék keretében. 

Fésűs Éva: Évszakok c. versével kezdtük a foglalkozást. A négy versszak alapján a kislány azonosította a képeket. Majd "elvarázsoltuk" a karámot, és azt mondtuk, hogy a karám lesz 1 év. Magyarázatként kapóra jött a szülinapi hasonlat: amíg az egyik szülinapodtól eljutunk a másikig, az pont ennyi idő, és addig rengeteg minden történik. Többek között 4 évszak váltja egymást. Minden egyes évszak-képnél elindítottunk 1 kör lépést a lóval, ez alatt az idő alatt 3 (az adott évszakkal kapcsolatos) kérdésre kellett válaszolnia. Azok a kedves olvasók, akik figyelemmel kísérték ennek a kislánynak a korábbi foglalkozásairól szóló beszámolóimat, tudhatják, hogy az egyik legnagyobb problémánk az állandó csacsogása, hogy figyelemzavarából eredően folyton eszébe jut valamiről valami, csapong és messzire tereli a beszélgetést. Nos, ezt kiküszöbölendő most igyekeznie kellett: 1 kör lépés alatt meg kellett válaszolnia mindhárom kérdést, hiszen csak akkor "nyerhette el" az adott évszakhoz tartozó 3 hónap-kártyát. A módszer bevált. :-))) A kérdésekre pedig nagyon ügyesen válaszolt! :-)

Időrendileg picit túlterveztem magam - vagy pedig lassabban haladtunk az általam elképzeltnél, úgyhogy a hónapokkal külön foglalkozni már nem maradt időnk. Nem is baj, ugyanis kiderült, hogy nem is tudja még felsorolni őket. Tehát innen folytatjuk a következő foglalkozást. Ez nagyszerű feladat a szeriális észlelés fejlesztéséhez is.

Amit megállapítottam, hogy nagyon szépen (és gyorsan!) olvas. Nála ez is lehet már egy módszer, hogy bizonyos feladatokat kártyákról kap majd és neki kell elolvasnia - ennek kapcsán is sikerélményhez juthat, ami még tovább növeli az önbizalmát.

Összegzésképp azért osztottunk-szoroztunk-összeadtunk :-) az óra végén. 1 évben van 4 évszak. 1 évszaknál nyertél 3 hónapot. A másik évszaknál is nyertél 3 hónapot. 3+3 hónap-kártya az mennyi? 6. Ez oké volt. 6+3 hónap-kártya? Na, az már bizonytalanabbul ment, de kis gondolkodás után kijött a 9. Viszont 9+3 hónapkártya már 13 nála - hozzá kell tennem, hogy fejben számolással dolgoztunk, amit én szerettem volna kisegíteni azzal, hogy a nagy képekre ráragasztgatjuk a kis hónap-kártyákat, és akkor ott lett volna a vizuális támogatás, csak össze kellett volna számolni a látottakat, viszont olyan őrült szél fújt, hogy mindenünket elvitte, ez tehát a nehézségekre a magyarázat. Legközelebb azonban, ha szebb idő lesz, ebből egy nagyon tartalmas és reményeim szerint jelentős hozadékkal járó folytatólagos foglalkozást lehet még csinálni! Így legyen! :-)


2011. február 11., péntek

Gazdag Erzsi: Itt a farsang

Itt a farsang, áll a bál,
keringőzik a kanál,
csárdást jár a habverő,
bokázik a máktörő.

Dirreg, durrog a mozsár,
táncosra vár a kosár,
a kávészem int neki,
míg az őrlő pergeti.

Heje-huja vigalom!
Habos fánk a jutalom.
Mákos patkó, babkávé,
értük van a parádé.

(...)

2011. január 24., hétfő

Szólánc

Folytatva a múltkori foglalkozást, amit nem sikerült befejezni, mert nem maradt elég idő annak megfejtésére, hogyan is képzelem el azt, hogy "lépjünk le egy számot" a Pazarral (pl. az 1-es szám alakját "írjuk le" a földre...), hát gondoltam, most azért ezt megoldjuk valahogy. Ostorból és futószárból "belerajzoltam" a hóba a 12-es számot. Az ostorból 1-est, a futószárból helyes 2-est kerekítettem. Így emlékeztettem a kislányt a múltkor félbehagyott feladatra. Először megkérdeztem tőle, melyik számot látja. Érdekes, hogy először mondta a 2-est, utána az 1-est (jobbról balra haladva). Rákérdezés után, hogy ha ezeket összeolvassuk, mi jön ki belőle, válaszolta meg a 12-t. A bemutatott példa alapján megkértem, mutassa meg, merre induljunk el, ha a 3-ast szeretnénk hasonlóképpen lelépni a lóval. Nem értette - én meg nem feszegettem. Túl elvont volt számára ez a feladat.

