Testi-lelki egészségben gazdag, boldog karácsonyt kívánok minden kedves Olvasómnak, Kliensemnek és Családjaiknak!

"Becsomagoltam egy szép dobozba,

cseppnyi szívem szeretetét.

Ezt adom idén a világnak,

s szórom belőle szerte-szét.

 

Neked is jut, csak tárd ki szíved,

a szeretet, az végtelen.

Ha úgy érzed, te is szeretnél,

hát szeress együtt énvelem..."

 

(Aranyosi Ervin)

"Te veszed el a denevért!"

Közeledik a hideg, felöltözős időszak, ami a lovasterápiás módszerek kelléktárának ideiglenes leszűkülésével, illetőleg módosításával is együtt jár (fedeles lovardai lehetőségek híján). A dolog nem kevés kreativitást igényel...

 

Történt a múltkorokban, egy csepergős/nagykabátos délelőttön, hogy voltizsálás és kézműves foglalkozások helyett beszélgetősre vettük a figurát. Felvetettem, hogy képzeljük el azt, hogy most mindannyian egy réten sétálunk (vö. KIP-technika, az alapfok hívóképe): Szandi, a segítőm és lóvezetőnk, a Pazar is, én is, tehát négyesben. Milyen ez a rét? Mindegyikünk mondjon róla valamit! A kisfiúnak különösen tetszett, hogy a Pazar is szereplője a történetünknek (felváltva adtuk az ő szájába is a szavakat:). A kisgyerek indította el a fonalat: a rét zöld, gombák vannak rajta és fák. Kérdeztem, hogy ezek a fák szegélyezik-e valahol a rétet, de kiderült, hogy nem, csoportokat alkotnak rajta. Addig-meddig vittük a témát, hogy ki mit csinálna szívesen (felszabadult nevetgélés közepette), mígnem a magam részéről úgy döntöttem: hát menjünk oda az egyik facsoport szélére és hallgatózzunk, hallunk-e valamilyen hangokat a fák mögül, esetleg mozgást - vajon lehet-e valami vagy valaki odabent? (Utóbbit vö. KIP - "erdő széle" motívum.) Sok kis apró állatka felsorolása után terítékre került a döglött állatok témája...

 

Beszélgetésünk lényegét a kisfiú alábbi gondolatai summázhatják: van egy döglött denevér - mondja - a facsoport szélén, alatta lapul a Pazar répája, egy lyukban. Vajon ki tudja-e venni onnan a Pazar azt a répát? - kérdem én. Nem, sajnos nem tudja - hangzik a bágyadt, lemondó felelet. Nem hagyom annyiban a dolgot: tudunk-e neki segíteni? Csillogó szemekkel érkezik egy nyílt tekintet egyenesen az én két szemem közé: "Te veszed el a denevért!"

 

A magam részéről: boldogan...

Valóban boldogan és nagy érdeklődéssel vagyok része magam is ennek a terápiának - ugyanakkor nem mondom, hogy néha nem érzem a belém vetett bizalom súlyát, s hogy nem érzek szemernyi kétségbeesést sem terapeuta-mivoltomban (ó, Istenem, vajon tényleg elég lesz-e számára az én segítő kezem, vagy Pazarom patáinak gyógyító dobogása...?). De szerencsére azért mindig megtalálom a forrást (a "Forrást":), ahonnan újabb lendületet nyerek (köszönöm!:).

A következő két alkalommal is építettem a kisfiúnak erre a leleményes fantáziavilágára, valamint vissza-visszatérő, számomra sokatmondó szimbólumaira. Ilyen szimbólumok például a verbális és nonverbális kommunikációjában, játékválasztásaiban megjelenő "lyukak". A lyukakból általában ki kellene szedni valamit (l. korábbi teknős-játék, most a répa), vagy pedig egyszerűen csak létre kell hozni őket (pl. gyurmázásakor), esetleg jellemző rájuk, hogy el vannak dugulva (vö. székrekedés, ill. sztóma a hasfalon). Éppen ezért az egyik fő irányvonalam most éppen az, hogy direktben a kezébe adom azokat a lehetőségeket, azaz az olyanfajta játékokat, eszközöket, amelyeken keresztül a lyukak "megtisztítását" gyakorolhatja. Mondhatom: villámgyorsan megy neki... Szóhasználatát is gyakran jellemzik olyan elemek, amelyek jelképes kapcsolatot mutathatnak betegségével. Milyen érdekes például, hogy érdeklődésemre (No, és aztán hogy megy a suli?) ilyenképp válaszolt: "Hát, nyomjuk...". S amikor elmesélte, milyen rosszak az iskolában a gyerekek, azt is hozzátette: ilyenkor ő úgy viselkedik, hogy "kibújik" közülük.

Legutóbbi beszélgetésünk témáját közös mesefeldolgozásunk aktualitása szolgáltatta. A főszereplő kis barátaival ugyanis a déli jótündér palotájába igyekezett, ám útjukat állta egy magas hegy. Hogyan keljenek át a hegyen? - először neki ajánlottam a kérdést. Hááát, lehet-e segítséget kérni anyától és apától? - hangzott a felelet. Akár azt is lehet, gondoltam én, de azért próbálkozzunk magunktól is kitalálni valamit. Megkérdeztem, nem gondolt-e valami közlekedési eszközre, vagy a saját két lábára - mire nyomban rávágta: "repülővel"! Hát persze, repülővel kelne át a hegy túloldalára. Pedzegettem a gyaloglást... Mi lenne, mondtam, ha vezetne egy út erre a hegyre felfelé? Ááá, azt mondja: "Én már nem mászok sehova!" Kategorikusan hangzott. Hűha... Vajon miért nem? Hát állítólag azért, mert: a hegyről bármikor kitörhet a vulkán és a láva maga alá sodorhatja az embert. S akkor mi lesz? - faggattam tovább. Hát akkor meghalunk... Na tessék, mit mondjon erre a nagy és okos felnőtt, a segítő terapeuta? Mert én bevallom, már megint nem tudtam nagy és okos segítő lenni... Kapóra jött, hogy a mese szereplői egyébként a szárnyas majmok segítségével végül szintén úgy küzdöttek meg az előttük álló feladattal, hogy átrepülték a hegyet. Hát elmeséltem a mesének ezt a befejező mozzanatát.

Valójában itthonról már mindig sokkal okosabb vagyok - ahogyan az klasszikusan lenni szokott az emberrel. ;-) Miért is "már" nem mászik sehová? Mert? Hová mászott korábban (ami esetleg ennyire kellemetlen emlékeket hagyott)? S miért ömlene a hegyről láva? Találkozott már olyannal? (Igen, talán ezt megkérdeztem, és kiderült, hogy a TV-ben látott ilyen felvételeket.) Na, de mekkora a valószínűsége az eset bekövetkezésének? Itt, Magyarországon, a közvetlen és még a tágabb környezetünkben sem fog hasonlóval sem találkozni. Az volna a feladatom, hogy erről biztosítsam. De pillanatnyilag magam is feltettem Dorothy arany főkötőjét és segítségül hívtam a szárnyas majmokat a repüléshez... No, van még mit küzdenem a saját "hegyemmel" is, mondhatom...

Nagyszerűen zárult azonban a foglalkozás: Pazarom betanítottam, hogy :-) sunyi módon sebesügetésből váltson át lassú, összeszedett vágtába. Megtette. Kis páciensem úgy vágtázott egy kört a körkarámban, hogy észre sem vette! :-))) Annyira ügyesen ült, ahogyan elő van írva - pedig azt sem tudta, mit kellene csinálnia. A ló segített neki. Hát volt utána nagy öröm - gondolom, nem is kell mondani. Az oly' régóta fennálló "Mikor fogok vágtázni?" című kérdésre egy válasz legalább már megérkezett.

Egy szorongásterápia margójára...

Az első kis kliensem, aki erős szorongással, néhány konkrét félelemmel, visszafogott és kevés kommunikációs szándékkal érkezett hozzánk - egyben az első olyan terápiás esetem, akinek a megsegítésében nemcsak kiegészítő, hanem fő vonal volt a lovaglás, s akinél azt érezhetem, hogy jelenlétünk a Pazarral hozzásegítette őt jelenlegi állapotához: egy nyílt, kommunikatív és nem utolsósorban nagyon bátor, bevállalós, remek kissrác lett belőle (miközben tanulmányait tekintve is osztályelső az általános iskolában...). A következő néhány gondolattal a vele való közös munkánk eredményét kívánom megosztani.

 

Körülbelül 2 évnyi lovasterápiás együttműködésünk során ezzel a kisfiúval sikerült (szintén elsőként) végigvinnem egy hosszú meseterápiát: fejezetenként feldolgoztuk az Óz, a csodák csodája c. teljes mesét. A mesék varázsereje azáltal bontakozik ki, hogy szimbolikus úton szólnak hozzánk. A gyerekek önkéntelenül is mindig azzal a mesehőssel azonosulnak, illetőleg a mesének épp arra a vonulatára reagálnak érzékenyen, amelyre a saját kis élet-történetünk (vagy épp megakadásuk) szempontjából a legnagyobb szükségük van. Ezáltal lehetőséget kapnak arra, hogy legyőzzék félelmeiket, kompenzálják kicsiségüket, felszámolják szégyenérzetük okát - a mese egészen egyszerűen kárpótlást nyújthat nekik nemcsak a valós, hanem a vélt fogyatékosságaikért is. Ennél a kisfiúnál ezt a tudattalan öngyógyító folyamatot szerettem volna elősegíteni az egyébként nagyon is tudatos meseválasztásommal: felkínálva neki a lehetőséget s a módot a bátor "oroszlánná" való átváltozáshoz.

 

Jelentem, az átalakulás szépen lassan megtörtént. De előbb néhány szó magáról az útról, amit ő a Pazar hátán ülve, jómagam mellettük gyalogolva közösen bejártunk.

 

A főszereplő kislány, Dorothy barátait hétről hétre játékosan elevenítettük meg. Pl. szalmából és bálamadzagból készítettünk madárijesztőt (akit persze a Pazar egyből fel is akart falni:-)), később különböző anyagokat tapintottunk csukott szemmel egy zsákban, így ismerkedtünk meg a bádogemberrel, akinek egy-egy testrészét a varázs-lovaglópálca segítségével megérintve képletesen beolajoztuk és (a ló hátán kivitelezhető tornagyakorlatokkal) át is mozgattuk. Következhetett a gyáva oroszlánnal való találkozás, amikoris a kisfiú kapott egy oroszlán-álarcot, hogy azt feltéve bújhasson bele az oroszlán bőrébe. Utóbbi történet úgy látszik, jó nyomot hagyott - a kalandozások során már érezhető volt szimpátiája a gyávának mondott, magát gyávának hitt, de egyre inkább csak annak tűnő oroszlánnal. Emlékszem, mennyire élvezte, amikor a mese szerint ez az oroszlán a hátára vette kis barátait és úgy ugrott át velük egy szakadékon. Ekkor kerültek elő a körkarámba az akadályrudak, amelyeken ügetésben járóiskoláztunk, s a Pazar csak úgy röpítette a hátán kis lovasát. Felemelő volt látni az összhangjukat, a felszabadultságukat. A ló és a lovas egymás iránti tökéletes elfogadását és csodás harmóniáját.

 

Sok érdekes kaland után fokozatosan egyre nyíltabb, beszédesebb, cselekvőbb és kezdeményezőbb lett az a kisgyerek, akivel valamikor önmagába zárva találkoztam. Azon a napon, amikor a mesénk utolsó fejezete következett, saját magától mondta ki a következő mondatot: "Valójában ez az oroszlán mindig is bátor volt, csak nem tudott róla..." Úgy érzem, valahogy így teljesedett be nála az azonosuláson keresztül a feloldódás.

 

Végezetül van itt még egy utolsó gondolat a szájából, ami különösképpen megfogott. Amikor megkérdeztem tőle, ki volt a legszimpatikusabb szereplő számára, Ózt, a nagy varázslót nevezte meg, mégpedig a következő indokkal: azért, mert nem egy elvont, különleges valaki volt, hanem egy egyszerű EMBER...  

 

Sokat tanultam ettől a kisfiútól, talán az egyik legtöbbet. Vajon a nagy, okos és bátor felnőttek számára mi lenne a legvonzóbb egy varázslóban? Vajon csak én érzem-e úgy, hogy tengernyi tulajdonságát felsorakoztatnák, kivéve egyet, egyetlenegyet: valódi ember-mivoltát...? Pedig a varázslás titka nem mindig volna bonyolult. Csak nem kellene folyton-folyvást annyira megfelelni igyekeznünk. Annyira különlegesnek lennünk. Annyira extrán teljesítenünk. (Jó magasra téve a lécet, természetesen.) Egyszerűen csak egyenes, nyílt, őszinte embernek maradnunk. Valódi önmagunknak. Amolyan: emberinek.

 

 

Összefoglaló írás egy súlyos ADHD-s kislány 3 éves lovasterápiás fejlesztéséről

Igen, van egy kislány, akivel lovasterápiás pályafutásom során mind ez idáig a legtartósabban, 3 éven keresztül foglalkoztam. Most elbúcsúztunk egymástól, mivel az ősszel elkezdte az iskolát, és a suli mellett több a leterheltség. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem találkozhatunk már többé, ugyanakkor azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy lovasterápiás szempontból egy nagyon szép, lezártnak tekinthető történet az övé. Egy helyes, figyelmes, együttműködő, ügyes hétévessé érett, akinek időközben valahogy eltűnt az "izgőmozgója", s később megtudtam: az iskolai évnyitón verset szavalt...

 

Az előző bejegyzésben közzétett foglalkozásnak mindjárt a következő alkalommal meg is lett a hozadéka. Úgy tűnik, az aktuális problémák nehézkes-keserves játékokba történő transzformálása valamiképp feloldott bizonyos belső gátakat. Házi feladatként megszületett a kislány lovasfüzetében egy ép, egészséges, gyönyörűen kiszínezett katica-család: apukával, anyukával, továbbá sok-sok kis katicabogárral egy emeletes házban, ahol mindenkinek megvan a maga külön helye, ahol rengeteg az ablak, ami beengedi a fényt, s amelyen át szabadon ki lehet tekinteni a külvilágba, s ahol van egy megfelelő ajtó, amely szívesen tárul fel a látogatók előtt. Nem, persze, a kép nem tökéletes. A ház mellett, a lap bal alsó sarkában álldogál egy fa, törzsén jókora odúval. Az odú megjelenése a fa-rajzokon a gyermekrajz-elemzők szerint sérülésre utal. De hát tudjuk, hogy így van ez... Azonban most már túl tudunk lépni rajta. Utolsó közös bábjátékunkban a cica és a kutyus jó barátok voltak, akik nagyon szerették egymást, majd - a kislány kezdeményezésére!!! - elbúcsúztak egymástól és elmentek aludni.

 

Milyen csodálatos is tud lenni a gyermeki lélek... Ez a kislány tulajdonképpen tudattalanul elmondta nekem/nekünk, hogy minden rendben van, s most itt az ideje annak, hogy elbúcsúzzunk, elköszönjünk egymástól. Amikor mindezt ilyen nagy szeretet és megbecsülés övezi, nagyon meleg a szívem... S elgondolkodom a miérteken és a hogyanokon. Magamban arra jutok, hogy a lélekben dől el minden. Viselkedés? Magatartás? Figyelemzavar? ...? Az emberek lelkét kell gyógyítani. A gyerekek mindezt maguktól ajánlják fel nekünk. Mutatják, hogy hol a "hiba", csak sajnos a felnőttek világában ezt olyan kevesen vesszük észre. Mert csak a felszínt látjuk. A viselkedést. Miközben ő pontosan mutatja nekünk (kijátssza, kirajzolja, kimozogja, kilovagolja... magából), hogy hol van az a pont, ahol a szeretet sérült. Ott kell őket megölelni. Sokszor. Nagy-nagy szeretettel... :-)

Összefoglaló írás egy dadogó gyermek rövid távú lovasterápiájáról

Az alábbi írásom tulajdonképpen egy nyelvészeti (beszédkutatással kapcsolatos) konferencián hangzott el, de nyomtatott változatban sehol sem látott napvilágot. Annakidején, amikor befejeződött ezzel a kisfiúval egy rövid, kb. 4 hónapig tartó lovasterápiás kapcsolatunk, a magam részéről örömmel tekintettem vissza azokra az apró hozadékokra is, amelyek ez idő alatt éreztették a hatásukat. Azon a bizonyos aktuális nyelvészfórumon tehát az ő példáján keresztül meséltem el a jelenlévőknek, milyen lehetőségek rejlenek a lovasterápiában a dadogás kezelésével kapcsolatosan. Azóta elkészítettem ennek a beszédnek az írott, tanulmány-jellegű változatát. Úgy gondoltam, közzéteszem itt, úgy érzem, egy ilyen jellegű írásnak helye van a blogomban. Továbbra is törekszem arra, hogy személyes jogokat ne sértsek, tehát az alábbiakban is csak ismeretlenül és névtelenül szerepelnek bizonyos körülmények, amelyek bemutatása viszont nagyon fontos ahhoz, hogy az érdeklődők megérthessék a probléma lényegét, a fejlesztési módszerek kiválasztásának szempontjait.

 

A dadogás megközelítése a pszicholingvisztika és a mozgásterápia szemszögéből

 

1.      Bevezetés

Tapasztalataink szerint a dadogás napjainkban (is) az egyik legmeghatározóbb beszédhiba (l. pl. Vincze 1970; Gósy 2000, 2004, 2005). A probléma multikauzális jellegénél fogva rendkívül fontos, hogy kezelése lehetőleg team-munkában, kombinált módszerekkel történjék (Dr. Salné 2004). Egy ilyen komplex terápiás eljárás a hazánkban még kevéssé ismert lovasterápia. Végzettségemből adódóan nyelvészként elsősorban pszicholingvisztikai szemléletmóddal kísérlem meg a hozzánk forduló nyelvi és/vagy beszédzavarral küzdő páciensek lovasterápiás fejlesztő foglalkozásainak a megtervezését és kivitelezését, gyógypedagógiai lovaglás és voltizsálás szakágon.

2.      Esetismertetés

Az alábbi tanulmányban egy 6 éves dadogó kisfiú lovasterápiás fejlesztésének folyamatát és eredményeit foglaljuk össze.

A kisfiú diagnózisában súlyos tonoklónusos dadogás megjelölése szerepel, számos járulékos tünet megnevezésével (mint pl. enyhe generalizált hypotonia, szorongás, tic-szerű mozgássorok, együttmozgások az arcon stb.). Anamnéziséből kiemelendő, hogy császármetszéssel született, nem sírt fel; későn kezdett darabos ételt rágni, sokáig cumizott; mozgásfejlődése normális volt, ugyanakkor beszédfejlődése megkésett; balkezes; s bár anyai nagyapja dadog, ő maga 4 éves koráig ép beszédritmust mutatott. A 4 éves korban hirtelen fellépő (és azóta sem szűnő) dadogás kialakulásának oki hátterében egyértelműen azonosítható az anya-gyermek kapcsolat sérülése (az anyától történő átmeneti elszakadás formájában, aki rövidebb időre kórházba került), ezzel egyidőben a (trónfoglaló) kistestvér érkezése, továbbá a hirtelen óvodakezdés. A gyermek logopédiai kezelése hamar elkezdődött. A logopédus sikeres pösze-terápiát végzett, a kisfiú beszédritmusának zavara azonban változatlan maradt. Ilyen előzményekkel kezdtünk hozzá a közös munkához ebben az új terápiás környezetben 2011 tavaszán.

Hipotézisünk az volt, hogy a lovon ülés reflexgátló alaphelyzet, szabályozza az izomtónust, mobilizálja a mellkast, javítja a légzést, illetőleg – máshoz nem hasonlítható pszichés faktorainál fogva – különleges motivációt teremt a kommunikációhoz. Feltételeztük, hogy a ló és lovas között kialakuló élő mozgásdialógus, a harmonikus, ritmikus mozgásmintára történő idegrendszeri ráhangolódás következtében a beszédbeli görcsök feloldhatók (Dr. Büki 2006; Györgypál 2006).

3.      Módszerek

A lovasterápiás fejlesztésekre heti egyszeri alkalommal, 30 perces foglalkozások keretében került sor, 4 hónapon keresztül. Vezérelvünk az analitikus gyermek-pszichoterápia szellemében az volt, hogy a gyermek maga fejezze (játssza, rajzolja stb.) ki magából problémájának gyökerét, s ezen a feldolgozáson keresztül történjék meg a spontán oldódás. Sohasem foglalkoztunk magával a (dadogó) tünettel. Alapvető célunk valamennyi foglalkozáson elsődlegesen egyfajta külső-belső ellazulás elérése volt.

A kezelések hátterében a motorikum fejlesztése szinte észrevétlenül, ám annál intenzívebben volt jelen. A lovasterápiában alapvetően a ló lépésjármódját használjuk terápiás célokra. A lépés egy négyütemű, ritmikus mozgás. A lábak diagonális sorrendben, egyenletes időközökkel követik egymást. A hátsó lábak által indított mozgás következtében a ló gerincében rotáció jön létre, ez a lovas medencéjét jobbra-balra billenti, amihez egy előre-hátra történő mozgás is adódik. Ahogy a ló emeli és leteszi a lábát, egy fel-le hullámmozgás jön létre, ami szintén áttevődik a lovasra (Katona 2006). Ezt a komplex mozgásos stimulációt a lovon ülő páciensnek először a medencéje veszi át, az impulzusok innen haladnak tovább a gerincoszlopon felfelé, eljutva a nyakszirtig, és ingerlik a megfelelő agykérgi központokat is. Ilyen összetett hatást semmilyen más mozgásfejlesztő eljárással nem lehet elérni. A lépő lovon történő terápia egyszerre, egy időben képes hatni a ló hátán ülő kliens teljes ideg- és izomrendszerére. Az izomzatra oly módon gyakorol jótékony hatást, hogy a petyhüdt izmokat erősíti, a spazmusokat viszont lazítja. A testi görcsök oldódásával párhuzamosan oldódnak a páciensben a lelki feszültségek, szorongások is. A ló hátán újraélhetők, azaz bekapcsolhatók az idegrendszer esetlegesen kiesett fejlődési fázisai is. A lovasterápiát szokás járástipikus törzstréningnek is nevezni: mivel elősegíti a helyes testtartás kialakulását, fejleszti az egyensúlyt. A lovaglás jótékony élettani hatásai a terápiás munkában is érvényesek: élénkíti a keringést és az anyagcserét, harmonizálja a légzést (ami a beszédképzés fontos előfeltétele), erősíti az önértékelést, fejleszti az önbizalmat, segítségével a páciens érzelmi és kommunikációs szempontból is nyitottabbá válik a világra.

A mozgásterápia mellett meseterápiát alkalmaztunk. Frank L. Baum: Oz, a csodák csodája című meséjét dolgoztuk fel fejezetenként, különböző művészetterápiás lehetőségekkel (pl. sok lóháton történő rajzolással).