A szóasszociációs gyakorlattal is maradt még tennivalónk, de mostanra inkább számos feladatokat terveztem. Különösen a beszédészlelés, a figyelem és a munkamemória működéséről nyújt információt, ha arra kérem, ismételje meg az általam kimondott számot, majd mondjon hozzá ő is egyet - ezt követően nekem már három számot kell végigmondanom, tehát mindig ismételünk az elejéről, és mindig bővítjük a sort egy újabb taggal. Éppen, hogy csak kiadtam az instrukciót, máris a szavamba vágott: az iskolában szóláncot szoktak játszani, és ő abban nagyon ügyes - közölte. Nos, hát kaptam az alkalmon, és hagytam, játsszuk azt, amit ő szeretne (és amiben ő ügyesnek érzi magát). Ezek a lovasterápiás foglalkozások ugyanis nem arról szólnak, hogy ugyanolyan kötelezettségnek élje meg minden percét a gyermek, mint az iskolai vagy bármely más fejlesztő munkáknak. Itt úgy gyógyulunk, úgy fejlődünk, hogy közben élvezzük is. Szeretetből, szeretettel csináljuk! Úgyhogy remek volt a szóláncozás: mindig az adott szó utolsó hangjával kellett kezdeni a következőt. Megbizonyosodtam ugyanakkor arról, milyen rövid ideig tudja tartani a figyelmét egy feladaton. Körülbelül három szópár hangzott el, amikor is már eszébe jutott valami egészen más mesélnivaló - és természetesen ezt meg is osztotta velem. :-)

A lovasterápia 30 perce során általában több, kisebb, rövidebb ideig tartó gyakorlatot végzünk el, s közben gondosan ügyelek arra, hogy a mentális és a fizikális terhelést felváltva adagoljam. Így alapvetően sok sikert tud elkönyvelni magának bármelyik kis páciensem. A barkochba-szerűen elvégzett voltizsgyakorlatoknál igen változatos mozgáselemeket, illetve gyakorlatokat is kipróbált ("hideg"-"meleg" irányítgatásom mellett), és azt hiszem, nagyon élvezte.

A mai foglalkozáson megállapítottam még a fentiek mellett azt is, hogy előfordul jobb-bal tévesztése. A szógyakorlatoknál egyszer használt helytelen nyelvtani alakot: "evek" formában - ezt a segítségemmel "eszek"-re változtattuk.

Kesztyűs kézzel... :-)

A cím nem arra kíván utalni, mennyire bánok kesztyűs kézzel a gyerekekkel :-), sokkal inkább arra a nagyszerű eredményre, hogy az egyik autista picúrkámra sikerült a szülőknek feladni a kesztyűt (5 ujjasat ám, nincs apelláta:-)), így ebben az újra ránkmosolygó, jégcsapokkal sűrűn díszített zimankóban is tudtak jönni terápiára.

Ennek annál is inkább örülhetünk, mert nagyon szép foglalkozás lett belőle. A múltkori képkártyákat használtam most is a voltizsgyakorlatok elvégeztetéséhez. Úgy önmagában a kép alapján nem kezdi még a mozgást, de elég egyszeri vagy kétszeri verbális utasítás, esetleg rámutatás (azt a lábad tegyed ide...), és gyönyörűen mennek a gyakorlatok (egyelőre a malom részei). Ezen kívül pedig a mostani újdonság: utánoz!!!!!!!!!!!! :-)))))))))) Végre. Kartartások utánzását kértem, először megállított lovon, majd lépésben is. Nem sokat, nem bonyolultat, de nagyon ügyesen csinálta.

Most egy kicsit a beszédtevékenységben érzek megtorpanást. Szépen megsimogatja ugyan  a Pazart minden egyes induláskor (legalábbis most igen szorgalmasan tette ezt), viszont a "Lépés, Pazar!" vezényszót már rég nem hallottam tőle. Aztán egyszer csak elkezdtem kapisgálni valamit: ha többes számban adom az utasítást (ilyenformán, hogy "... és mondjuk neki, hogy lépés Pazar!"), akkor nem mondja, viszont, amikor átváltottam a második személyű felszólításra ("Mondjad te is!"), akkor már valamit motyorgott belőle. Hát: így tanul a tanár a tanítványától! ;-)

2011. január 17., hétfő

Szimbólumok

Érdekes megfigyelésre tettem szert a mostani foglalkozás lenyomataként. De mindenekelőtt azt kell megjegyeznem, hogy már megint megbizonyosodhattam róla, mennyi-mennyi szeretet van ebben az ADHD-s kislányban! Amióta ismerem egyébként most először mesélt nekem az unokatestvéréről, aki egy vele egykorú kisfiú, és akivel nagyon szeret játszani, sőt, akit ő saját elmondása szerint nagyon SZERET. Hasonlóképpen a kerijét, meg a mamáját, aki "most már" néha jókat játszik is vele. Vasárnap délután születésnapi ünnepségre készült a család. Talán ez az ünnepi hangulat is kihozta belőle, hogy egyszer csak azt mondta: "ÖRÖKbe adok a Pazarnak két játékot" - és előhozott a lovaglás végén az autójukból két kis dinoszauruszt, s ragaszkodott hozzá, hogy ÖRÖKbe adja a Pazinak... Nagyon jó kis szíve van, már máskor is adott nekem kis játékot, cukorkát, ezt-azt, csak úgy. Emlékszem, egyik alkalommal az anyukája figyelmeztette is arra, hogy amit egyszer odaadunk valakinek, azt már nem kérjük ám vissza - ezzel együtt is makacsul ragaszkodott az ajándékozáshoz (azóta is hordom az autómban azt a kis műanyag mesefigurát, biztos, ami biztos alapon...). Nos, a fentieket összevetve és az egész pszichológiájába belegondolva az jutott eszembe, hogy ezt a kislányt egyébként örökbe fogadták... Tudom, hogy ő ezt tudja - kicsi korától így nevelik, tisztán, őszintén, de természetesen nagy szeretettel. "Szimbólumok" címet adtam ennek az írásnak - elgondolkodtatott, vajon miért hangoztatja annyira, hogy "de örökbe adom ám, Vera néni, örökbe..."...
(Nagyon szeretem!:-)