4.      Eredmények

A foglalkozások során megfigyelhettük a beszédkedv és a dadogó tünetek megjelenésének összefüggéseit. Több kedvvel érkezve enyhébb, kevesebb beszédmotivációval viszont következetesen súlyosabb és gyakoribb dadogásra számíthattunk. Kiemelt eredmény, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon egyszer sem tapasztaltunk a kisfiúnál kóros együttmozgásokat, míg más környezetben, illetőleg a talajon állva, beszélgetve ezek az együttmozgások megjelentek.

Néhány bevezető foglalkozást tartottunk, amelynek során megtörtént a lóval való kapcsolatfelvétel, megismerkedés, bizonyos új ismeretek és szabályok elsajátítása, valamint megkezdődött a ló-lovas-terapeuta közötti bizalmi kapcsolat kiépítése. A kisfiú könnyen alkalmazkodott az állat-asszisztált helyzethez, félelmei nem nehezítették a gyógyulás útját. A foglalkozások elején szokásos légzőgyakorlatokat végeztünk, melynek során hamar kiderült, hogy a mély légzéstechnika kialakítása még előttünk áll. Ebben sokat segített a szabad levegőn történő gyakorlás, a lovon ülő helyzetből fakadóan az egyenes testtartás rögzülése és az olyan szimbolikus bemelegítő gyakorlatok nyújtotta lehetőségek kiaknázása, mint pl.: „Fújd fel a hasad, mint egy lufit!”; „Nyújtózkodj magasra, mintha el akarnád érni a felhőket!” stb. Azokban a játékokban, amelyek ügyes finommotorikát követelnek, nagy kedvvel és igen eredményesen vett részt: pl. szívesen fűzött, bábozott és rajzolt. Alapvetően balkezes, de sokszor megfigyelhető, hogy az eszközöket cserélgeti a jobb és bal keze között (úgy tűnik, mindkét kezével jól manipulál). A nagymotorikája és egyensúlya eleinte gyengébbnek bizonyult, rövid idő alatt azonban – a voltizs- (lovastorna-) gyakorlatok adaptálásával – sokat fejlődött. Hétről hétre egyre bátrabban kísérletezett a voltizsheveder kapaszkodójának elengedésével, eleinte az egyik, majd mind a két kezével (utóbbi mozzanatnak a beszédfejlődésben szerepet játszó szimbolikus értékéről a Következtetések című fejezetben teszünk említést).

A lovon történő nagy- és finommozgások stimulálásának a beszédfejlesztés szempontjából egyedülálló hozadéka, hogy azok jó része lényegében a páciens tudatán kívül, mintegy „passzívan” történik (a gyermek „csak” ül a lovon, miközben észrevétlenül is mozog minden apró kis izomcsoportja, és „rejtett” stimuláció alá kerülnek a beszéd képzésében részt vevő izomcsoportok is). Ma már ismert, hogy a nagymozgások fejlesztésén keresztül a finommozgásokra is hatást tudunk gyakorolni (és vice versa), a beszéd pedig, mint tudjuk, az egyik legkifinomultabb mozgás. Sok lehetőségünk van arra is, hogy a mozgásos gyakorlatok kivitelezését a feladatok megnevezésével, hangos beszéddel is lekísérjük (ilyen lehet például a lóápolás folyamata: melyik eszközzel mit csinálunk, stb.). S mivel a ló mozgása ritmikus, nagyban elősegíti a ritmusérzék fejlesztését, a beszédritmus harmonizálását is (számoljuk a ló lépéseit, tapsoljunk stb.).

Jelen esetben a lovasterápia legjelentősebb hozadéka a mesefeldolgozás során bontakozott ki. Elöljáróban megjegyezzük, hogy a kisfiú tonoklónusos tünetei közül nálunk rendszeresen a nyújtások voltak számottevőek. A foglalkozások elején általában erősebben dadogott, főleg kötetlen beszédhelyzetben (amikor önálló gondolkodást és fogalmazást kívánt a produkció). A hatodik találkozásunkkor azonban, amikor a mese második fejezetét dolgoztuk fel, és a lépő ló hátán egy félig kész rajzot kellett befejeznie, a foglalkozás végén önállóan, több mondaton keresztül, dadogás nélkül, folyamatos beszéddel adta elő az aznap megismert történéseket.

5.      Következtetések

Az említett nagyszerű eredmények még két meserészlet feldolgozását követően megismétlődtek. Sajnálatos azonban, hogy ez a biztató irányvonal rajtunk kívül álló okok miatt nem folytatódhatott. A kisfiú attól kezdve sokat hiányzott (betegség és családi programok miatt több heti foglalkozásunk is elmaradt), jelenleg pedig az őszi/téli időjárás beköszöntével szünetel a lovasterápia. Számunkra azonban egyértelmű, hogy a kezdeti eredmények igen kedvező kimenethez vezethetnének.

Ebben a fejezetben szeretnénk visszatérni munkamódszerünk megválasztásának okaira, irányelveinek szakirodalmi adatokkal is alátámasztható igazolására.

Neves pszichológusok (mint Freud, Erikson, Piaget) ismert fejlődéselméletei mind alátámasztják, hogy a 3 éves kor körüli időszak kritikus szakasz az én fejlődése szempontjából. Számos adat mutatja azt is, hogy a dadogás leggyakrabban a 3-4. év körül jelentkezik, és a később kezdődő dadogó tünetek hátterében is kimutathatók a 3. életév körüli pszichés sérülések, amelyeket azonban a fejlődés mindaddig elfedett (Klaniczay 2007). Ez az életkor az összefüggő beszéd kialakulásának az első fontos mérföldköve, miközben elkezdődik az „én-magam” felismerése és a személyes cselekvés időszaka. Magzat- és csecsemőkorunkban az én-érzetünk még nem válik el a környezetünk észlelésétől: az én, a te (különösen az édesanya) és a külvilág még egy alig differenciált egységet alkotnak számunkra (Fekete 2011). Ismeretes, hogy ha egy kisgyermekkel ezekben az első időkben nem foglalkoznak, nem kap elegendő érzelmi ingert (ami ebben az életkorban elsődlegesen az intim fizikai kapcsolat, pl. ölbevétel, simogatás stb.), egyszóval nincs kibe „megkapaszkodnia”, annak később súlyos szomatikus és neurotikus következményei lehetnek. A fizikai intimitásra való fokozott törekvését az ember később sem adja fel, csak más módon fejezi ki azt: a forma átalakul. 3 éves kor körül már a beszéd is egyre fontosabb szerepet játszik az anya-gyermek kapcsolatban. A beszédfejlődéssel párhuzamos idegrendszeri változások következtében a külvilág tükrözése is megváltozik, a külvilág nagymértékben kitágul. Ebben a „tágabb térben” a gyermeknek továbbra is fokozott biztonságérzetre van szüksége, de a „megkapaszkodás” már egyre inkább új „csatornán” keresztül, a beszéden át történik. Váratlan megrázkódtatás esetén, ha a gyermek nem elégítheti ki megkapaszkodási igényét, „egyensúly-vesztett” én-helyzet állhat elő, ami beszédszinten is tükröződik, hiszen a beszéd ekkorra már az anya-gyermek kapcsolat legfontosabb közvetítője (Klaniczay 2007). Okkal vezethetjük tehát vissza az alábbi tanulmányban ismertetett kisfiú dadogását is az anya-gyermek kapcsolatban bekövetkezett hirtelen változásra, amit a gyermek valószínűleg traumaként élt át.

A lépésben járó ló hátsó lábaiból kiinduló mozgásimpulzusok ütemesen, újra és újra kibillentik a rajta ülő pácienst az egyensúlyából, és arra késztetik őt, hogy ezt magától újra és újra megtalálja. Átvitt értelemben az egyensúlyát vesztett én ily módon a lovasterápia során lehetőséget kap arra, hogy ismét felfedezze önmagát, saját magába és a környezetébe vetett hitét, bizalmát. Lóra ülve a megkapaszkodás és az elengedés is a konkrét, gyakorlati síkon megvalósítható művelet, ami szimbolikusan segíthet újraélni és feldolgozni a valamikori traumás emlékeket. Amint a páciens egyre bátrabban próbálkozik elengedni a voltizsheveder kapaszkodóját, megtapasztalhatja, hogy a „biztonsági pont” nem vész el, mert amikor az egyensúlya kicsit meginog, akár azonnal visszatérhet hozzá. Egyébiránt pedig dadogjon csak nyugodtan… Reményeink szerint a ló-asszisztált terápia hatására egy idő után észre sem fogja venni, hogy nincs is rá szüksége többé!

 

Irodalom

Dr. Büki György 2006. A hippoterápia neurofiziológiai alapjai. In Györgypál (szerk.): 36-49.

Fekete Anna 2011. Okosak, szépek, ügyesek. In Elixír 2011/IX. 6-8.

Gósy Mária 2000. A beszédképesség zavarai. In Dr. Illyés (szerk.): 211-237.

Gósy Mária 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris Kiadó, Budapest.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.

Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom.

Dr. Illyés Sándor (szerk.) 2000. Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, Budapest.

Katona Enikő 2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In Györgypál (szerk.): 28-35.

Klaniczay Sára 2007. A frusztrált megkapaszkodás szerepe a dadogás eitológiájában. In Székács et al. (szerk.): 317-352.

Dr. Salné Lengyel Mária (szerk.) 2004. Logopédia. Sulinova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht., Pilisborosjenő.

Szabó László (szerk.) 1970. A gyakori beszédhibák. Tankönyvkiadó, Budapest.

Székács Eszter – Vikár András – Vikár György (szerk.) 2007. Dinamikus gyermekpszichiátria. Medicina Kiadó, Budapest.

Vincze Tamásné 1970. A dadogás. In Szabó László (szerk.): 100-126.

 

 

 

Az adekvát kommunikáció fejlesztése

Már nagyon régen írtam ennek a kisfiúnak a terápiájáról, aminek többek között az az oka, hogy egy elég hosszú ideig (majdnem egy évig) kényszerszünetünk volt (az én hibámból egyébként, de erről többet nem szeretnék írni), az idei nyáron azonban újraindítottuk a közös munkát. Azóta a kicsi életében fontos változások történtek. Például óvodába került, ahol azóta már eltöltött egy évet. Mind az óvodában, mind egyéni fejlesztési keretek között foglalkozik vele gyógypedagógus. Nagyon sokat fejlődött, ügyesedett, s mindennek fényében a lovasterápiás foglalkozásokon jelenleg a legfontosabb feladatnak tartom nála a kommunikáció fejlesztését, majd ezen keresztül, illetőleg ezzel párhuzamosan bizonyos szociális készségek elsajátítását, illetve a meglévők alkalmazásának gyakorlását.

Az inadekvát kommunikáció azt jelenti, hogy 'nem a helyzetnek megfelelő'. A nyár elején még nagyon intenzíven éreztem ennek a problémának a jelenlétét. Néha az én megjegyzéseimet vagy kérdéseimet ismételte a kisgyerek, de jellemzőbb volt, hogy másutt hallott mondatok vagy akár vers-/meserészletek jutottak eszébe, s hol innen kapott elő egy kijelentést, hol amonnan. Miközben a finommotorikus készséget igénylő játékokban, különösen az alak-forma-egyeztetésekben nagyon sokat fejlődött és remekül teljesít.

Az idei nyáron és az ősz eddigi részében a lovasterápiában az állatvilág témakörre helyeztem a hangsúlyt és olyan játékokat játszottunk a lovon (vagy a lóval), amelyek keretében különböző, leginkább a tanyán, a közvetlen környezetünkben is megtalálható állatokat kellett felismerni, megnevezni, jellemezni, illetőleg bemutatni a hangjukat. Ezeket az állatokat különböző eszközök segítségével vizsgáltuk: kesztyűbábok, ujjbábok, Montessori-féle (formaegyeztető) játékelemek, később pedig képkártyák segítségével. Így jutottunk el odáig, hogy a legutóbbi alkalommal már kicsit szétnéztünk a tanyán is, elsétáltunk a Pazarral a körkarámból és meglátogattuk a kecskéket, birkákat. Nagy előrelépésnek számít, hogy a megszokott lovaglási hely elhagyása egyáltalán nem eredményezett a kisfiúnál ellenkezést vagy kellemetlen érzéseket, sőt, élvezte a "kirándulást".

Jelenleg ez a téma lassan lezárásra kerül, hiszen az elmúlt két foglalkozáson már olyan szépen sikerült nyitni a külvilág felé, ami ezidáig még nem történt meg: ahogy a körkarám mellett lévő legelőn összegyűltek a lovak, a kis póni, a szamár, na meg a két szürkemarha, és "mozizták" a foglalkozásunkat, lehetőségünk volt meg-megállni és megvizsgálni, melyikük kicsoda, hogy hívják, éppen mit eszik, vagy mekkora füle van  - és így tovább. A kisfiú nagyon jól teljesített ezekben a feladatokban. Szívesen a kért irányba fordítja a tekintetét, megnézi azt az állatot, amelyikre rámutatok (a távolban is), és képes ebben a témában az együttműködő (és helyzetnek megfelelő, tehát adekvát) kommunikációra. Korábbi kényszeres beszédtevékenysége nagymértékben csökkent. A nyelvtani viszonyokat is sokszor pontosan, helyesen jelzi - leginkább ebben az irányban szeretnék vele tovább dolgozni.

Kérlek, szelídíts meg engem...

Ma láthatólag (és az anyuka elmondása szerint is) igen fáradtan érkezett a kislány, ami nála azt jelenti, hogy rettenetesen izeg-mozog, nyüzsög, akaratoskodik, sokat beszél és előfordul, hogy agresszív megnyilvánulásai is vannak.

Mindjárt a foglalkozás kezdetén megpillantotta a varjú-kesztyűbábot, amint ott "csücsült" a karám korlátján. Természetesen rögvest oda kellett adnom neki. Nyomban fel is húzta a kezére és vadul csipkedett a csőrével mindenkit, akit csak ért, a Pazart is, engem is. Minden feszültsége láthatólag a varjún keresztül vezetődött le.

Javasoltam neki, hogy inkább simogassuk meg ezt a varjút, próbáljuk meg megszelídíteni. Mutassuk meg neki, hogy a csipkelődésen kívül mást is lehet csinálni, és az mennyivel jobb érzés. Miközben sétáltunk a lóval, folyamatosan simogattam a Pazart, a varjút és a kislányt is, amivel lassan át lehetett irányítani a figyelmét arra, milyen érzés megfogdosni ezt a szőrös varjú-bábot, milyen puha a tapintása... (Közben megbeszéltük, hogy az igazi varjú persze nem is szőrös, hanem tollas jószág.) Hamarosan kitalálta, hogy a varjú nyelve valójában egy zabla, és ha azt beleteszi, akkor nem tud bántani. Egy-egy apró perctöredékre így már be tudta fogni a csőrét... :) Alakult tehát a dolog, néha zabla került a varjú szájába. Egy idő után, mikor már meg is reptettük a varjút (oldalra kitartva, egyensúlyozó gyakorlatnak is használva a helyzetet), kezdett szelídülni, már lehetett egy kicsit simogatni, ezért felvetettem, hogy tegyük le pihenni, mi pedig rajzoljunk. A varjút azonban nem lehetett letenni, magunkkal vittük az egész foglalkozás során.

Örültem, hogy ismét szívesen vette, hogy üljek fel a háta mögé és együtt rajzoljunk. De ma ez nehezebben ment, mint a múltkor. Kértem, rajzoljunk a katicáéknak házat. De ezt elutasította. Javasoltam, hogy akkor rajzoljunk nekik egy fát. Azt sem. Majd ő megmondja, mit… Elkezdett rajzolni – ismét fekete ceruzát választva. Először azt mondta, hogy az egy sirály. Később kiszínezte kékkel és úgy nyilatkozott, hogy már delfin. Ezután én is lehetőséget kaptam a rajzolásra, és kérte, hogy egyszerre kezdjünk hozzá. Elkezdtem rajzolni egy fát, ő pedig úgy tűnt, összevissza firkál. Az összevissza firkálásból kikerekedett először egy robot (ami állítólag a kis katica robot-játéka), ami nagyon hamar „akrobata” lett, de nem tudta megmagyarázni, hogy az mit is jelent (csak leállított, hogy ne kérdezgessek már annyit). Végül pedig befejezte ezt a rajzot és kijelentette, hogy ez egy ördög. (Megjegyzem: tényleg az lett, piros fejjel, nagy szarvakkal.) Megkérdeztem, ismerik-e egymást a katicáékkal. Azt mondta, igen, és odasúgta nekem: ő az apuka! Innentől már nem tudtam tovább vinni a beszélgetést, az összes ceruza leesett időközben a földre, és elég nehezen bírtam a kislánnyal.

Jött a futószár és az ügetés. Vinnünk kellett a varjút is ügetni. A varjú csőrével kapaszkodott a voltizshevederbe. Csendben, fegyelmezetten ügetett. És magától lehasalt a Pazar nyakára a végén egy kicsit megpihenni. Kedves mosoly ült az arcán. Elégedettnek, megnyugodottnak láttam.

A foglalkozás közben egyre finomodott a kommunikációja, pl. a segítőmet is szépen megkérte, hogy álljunk meg a lóval itt vagy ott ("légyszi"), a Pazarnak pedig ekkor azt mondta: "köszi, Pazar". A varjú végül 30 perc elteltével teljesen megszelídült, többé már nem csipkedett, hanem puszit adott: a Pazarnak és nekem is. Meg lehetett simogatni és jól meg lehetett ölelgetni.

Azt hiszem, ez életem egyik legfárasztóbb, de egyben az egyik legeredményesebb és legszebb terápiája volt... ;)

Rajzoljunk neki anyukát!

Folytatódik egy új szál, egy új fejezet az ADHD-s kislánnyal való közös munkánkban. Míg találkozásaink kezdetén eredményesen dolgoztunk bizonyos alapvető viselkedésterápiás módszerekkel, az idei (immár harmadik) tavasz-nyárelő érezhetően változást/változtatást igényelt (ugyanis a régi "nyelv" már nem bizonyult elegendőnek, illetőleg kielégítőnek). Néhány foglalkozás után a gyermek maga adta kezembe az új technikát. Nem kellett sokáig várnom rá - de türelmesen kivártam, mert nem az a célom, hogy bizonyos módszereket húzzak rá egy adott "esetre", hanem épp ellenkezőleg: amit a gyermek felkínál önmagából (s ami sohasem véletlen!), ahhoz keresem a megfelelő utakat, eszközöket. Jelen esetben ez egy történetmesélés lett, amelynek kivételesen nem én vagyok a kezdeményezője, hanem ő, aki foglalkozásról foglalkozásra képzeletbeli kis katicabogár-barátjáról mesél nekem és a Pazarnak, én pedig csak kísérem őt egy olyan szimbolikus történet kibontakoztatásában, amely szemmel láthatólag legaktuálisabb problémáinak feloldását segíti számára elő.

Az első beszélgetésünk után, amikoris megismerkedtem a kis katicabogárral, lerajzolta nekem őt a lovas-füzetébe és elhozta megmutatni. Jó nagy katica lett, betölti az egész lapot. Fekete színnel készült és csupán két piros (vagy inkább narancssárga) színű pöttye van, ám annál több lába, igen-igen sok lába! Azt mondta, azért lett ilyen nagy, mert időközben olyan sokan lettek, "már tízen vannak", és valahogy mind a tíz ebben az egy katicában sűrűsödött össze. A sok lábbal... A kislány - hiperaktív.

Említettem talán, hogy elmondása szerint a kis katicabogár-barátjának nincs (legalábbis nem volt) anyukája. Egy következő foglalkozásra azt terveztem, hogy felajánlom: rajzoljunk neki közösen egy anyukát (a lépő ló hátán). A kislány azonban megelőzött engem egy gondolattal. Amikor a bevezető köröket léptettük és lassan kezdtem áthangolni a foglalkozásra, megkérdeztem tőle, hogy egyébként hogy van a katica-barátja, mire ő nagyra nyílt szemekkel vágta rá, hogy "Már van anyukája!". Állítólag "talált neki" anyukát. :-)

Ezután egy nagyon szép része következett a lovasterápiának.

Felültem a kislány háta mögé, a kapaszkodós hevederhez pedig felkötöttük a rajztáblát és egy zacskó színesceruzát. A segítőm vezette a Pazart lépésben, mi pedig rajzoltunk. Ő akarta az anyukát lerajzolni (szintén jó nagy katica lett - milyen jellemző szimbólum ez is, ahogy megszámolta, hány rajzlapunk van, mert szerinte az összes kellett volna ahhoz, hogy ráférjen az anyuka-katica). Még mindig fekete ceruzával készült a kép, de már piros pettyes változatban, kiszínezve. Tetszett is a rajza, ám utolsó simításként egyszer csak elkezdte bekeretezgetni... Kérdeztem tőle, hogy az micsoda. "Pókháló" - volt a válasz. Pókhálóban van az anyuka-katicabogár... Én következtem a rajzolásban. Kérte, hogy bal oldalra rajzoljam le a kicsinyét. Előtte azonban oda is rajzolt egy kisebb pókhálót. Én tudatosan a pókhálón kívül, fölötte kezdtem el rajzolni, de a kislány erőteljesen rámszólt, hogy oda, bele rajzoljam... Mondogattam neki, hogy ez a kis katica már olyan ügyes volt, hogy sikerült kijönnie a pókhálóból. Na, jó - mondta ő -, akkor legalább "lógjon bele"! Így kötöttünk kompromisszumot. Az én kis rózsaszín katicabogaramat végül még átkontúrozta fekete ceruzával és hozzárajzolt néhány lábat (a biztos hiperaktivitás kedvéért:-))).

Különösen fegyelmezett, nyugodt, odafigyelő volt az egész foglalkozás alatt. Nem akaratoskodott ügetés közben sem, beérte annyival, amennyit kapott.

Bízom benne, hogy mire az ősszel iskolába megy, sikerül kibeszélni, kirajzolni és kilovagolni a kis "katicabogárból", amire szüksége van.

Projekciók és szimbólumok a lovasterápiában

(Az alábbi bejegyzésnek a rendszeres olvasók előtt valószínűleg lesz egy-két ismert eleme. Ettől függetlenül bízom benne, hogy ők is hasznosnak találják majd így, kerek történetbe ágyazva is ezt az esetet.)

Arról a kisfiúról írok, akivel meglehetősen nehezen indult a kapcsolatunk (aggódtam, hogy talán nem is kellene nála erőltetni ezt a lóra ülést, félelemmel-elutasítással nem lesz ebből terápia...). Egy-két hét vonakodás, messziről szemlélődés után végül az édesanyjával együtt felült a Pazarra, és sétáltunk néhány kört. A búcsúzáskor megjegyezte: "Én vágtázni is szeretnék - mikor fogok vágtázni?" Emlékszem, magamban azt gondoltam: milyen szép kifejezése volt ez annak a vágynak, hogy végre kitörhessen a maga kis zárt, szorongó világából...

Terápiás célkitűzésemben a szorongásoldás, illetőleg a kisfiú (főként óvodai) beilleszkedési, alkalmazkodási, viselkedési problémái következtében a szocializáció elősegítése szerepelt. A feszültségoldás alapvetően a ló által közvetített mozgásimpulzusoknak a lovas ideg- és izomrendszerére gyakorolt finom stimuláló hatása, továbbá a lovon történő mozgásos gyakorlatok kivitelezése által valósul meg a lovasterápiás foglalkozásokon. A szociális készségek, valamint az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztése elsősorban a ló, mint ko-terapeuta segítségével történik. Időközben azonban szükségesnek találtam a ló-asszisztált analitikus pszichoterápia alkalmazásának bevonását is, mivel azt tapasztaltam, hogy ez a kisfiú számos vonatkozásban magától ajánl fel bizonyos szimbólumokat, amelyek egyértelműen problémái hátterét sejtetik, nagyon informatívak, tehát jól lehet velük dolgozni (akár tudatalatti érzelmeket is felszínre hozni, megismerni, elfogadni, ha kell, átalakítani). Újabban Frank L. Baum: Óz, a csodák csodája című meséjének feldolgozása is igen hatékony segítségnek bizonyul ezen az analitikus úton, méghozzá azért, mert a kisgyerek rendkívül jól azonosul a mese szereplőivel.

Fontosnak tartom, hogy néhány gondolattal bemutassam, hogyan jelennek meg ebben a szép terápiás folyamatban a kisfiúnak bizonyos projekciói (azaz kivetítései), illetőleg melyek azok a szimbolikus tartalmak, amik szemlátomást gyönyörűen előreviszik a munkánkat.

A lovasterápiás foglalkozások alkalmával egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy a szóban forgó kisfiúnak alacsony önértékelése és jelentős önbizalomhiánya áll mindennemű problémája hátterében (dacára annak, hogy az óvodában rendbontó rosszaságnak bélyegezték...). Persze, ennek is van egy gyújtópontja: születésétől kezdve fennálló (elvileg organikus zavar nélküli) szorulásos betegsége, az ennek következtében kora gyermekkorában elszenvedett többszöri kórházi beavatkozás, beöntések, műtétek emléknyomai - abból az életkorból (1-2 éves korából), amikor a kicsi verbálisan még nem tudja kifejezésre juttatni érzéseit, érzelmeit (fájdalmait, félelmeit...), minek következtében azok szó szerint "belé szorulhatnak".

Az ismertetett információk birtokában talán nem is tűnik annyira meglepetésszerűnek, hogy az ötödik lovasterápiás foglalkozáson egyszer csak - mintegy légből kapva - feltett nekem egy kérdést: "És a Pazar szokott kakilni?"   Ettől kezdve ez központi téma lett nála.

Szorulásos problémáit azóta több alkalommal felhozza, kijátssza magából. Egyik érdekes szimbóluma volt ennek egyszer a lyukacsos teknősbékámmal való játékunk. A kis fából készült lyukacsos teknőcbe egy cipőfűzőt lehet belefűzögetni. Ezt minden kisgyerekkel úgy csináljuk, hogy képletesen „megetetjük” a teknőcöt a cipőfűző „kukaccal” - ez a kisfiú volt eddig az egyetlen, aki nem megetette, hanem kihúzgálta a teknős „bendőjéből” annak tartalmát…

Mindezen történések után kb. két héttel a lovam - nagy örömömre :-) - a terápiás foglalkozás közben végezte el a dolgát a körkarámban. Ez a kisfiúból rettentő érdeklődést váltott ki, tengernyi kérdéssel (rendes lócitrom-analízist végeztünk, még szerencse, hogy megtapizni nem akarta:-))). Még ugyanezen a foglalkozáson megkérdezte azt is, hogy a Pazar szokott-e félni valamitől... (Egyébként, viccen kívül: előtte megbeszéltem Pazarommal, hogy szeretném kérni ez irányú segítségét. Ha hiszik, ha nem: a Pazar sohasem kakil-pisil munka közben, azóta azonban ez alatt a kisfiú alatt majdnem minden alkalommal. És még mondja valaki, hogy a lovak nem értenek emberi nyelven...) Újabb néhány héttel később, szintén a Pazar dolga-végeztét nézegetve és elemezve egy következő (ismét egyértelműen projiciált) kérdést kaptam: „A Pazarnak szokott gondja lenni a kakilással?” Nemleges és biztató, a helyzetet pozitívan felfestő válaszomat követően a kisgyerek így nyilatkozott: „Nekem igen.” Szégyellősen elárulta, hogy néha nem tud kakilni – aztán rögvest el is terelte a beszélgetést.

A későbbiek során néhányszor olyan is előfordult, hogy a karámban megpillantott lótrágya láttán közölte velem: fúj, ne menjünk arra, kerüljük ki... Tágabb összefüggésekben elemezve ez is lényeges mondanivaló lehetett...

Végezetül még arról szeretnék írni, hogy ennek a kisfiúnak a kudarckerülő viselkedése a kezdetektől fogva igen élesen megnyilvánul (pl. több feladathelyzetben elhangzik a szájából, hogy „én ezt úgysem tudom megcsinálni”). Mivel azonban a lovaglás rengeteg lehetőséget teremt egy-egy sikerélmény bezsebelésére, mára már nála is fokozatos javulás tapasztalható az önértékelésében. Az ügetés gyakorlása folytán nagyon sokat fejlődött az egyensúlya – s minél stabilabban üli meg a lovat, annál jobban nő az önbizalma (ennek most már mindennemű, verbális és nonverbális kifejezését is bátran kiadja magából). Az önértékelés fejlesztéséhez ezen túlmenően nála az analitikus orientáltságú meseterápia módszerének bevonása bizonyult még hasznosnak. A mese szereplőivel történő azonosulás kapcsán már kétszer is elhangzott a szájából egy-egy önmagára vonatkoztatott pozitív kijelentés („akkor én sem vagyok olyan buta!” vagy „akkor én sem vagyok olyan gyáva!”). Néhány héttel ezelőtt, miközben oroszlán-álarcba bújtattam, megkérdeztem: ha ő lenne a mesében szereplő oroszlán, milyen oroszlán lenne? Az volt a válasza, hogy beszélgetésbe elegyedne Dorothyékkal. Ám azt nem tudja, mit mondana nekik… Majd a foglalkozás végén erre a kérdésre visszatérve kategorikusan kijelentette: „Ezt még lehet, hogy sokáig nem fogom tudni megmondani!”… Ez a kijelentés számomra magáért beszélt. Én azonban türelmes vagyok. Egyértelműen érzem, hogy ez a kisfiú a bizalmába fogadott, s valamit nagyon szeretne megosztani velem. Ennek a közlési szándéknak többször nekifut az utóbbi időben, de aztán megakad (mintegy „benne reked” az információ…). Érzéseim szerint problémáinak gyökeréről van szó, amit „lehet, hogy még sokáig nem fog tudni megmondani”, ám a szavakon kívül a lovasterápiában sok más csatornán is lehetősége nyílik azt kifejezni, feldolgozni.

A lovaglás és az önértékelés, önbizalom erősödése

A részképesség- és figyelemzavaros, diszkalkuliás kislány páciensemmel már tavaly nyáron is hasznosabbnak véltem, ha a lovasterápiás foglalkozásokon inkább a mozgáskoordinációjának, egyensúlyának a fejlesztésén dolgozunk, egyre több lovaglástechnikai ismerettel bővítve az eddigi tudását. Ettől az irányvonaltól másodsorban az önértékelésének a fejlődését, az önbizalmának az erősödését vártam, amire szintén nagy szüksége volt. A lovardai gyakorlatok elsajátítása során rengeteg lehetőség van a kognitív képességek fejlesztésére is. Emellett vele is elkezdtem egy mesefeldolgozást, ami az ő saját problémáinak az egyéni érzelmi feldolgozását hivatott megtámogatni.

Tavaly nyár végén már futószáron vágtázni is megtanult. Rendkívül jó egyensúlyban, simulékonyan ül a Pazar hátán. Egyszer-kétszer pedig előfordult, hogy a Pazar kirúgott alatta (már említettem, hogy sajnos nem egy tanuló-ló, a futószáron történő vágtázás és az ostor nem éppen a kedvence...), és bizony ez a kislány olyan ügyesen kiülte a Pazar váratlan bemozdulását, hogy meg sem billent rajta. Talán mondanom sem kell, ezek a helyzetek mekkora önbizalmat adnak az embernek!!!

Vannak még megoldatlan nehézségeink, mint például a jobb és bal irányok folyamatos tévesztése. Ebben azonban nagy segítség annak a lovardai szabálynak az elsajátítása, miszerint mindig azon a kézen lovagolunk, ami a kör közepe felé eső (tehát belső) kezünk. Így csináljuk most már az irányváltásokat, megnevezzük a "kezeket". A másik probléma a figyelmének csapongása volt. Ebben pedig a mesefeldolgozás bizonyul hatékony segítőtársnak, ami talán furcsa, mert azt gondolnánk, hogy 10-11 éves kor körül már nem annyira köti le a gyerekeket a mese, pedig leköti őket, olykor szinte megbabonázva hallgatja ő is, látszik a tekintetükön, hogy majdnem hipnotikus állapotba kerülnek a történetek hallgatása során. Ma már feszegetem a húrt: egyre hosszabb és hosszab részeket mesélek el egyszerre - jól bírja. Ilyenkor derül ki, hogy még az apró részletekre is odafigyel, s szépen visszamondja őket. A figyelmi működések koordinálását az önálló lovaglásra való áttérés egyes lépéseinek a tanítása is elősegíti. Megtanultuk már a szárfogást, gyakoroljuk a ló önálló irányítását, megállítását, elindítását. Nem kis koncentrációt igényel. Ráadásul az irányváltásoknál a két kéznek (lényegében a két szárnak) ellentétes mozgásokat kell végezni - remek koordinációs feladat.

Úgy érzem, igen sokat komolyodott ez a kislány, sokkal összeszedettebb, mint egy évvel ezelőtt, sokkal jobban tudja tartani a figyelmét. Több alkalommal előfordult, hogy szinte egyáltalán nem lehetett észrevenni a figyelemzavarát. Képes a hallgatásra, az értő odafigyelésre. Ebben az önálló lovaglástanulás nála rendkívüli motivációs erő. Az, hogy egy ekkora lovat saját erejéből képes mozgásra ösztökélni, látom, milyen sokat lendített az önértékelésén. Ezekből az érzésekből aztán a lovarda határain kívül is lehet "élni" - ezt saját tapasztalatból is tudom!

Képzeletbeli barátok

A harmadik közös nyarunkat kezdtük el ezzel a figyelemzavaros-hiperaktív kislánnyal. Ahogy átlapoztam most a fejlesztési terveimet, jól látszik, hogy az első évadban csak kevésszer szakadt meg a heti rendszerességű terápia, a tavalyi év azonban nagyon hézagos volt (sok sajnálatos körülménynek köszönhetően, amibe az én kényszerszüneteim is belejátszottak). Ekkor már megfigyelhető volt a nagyon szépen induló fejlődésének a megakadása, amit azonban mindig rá lehetett fogni valamilyen külső tényezőre: pl. betegség utáni antibiotikum-szedés, a szeretett nagyszülő kórházba kerülése, vagy csak egyáltalán a több hétnyi kimaradás a lovasterápiából. Idén azonban borzasztó nehezen indul a közös munkánk...

A tavaszi újrakezdés óta négy foglalkozáson vagyunk túl. Ebből az első három alkalom küzdelem volt. Igen élesek lettek számomra egyes tulajdonságai: akaratossága, az állandó irányítási szándéka, hogy minden azonnal kell, s ha a dolgok nem úgy történnek, ahogyan ő szeretné, dacossá, akár agresszívvé is válik. Rengeteget beszél, már érkezéskor be nem áll a szája - korábban ez azért nem volt kirívó, illetőleg lehetett koordinálni, lehetett vele beszélgetni. A figyelmét tehát önhatalmúlag ő maga irányította, abba alig-alig sikerült beleavatkoznom. Mozgásbéli hiperaktivitása leginkább abban nyilvánult meg, hogy nem bírt lovaglóülésben nyugton ülni pár percig sem, örökösen felhúzgálta a lábait, vagy kiült a kapaszkodó elé - fogni kellett, megbízhatatlanná vált. Igyekeztem vele folytatni a meseterápiát - azt hiszem, kevés sikerrel.

A negyedik foglalkozáson azonban érdekes dolog történt. Mindjárt a lovaglás legelején rászállt egy katicabogár a kezére. Hihetetlenül megörült neki - ám a katica tovaszállt. Erre aztán a kislány elkezdett róla mesélni: tudniillik, hogy ez ám az Ő katicabogara volt! Innentől pedig nem volt megállás: az egész foglalkozás során a képzeletbeli kis barátjáról mesélt nekem. Belekapaszkodtam az általa felkínált témába, lehetőségbe - a saját fejlesztési tervemből semmi sem lett, de nem is bánom, mert a kislány által hozott anyag megtette a magáét. Így történt, hogy nagyon szépen elbeszélgettünk a foglalkozás alatt, úgy, hogy nem kellett rászólni az izgő-mozgó ficergésért, ugyanis nem is fickándozott, hanem rendesen ült a helyén, és figyelt: figyelt a saját történetére, az én kérdéseimre, beleélte magát, s eközben szinte harapni lehetett a levegőben a lelkét ápoló varázsvilágot.

Érdekes egybeesésnek vélem, hogy a múltkorokban fejeztem be Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvének olvasását, amelynek során különös hatással volt rám az óvodáskorú/kisiskoláskorú gyermekek képzeletbeli barátainak leírása. (A szülők megnyugtatására mondom el: ez teljesen normális működés, életkori sajátosság - még az első iskolaévek alatt is!) Hagytam hát az én kis lovasomat is kibontakozni. Megtudtam, hogy az ő kis katicabogara nem beszél ugyan hozzá, de csiklandozással jelzi, ha valamit kér, illetve, hogy SZERETI a kis gazdáját. Általában meg kell őt etetni, méghozzá egy fűszállal. A legjobb dolog ennek a katicának az életében, hogy folyton elszálldos ide-oda, mert SZABAD. De nem kell félni - véli a kislány -, mert MINDIG VISSZASZÁLL hozzá. Megkérdeztem, hogy aztán nem mérges-e ennek a katicának az anyukája ezért a sok szálldosásért. Mire ő: neki nincs anyukája, azért vannak fekete pöttyei, mert az anyukája meghalt. Azt is megtudtam, hogy rábízták (vajon kik?...), hogy gondoskodjon a katicabogárról. (Érdekességképp: egy néhány hónapos korában örökbeadott/-fogadott kislányról van szó.) Természetesen erről a titkos kapcsolatról csak ők ketten tudnak (a kislány és a katicabogár). A katicabogár mindig elszáll, ha idegenek jelennek meg, mert fél az idegenektől, főleg a nagyszülőktől (akik megjegyzem, többször vigyáznak rá). Ha dörög az ég és villámlik, a katica a kislány ablakán alszik, s ő altatót énekel neki. El is énekelt egy altatódalt, nagyon helyesen, s még abba is beleegyezett, hogy a legközelebbi alkalomra lerajzolja nekem az ő katicabogarát. (Ez is nagy szó tőle, nem nagyon szeret rajzolni - legalábbis régen nem szeretett.)

Amikor ilyen és hasonló történeteket osztok itt meg, lehet, hogy nem lesz pont a végükön. Nem lesz, mert ezeket nem is kell túlmagyarázni, s olyan nagyon manipulálni sem kell velük. Csak hagyni. Hagyni őket előjönni a gyerekekből - akik ezáltal feldolgozzák magukban mindazt, aminek a feldolgozására szükségük van. Még ha nem is tudatosan, tudattalanul ez történik. És mindegy, hogy hogyan, és miért, mert az a lényeg, hogy a lelki szférákban mindennek meglesz az eredménye. Észrevétlenül.

Az érzelmek kibontakoztatása

Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni ezzel a kislánnyal, aki jelentős szorongásos tüneteket mutatott, és sem verbálisan, sem nonverbálisan nem lehetett "szóra bírni": merev arckifejezése szinte megingathatatlannak bizonyult, a hangját nagyon halkan, egy-egy szavas vagy tőmondatos válaszokban hallottam csupán, mintegy kötelességtudóan. Így, egy év elteltével rengeteg változáson vagyunk túl: gyakorlatilag abszolút kinyílt ez a kislány, csupa mosoly, derű, és kifejezetten beszédes. Mindebben nagy segítségünkre volt Pazar, aki iránt nagy a "szerelem" - tipikusan egy olyan szituációról van ugyanis szó, amikor a kisgyerek rendkívül motivált a lovaglásra, tehát igen szerencsés ez a terápiás párosítás.

Kapcsolatunkat jellemzi néhány mérföldkő, amit érdemesnek tartok itt elmesélni.

Úgy két-három hónapnyi közös munka után egyre inkább az a meglátásom támadt, hogy a kislány és az apukája között áll fenn egyfajta feszültség. (A család működésére, a szülő-gyerek kapcsolatra a lovasterapeutának mindig nyílik egy kis rátekintése, hiszen nálunk a szülők is végignézhetik a foglalkozásokat, adandó alkalommal be is vonhatók egy-egy feladatba - utóbbit természetesen esete válogatja.) Kérésemre közösen felkerestük egy családterapeuta kollégámat, akit én magam régóta ismerek és remek szakembernek tartok. Az ötletem - számomra legalábbis - hatásosnak bizonyult, hiszen a kolléga segítségével egészen újfajta megvilágításba került előttem a kislány családban elfoglalt helyzete, szüleivel szembeni irányultsága, és erre önmagamtól valószínűleg nem, vagy csak sokkal később jöttem volna rá. (Ezúton is köszönet neki a segítségéért.) Ezen a családterápiás beszélgetésen én is részt vettem, illetőleg egy korábbi lovasterápián én is felkészítettem rá a kislányt. Ez volt tehát az első mérföldkő... Ezen a bizonyos felkészítő beszélgetésen (amikor messzebbre sétáltunk el a lóval a szülőktől) meséltem neki arról, hogy valamikor nekem is voltak gondjaim a szüleimmel... Ez volt az a pont, amikor majdnem elsírta magát - ugyanakkor egyben az a pont is, amikortól kinyílt előttem és egyre beszédesebbé, közlékenyebbé, bizalmasabbá vált.

Az új típusú közös élményünk után szinte végigmosolyogta már az egész foglalkozást - s így van ez hál' Istennek azóta is, sok nevetéssel, szinte "csajos" pletykálkodással fűszerezve. :-) Két foglalkozással később ügetésben is eltűnt az arcáról és a testéről a merevség (s ma már ott tartunk, hogy a múltkor majdnem rá is szóltam, hogy ügetés közben inkább nem kellene beszélni, mert még a végén elharapja a nyelvét:-).

Természetesen nem volt ilyen egyszerű a folyamat, s a bizonyos mérföldkövek közül még csak egyet említettem...

Alapvető felismerésem volt kezdettől fogva, hogy az érzelmek kifejezése számára valamiféle belső akadályokba ütközik. Sokáig félt pl. a voltizsálástól. Ilyenkor az látszott, hogy lemerevedik, maga elé néz és egy kukkot sem szól - és egyszerűen nem csinálja meg a feladatot. Azt azonban ki nem mondta volna, hogy azért, mert "fél". (Mondta helyette pl., hogy azért nem csinálom meg a malmot, mert a Pazart zavarják a legyek. Tehát: nem őt zavarja, hogy a Pazar emelgeti a lábát a legyek miatt.) Ha szimbolikus játékok kapcsán kitértünk arra, ő maga szokott-e sírni, örülni, mérges lenni stb., akkor mindig az volt a válasza, hogy ő sosem sír, és mindig jól van (de pl. konkrét eseteket nem tudott felsorolni, hogy minek szokott örülni igazán). Aztán a Pazar érzéseinek/viselkedésének kitárgyalása, majd plüssállatkák és kesztyűbábok közbenjárása segítségével egy második mérföldkövet tapostunk magunk mögé, amikor is elmesélte nekem egy ijesztő álmát. Ezzel megint lehetett egy kicsit dolgozni. Azóta is gyúrjuk az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztését - egyre nagyszerűbb eredményekkel. Most már oroszlán-álarcba öltözve valamelyik nap kapásból kimondta, hogy ő bizony egy "félelmetes" oroszlán lenne! :-)

A félelmekről még röviden annyit, hogy egy korábbi foglalkozásra egy rajzot vittem neki, amelyen egy lovacska bedugja a fejét egy fába. Megkérdeztem, vajon miért. Mire ő: mert elbújt. Mi elől bújhatott el? Egy farkas elől. Lerajzoltattam vele... Ki tudna neki segíteni? - kérdeztem ismét. A vadász - hangzott a felelet. Őt is lerajzolta. Zárásképpen pedig kiszabadítva is lerajzoltattam a pacit - persze mindezt a lépő ló hátán.

Mindenképpen szeretnék még szót ejteni egy harmadik mérföldkőről is. Ez pedig egy egyszerű instrukció, ami meglátásom szerint a beszédet visszautasító gyerekeknél elég jól működik: ma Te nem beszélhetsz, csak én fogok! Na, hát kérem szépen, a beszéd letiltásának nálam garantáltan egy dumagép az eredménye! :-)

Végezetül - mintegy köszönetképp - Pazarról egy gondolatot, aki hihetetlen érzékkel segíti a munkámat, a fenti esetben konkrétan azzal, hogy ennek a kislánynak a végtelenségig engedi a simogatást, babusgatást, csukott szemmel, megbűvölve áll, lehajtja hozzá a fejét..., minden szépet és jót el tudok a kettősükről mondani. Ez különös, igen, mert nem mindenkinél nyitott erre a lovam! Sőt - engem, a gazdáját többnyire arrébbrak a nagy fejével, ha egy kicsit szeretgetni támad kedvem (ugyan már, gazdi, hagyjál békén címszóval).

A nyelvi és beszédzavarok lovasterápiája - aphasia, dysarthria

Az alábbi tanulmány egy rövid kivonat, amit a lovasterápiás szakdolgozatom alapján készítettem. Némi betekintést ad a nyelvi és/vagy beszédzavarok és a lovasterápia hatásmechanizmusának összefügéseibe, illetőleg részletesebben tárgyalja az aphasiát és a dysarthriát.

A nyelvi és beszédzavarok dichotómiája

Nem minden beszédzavar nyelvi zavar (eredménye), de minden nyelvi zavar beszédzavar(t indukál). Hosszabb fennállás esetén azonban egy puszta beszédzavar is képes „beleszólni” eredendően ép belső-mentális nyelvi rendszerünkbe, amely azután gyakran hagy nyomot az egyén egész lelkiállapotán, pszichés problémákat, viselkedési zavarokat idézve elő. A tünetek ráadásul a legkülönfélébb kombinációkban fordulhatnak elő: lehetnek egy betegség előjelei, kísérőjelenségei, avagy egy szindróma részei (Gósy 2005). E zavarok bonyolultságát tekintetbe véve a továbbiakban egy komplex gyűjtőfogalom részeként értelmezek valamennyi lehetséges nyelvi és beszédzavart.

A lovasterápia alkalmazási területei, hatásmechanizmusa

A lovasterápia a ló, a lovaglás és a lóval való foglalkozások hatásait felhasználó komplex eljárás, amelynek mozgásfejlesztő, gyógypedagógiai és pszichológiai vonatkozásai vannak. Neurológiai alapja az a bizonyított tény, mely szerint a ló lépésjármódja a rajta ülő páciens medencéjére áttevődve olyan impulzusokat közvetít, amelyek a gerincoszlopon hullámszerűen végighaladva eljutnak a nyakszirtig, ingerlik az agykérgi központokat (a nyelvi és beszédhálózatban részt vevőket is), és pontosan olyan érzést keltenek, mintha a lovon ülő ember a saját két lábán járna. Ez az egyetlen olyan terápiás eljárás, amely egyszerre képes valamennyi izomzat átmozgatására és az egész idegrendszer stimulálására. Komplex szenzomotoros integrációs tréning (Bozori 2002; Györgypál 2006).

A lovasterápiás elgondolások nem új keletűek. Már Hippokratész (i. e. 460-375) is gyakran javasolta a lovaglást egészségmegőrző és -fejlesztő célzattal. A tudatos lovasterápiás rehabilitáció azonban csak bő száz éves múltra tekint vissza. Ekkor ismerték fel (főként német területeken) a lóháton történő szenzomotoros kezelés jótékony hatásait: előbb a mozgásrehabilitációban, majd az értelmi fogyatékosok, beszédfogyatékosok és a különféle pszichés zavarokkal küzdők gyógyításában is. A Nemzetközi Lovasterápia Szövetség (FRDI) 1991-ben, a Magyar Lovasterápia Szövetség pedig 1997-ben alakult meg. Hazánkban 2001 óta képeznek lovasterapeutákat akkreditált pedagógus-továbbképzés formájában, gyógypedagógus, pszichológus/pszichiáter/pszichoterapeuta és gyógytornász alapdiplomára építve (www.lovasterapia.hu).

A lépésben haladó ló a hátán ülő páciens összes izmát megmozgatja, ahol kell, ellazít, másutt megerősít. Motivál az egyensúlyra, a szimmetrikus ülésre. Képes az abnormális mozgások korrekciójára és a helyes mozgások automatizálására (beleértve a szájmotorikát is). Javítja a keringést, a légzést (mely a hangképzés fontos feltétele) és az anyagcserét. Hatékony lehetőséget biztosít a kognitív funkciók (érzékelés, észlelés, emlékezet, figyelem, gondolkodás) fejlesztésére, a nonverbális és verbális kommunikáció javítására, a motoros és orientációs képességek, az érzelmi állapot, az akarati, cselekvési képességek befolyásolására. A fizikai görcsök feloldása pedig lelki oldódást is eredményez: a lovon ülő beteg számára kinyílik a világ, ezáltal ő maga is könnyebben nyit, kezdeményez, ami a beszédfejlesztésben igen nagy segítségére van a terapeutának.

A lovasterápia és a nyelvi fejlesztés összefüggései

A nyelvi fejlesztés közös cselekvés, nem közös beszéd – írja Andreas D. Fröhlich (Fröhlich 1989). Ezt a kijelentést alaptételnek tekinthetjük a nyelvi és beszédzavarok lóháton történő terápiája szempontjából. A mozgás jelenléte központi szerepet játszik a nyelvi fejlődésben és a későbbi aktív nyelvhasználat során, hiszen a beszéd létrejöttéhez finommotoros tevékenységek bonyolult kombinációját használjuk (Hildebrand-Nilshon 1989). Úgy is mondhatjuk, hogy a beszéd fejlődése és kivitelezése a mozgás fejlődésétől és későbbi alkalmazásának, alkalmazhatóságának minőségétől függ. A motoros zavar ugyanis a beszédet ugyanúgy károsítja, mint minden más mozgást (Haupt 1966). A beszéd a mozgás szemszögéből nézve a légzőmozgások, a gégefő-, ínyvitorla- (uvula-), állkapocs-, nyelv- és ajakmozgások eredménye. A spasztikus, athetotikus és ataxiás mozgászavarok ezeket a mozgásokat is befolyásolhatják. A mozgássérüléseknek ezért igen gyakori velejárója valamilyen nyelvi és/vagy beszédzavar. A lóháton történő beszédfejlesztés szempontjából nagyon jól tudunk építeni a ló által közvetített mozgásimpulzusok, az ideg- és izomrendszer stimulálásának szerepére az egyébként gyógypedagógiai/pszichológiai módszereket felhasználó rehabilitációs foglalkozások megtervezése kapcsán. Ezen kívül bizonyos esetekben szerepet játszik az agyi/idegrendszeri plaszticitás megtámogatása, szintén az említett mozgásstimuláció, valamint az erre épülő egyéb fejlesztő gyakorlatok segítségével.

Az afáziás betegek lovasterápiás rehabilitációjának alapja, lehetőségei

Az afázia (aphasia) olyan szerzett beszédzavar, amely bármely életkorban jelentkezhet az agy meghatározott területeinek sérülése (pl. agyvérzés, embóliák, trombózisok, körülírt sérülések, trauma stb.) nyomán (Gósy 2005). A magasabb agyi integráló tevékenység zavara a nyelv és a beszéd területén (Horváth 1996). Több megnyilvánulási formáját különböztethetjük meg: motoros afáziában a Broca-, szenzoros afáziában a Wernicke-mező érintett, de beszélhetünk globális/totális, centrális/vezetéses, transzkortikális, szubkortikális, szemantikus, izoláci-ós, polyglott típusokról is (Dr. Frint 1982). Az afáziás betegek jó része a megfelelő terápia hatására visszanyeri a beszédképességét, de legalábbis nagymértékű javulás érhető el náluk.

Az afáziások rehabilitációját elősegítő lovasterápiás foglalkozásokat eleinte lépésben, vezetett lovon végezzük, idővel aztán – a páciens állapotától függően – át lehet térni a futószáron történő lovagoltatásra. A ló lépésjármódja kulcsfontosságú szerepet tölt be a nyelvi és beszédfunkciók sérülésének, zavarának terápiájában. A lépésben járó ló ugyanis ugyanazokat a mozgásmintákat közvetíti a rajta ülő páciens számára, mint amit az ember medencéje, törzse, ideg- és izomrendszere egészséges járás közben is megkap (Györgypál 2006a). Ez esetben azonban a ló mozgását visszük át a – gyakran mozgásában is akadályozott – páciensre, aki szinte észrevétlenül, ellazultan fogadja be a neuromotoros, szenzomotoros és pszichomotoros ingereket. Miért olyan fontos ez? Történetileg tekintve – a nyelvtudományi elméletek ismeretében – az ember felegyenesedése, a két lábon járás az egyik legfontosabb előfeltétele lehetett a nyelvhasználat, az agyban lévő nyelvi és a beszédközpontok kialakulásának (mivel lehetővé tette a kézhasználat, majd a kézpreferencia, ezzel szoros összefüggésben az agyfélteke-dominancia kialakulását, továbbá elősegítette a beszédhez szükséges légzőkapacitás, a tüdő fejlődését, később a száj- és gégeizomzat átrendeződését, stb.) (Gerliczkiné 2010). Ennek tükrében a járásspecifikus törzsreakciók aktivizálásának a beszédrehabilitáció szempontjából elsődleges jelentősége van. A ló által közvetített mozgásimpulzusok a rajta ülő páciens vesztibuláris rendszerét is folyamatos stimuláció alatt tartják. Vizsgálati eredmények támasztják alá, hogy a vesztibuláris ingerléssel az izomtónusra hatva befolyásolható a motoros fejlődés, amely összefüggésben áll a nyelvhasználattal – a nagymozgások kivitelezése és a beszéd használata között szoros a kapcsolat (Gyrögypál 2006a). A vesztibuláris rendszer kapcsolatai továbbá az idegrendszerben is gazdagok, s a ló mozgásának hatására a központi idegrendszerben ugyanazok a változások jönnek létre, mint a – sokkal körülményesebb és eszközigényesebb – szenzomotoros integrációs tréning során. A sérült, károsodott agykérgi területek funkcióinak újjáépítését, avagy az új idegi kapcsolatok kialakítását, a plaszticitás folyamatát a fenti elvek alapján tulajdonképpen egy komplex (neuro-, szenzo- és pszichomotoros) újraprogramozás segítségével tudjuk befolyásolni a lovasterápiás kezelések alkalmával. Az alapvető logopédiai kezeléseket az izomtónus szabályozásával, a mellkas mobilizálásával, a légzésfunkció javításával, a felegyenesedéssel és a beszédre való új típusú, különleges motivációval egészítheti ki a gyógypedagógus/nyelvész lovasterapeuta munkája (Rétháti 2006). Megjegyzendő, hogy az egyszeri terápiás foglalkozás nem lépheti túl a 20-30 percet, mivel a ló percenként kb. 90-110-et lép (Katona 2006), s túlingerelni sem volna szerencsés a – sérült – idegrendszert. Célunk, hogy támogassuk a megmaradt képességeket és készségeket, provokáljuk a sérült központokat, illetőleg elősegítsük bizonyos funkciók átszervezését.

Az afáziás betegek – agysérülésük típusának függvényében – változó mértékben és arányban küzdenek a beszéd feldolgozásának és produkciójának zavarával. Ezért nagyon fontos, hogy a lovasterápiás foglalkozások kezdetén megállapodjunk egy közös jelrendszerben, hogy tisztázzuk, a páciens milyen módon tudja szándékait, igényeit, problémáit stb. közvetíteni. Az afáziás betegek a nyelvi emlékképeik elvesztése miatt többnyire nem belső beszéddel, hanem képekben gondolkodnak, ezért esetükben nagyon jól alkalmazhatók a képkártyás kommunikációs módszerek (hasonlóan, mint az autistáknál). Miután a páciens és a terapeuta közös jelrendszere kialakult, a második legfontosabb lépés a lóval való kommunikációs formák elsajátítása kell legyen (bár a kettő egymással párhuzamosan is alakítható), mert így fogja magát a beteg olyan biztonságban érezni a ló hátán, amely biztonságérzet a terápia eredményességéhez elengedhetetlen. Az afáziás pácienseknek alapvetően sokat segít, ha közvetlen fizikai kontaktusba léphetnek a világgal, hiszen sok mindent – nyelvileg is – kinesztetikus úton fognak újra megismerni. A lovas közeg erre nagyon jó lehetőséget biztosít. A ló testének melegsége, mozgásának érzete, szőrének tapintása, patái dobbanásának vagy hangadásainak (prüszkölésének, nyerítésének) megfigyelése, egy-egy jelzés jelentéstartalmának azonosítása mind-mind alkalmat teremt a világ újrafelfedezésére. Ezekhez a taktilis és kinesztetikus élményekhez aztán egyből verbalizmusokat is kapcsolhatunk. Nagyon jól lehet építeni az afáziások megfigyelési és utánzási készségére. Alkalmazzuk gyakran a verbális ismétléseket. Kezdjük egyszerű szavakkal, majd mondatokkal, később rövid versikékkel. Jó, ha minden verbalizmust valamilyen vizuális vagy kinesztetikus megtámogatottság kísér (hasznosak lehetnek a testrészeket megnevező/tanító mondókák, rámutatással kísérve). Az egészséges jobb agyfélteke funkcióira építve nagyon jól használhatjuk az érzelmek kifejező erejét is a nyelvi fejlesztés során. Bal oldali (logikus) agyféltekéjük sérülése folytán viszont ezek a betegek elveszítik a lineáris gondolkodási képességüket, ezért tudatukban újra kell építeniük a sorrendiséget. A lóval való foglalkozások vagy a lovon végzett voltizs- (lovastorna-) gyakorlatok ehhez, a szeriális észlelés fejlesztéséhez is jó lehetőséget biztosítanak. Hasznos például, ha az afáziások részt vehetnek a ló ápolásában, közreműködhetnek a ló szerszámozásánál, mivel ezeknek a tevékenységeknek egy állandó sorrendisége van, amit minden foglalkozás előtt (és után) következetesen el is kell végezni. A cselekvések és cselekvéssorok kivitelezése közben verbálisan is megnevezzük az éppen használatos eszközöket (pl. vakaró, puhakefe, kantár stb.), illetőleg mondatokba foglalva elmondjuk, hogy mikor mit csinálunk (később ezeket az egyszerű kijelentéseket bővíteni lehet a hogyan? és a miért? tartalmakkal).

Az afáziás szindrómák teljes felépülésének ideje mindig a sérülés kiterjedésének mértékétől függ. E betegek terápiájának (is) nagyon fontos alapelve a páciens felépülésébe vetett hit, bizalom. Soha ne azt nézzük, hogy páciensünk mit nem tud, hanem azt, hogy mire képes! A lovasterápiás feladatok megtervezésekor ennek függvényében ne a végcélra koncentráljunk, hanem bontsuk azt apró kis készség-összetevőkre. Ezeket az apró cselekvéseket ismételjük sokszor, nagy türelemmel, méghozzá úgy, hogy az a páciens számára lehetőleg örömteli legyen (ehhez a ló remek segítőtárs, ko-terapeuta). Minden kis teljesítmény nagy siker, amire további lépéseket lehet építeni. Az afáziás beteget úgy kell elképzelnünk, mint egy csecsemőt, akinek újra, elölről meg kell tanulnia kommunikálni.

A cerebrálparetikusok beszédfejlesztésének lovasterápiás lehetőségei

Az infantilis cerebralparesis (gyermekkori, agyi eredetű, (izom)bénulásos megbetegedés) a különböző szerzők adatai szerint 60-70%-ban nyelvi és beszédbeli zavarokkal is társul (Haupt 1966). Az enyhe és középsúlyos zavarokat dysarthriának, a súlyos zavarokat anarthriának nevezik. A dysarthria az artikulációs izmokat mozgató agyidegek centrális pályáinak és magvainak megbetegedéseivel függ össze, de a kisagyvelő, ill. az extrapyramidalis rendszer megbetegedéseinél is dysarthriás lehet a beteg (Dr. Frint 1982). A dysarthriások beszédében a normális időviszonyok megváltoznak, jellemzőek a nyúlások, gyakran tökéletlen a zöngeképzés, némely hangok azonosíthatatlanok lesznek, sokszor jelent nehézséget a pergőhang artikulációja, sérülhet a beszéd prozódiája (Kent et al. 1991). A spasztikus izomzatú betegek nem tudják finoman adagolni a beszédhez szükséges mozgásokat, nem tudnak dinamikusan-ritmikusan hangsúlyozni, gyakran nagyon lassú a beszédük (az extrapyramidalis eredetű beszédzavarok ugyanakkor tünetileg kifejeződhetnek a beszédtempó rendellenes meggyorsulásában is). Az athetotikusok mozgásai túlzottak és nem tudják őket irányítani. Az ő beszédüket a grimaszolás, a fokozott nyálzás, az elégtelen szájzárás vagy a fejkontroll hiá-nya nehezíti meg. Az ataxiás betegek beszédmozgásai koordinálatlanok, hangjuk monoton és érthetetlen.

Az agyi bénult gyerekeknek már egész kicsi koruktól kezdve csak feltételesen áll rendelkezésre a testük, mint kifejező eszköz (a bénulás csökkenti pl. az örömteli rugdalózás lehe-tőségét, valamint az evés, ivás, szopás, cumizás élményét). A dysarthriások nyelv- és állkapocsmozgásai nehézkesek. Ezek a zavarok ráadásul az életkor előrehaladtával tovább „fejlődnek”. A CP-s páciensek neurológiai beszédterápiájának ezért érdemes azon az elgondoláson alapulnia, hogy a helyes testtartás kialakítása biztosítja az izmoknak a megfelelő alaptónust, valamint a légzési-fonációs-artikulációs komplexumnak a megfelelő háttérstabilitást (Fótiné 1994). A lovasterápia ezen a ponton hathatós segítséget nyújthat a helyes tartás, a helyes légzés és a megfelelő egyensúly kialakításához, a kóros reflexek visszaszorításához és az egészségesek stabilizálásához, majd a mozgáskoordináció fejlesztéséhez.

Mindenekelőtt az legyen a célunk, hogy a patológiás és abnormális reflexeket lehetőség szerint gátoljuk. Egy súlyos dysarthriás agyi bénult ugyanis nem képes a beszédhez szükséges mozgásfolyamatokat testének többi részétől függetlenítve kivitelezni, azaz, ha beszél, felfokozódik egész testének izomtónusa, ami helytelen tartásokban és mozgásokban nyilvánul meg. Először a durva mozgásokat, a fej, a nyak, a váll reflexes mozgásait próbáljuk meg visszaszorítani (utána térjünk rá az állkapocs, az ajkak és a nyelv differenciáltabb mozgásaira). A beszéd jelentős feltétele a fejkontroll (vagyis az, hogy a fejet a vállövezettől függetlenül tudjuk emelni és forgatni). Ezt segíti elő a lóháton való ülés azáltal, hogy a páciens lábait jó mélyre engedi, vállát hátrahúzza (vagy ebben segít neki a terapeuta), így a beteg a fejét könnyebben felemeli. A vállakat váltakozva mozgassuk vagy mozgattassuk, miközben a másikat rögzítjük, vagy a fejjel végeztessünk apró szelektív mozgásokat. A lovaglás a hangadáshoz való eljutásban is nagy segítséget tud nyújtani, mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy az agyi bénult gyerekek legbiztosabban a mozgásokon keresztül jutnak el a hanghoz. Spontán hangadásuk pedig sokkal könnyebben sikerül, ha a figyelmüket nem a fonáció, hanem a mozgás, pl. a ló mozgása/mozgatása köti le. A lovon ülve izmaik feszültsége könnyen oldódik, ami – a görcsösséggel szemben – nagyon fontos alapja a hangképzésnek. A hangadáshoz elengedhetetlen légzést önmagában, vagy a hangképzéssel kapcsolatban is befolyásolhatjuk. Ennek előfeltételeként a testhelyzet korrekciójával normalizáljuk a tartási tónust, melyhez nagyon fontos a láb abdukciója, a felegyenesedett medencetartás és az egyenes törzs. A törzs vezetett rotációja segítségével a lovon ülve gátolhatjuk a légzés elakadását. A belégzést úgy segítjük elő, hogy kilégzési feladatokat végeztetünk, amelynek hatására – az elfogyott levegő miatt – nagymértékű spontán belégző fázisra számíthatunk.

A lóháton történő, mozgással, cselekvésekkel egybekötött beszédfejlesztés a nyelvtani formák kialakulását is elősegíti. A cselekvés során a szavak jelentése mellett a gyermek megtapasztalja azok mondatban betöltött, szintaktikus szerepét és megérti, hogy bizonyos tárgyak, élőlények, helyzetek milyen kapcsolatban vannak egymással. Végezetül a lovaglás azért is nagyon hasznos, mert a CP-s páciensnek a megnehezített mozgásos körülményei között pozitív testi ingereket közvetít, amelyeket a nyelvhasználat szolgálatába tud állítani.

Irodalom

Bozori Gabriella 2002. Lovasterápia. Gondolatok és vázlatok a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna témaköréből. Székesfehérvár, Polu-Press Kkt.

Fótiné Hoffmann Éva (szerk.) 1994. Szemelvénygyűjtemény a mozgásfogyatékos gyermekek nyelvi fejlődése és kommunikációja témaköréből. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Dr. Frint Tibor 1982. A szókiejtés és a beszédfolyamat központi idegrendszeri zavara. In Dr. Surján László – Dr. Frint Tibor (szerk.): 229-234.

Fröhlich, Andreas D. 1989. Kommunikation und Sprachentwicklung bei körperbehinderten Kindern. In Fröhlich (szerk.): 11-28.

Fröhlich, Andreas D. (szerk.) 1989. Kommunikation und Sprache körperhinderter Kinder. Dortmund, Verlag Modernes Lernen.

Gerliczkiné Schéder Veronika 2010. A beszédes agy. Nyíregyházi Főiskola, BTMK kari napi előadás.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Budapest, Osiris Kiadó.

Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia. Balogunyom, Unicornis Egészségforrás Alapítvány.

Györgypál Zoltánné 2006a. A hippoterápia. In Györgypál Zoltánné (szerk.): 14-18.

Haupt, Ursula 1966. Die sprachlichen Schwierigkeiten zerebral gelähmter Kinder. Schriften zur Sonderpädagogik, Dortmund.

Hildebrand-Nilshon, Martin 1989. Sprachentwicklung des körperbehinderten Kindes. In Fröhlich (szerk.): 57-80.

Horváth M. Szabolcs 1996. Neurofoniátria. A beszédfejlődés és a beszéd zavarai. Budapest, ANimal-Med Kft.

Katona Enikő 2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In Györgypál Zoltánné (szerk.): 28-35.

Kent, Ray D. – Netsell, Ronald – Abbs, James H. 1991. Acoustic characteristics of dysarthria associated with cerebellar disease. In Baken – Daniloff (eds.): 454-475.

Rétháti Györgyi 2006. A hippoterápia helye a rehabilitációban. In Györgypál Zoltánné (szerk.): 18-20.

Statt, David A. 1996. Pszichológiai kisenciklopédia. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Kedves Látogatók!

Figyelmükbe ajánlom, hogy felkerült az Oldalak menüpontba egy ismertető a terápiás lovakról - fogadják szeretettel és olvassák érdeklődéssel!

Gyakran hallom, hogy a ló milyen félelmetes állat, hiszen "elöl harap, hátul rúg". Nos, én erre azt szoktam válaszolni: én is. Azaz: teszem mindkettőt, pl. harapok, ha eszem, és biztos vagyok benne, hogy akár rúgnék is az életemért.

Meg kell értenünk, hogy a ló két legfontosabb tulajdonsága a csordaállat és az úgynevezett menekülő állat mivolta. A csordában (azaz manapság a karámban, a legelőn - a többi ló társaságában) kemény hierarchia uralkodik. Amíg ez a sorrendiség kialakul, az alfa-állat megvívja a maga harcát, továbbá később is, ha netán felborulna a rend, a lovak rúgással és harapással küzdenek egymással, továbbá védekeznek, ha kell. Amennyiben külső veszélyt éreznek, ritkán veszik fel a harcot (és semmiképpen nem jellemző rájuk a direkt támadás), inkább elmenekülnek. Tehát: ők sem harapnak és rúgnak indokolatlanul. (Ha mégis megteszik, az ember gondolkodjon el rajta, vajon milyen cselekedetével váltotta ki lovából az adott reakciót...)

Érdemes tisztában lennünk azzal is, hogy a lovak látótere egészen más, mint a miénk. Közvetlenül az orruk előtt és a hátuk mögött holt tér van. Ha ezekből a holt terekből hirtelen mozgást érzékelnek vagy hangot hallanak, megijednek. Ezért kell őket megközelítéskor már messziről megszólítani. A hallásuk bizonyos tekintetben sokkal kifinomultabb, mint az emberé. Bár a mély hangokat nem, de a magas hangokat sokkal jobban hallják nálunk - így fordulhat elő, hogy olykor olyan ingerektől is megijednek, amelyekről nekünk nincs is tudomásunk.

A ma élő lovak természetesen már "civilizált", kb. 6000 éve háziasított példányok - az ősi ösztönök azonban bennük élnek. Hogy lesz ezekből a félős, ijedős paripákból megbízható idegrendszerű, nyugodt, kellemes tanító? Erről olvashatnak némi ízelítőt az említett oldalon.