Gyógypedagógiai és pszichológiai szempontú lovasterápia Pazar nevű lovam segítségével. Az indikációkról és az esetleges kontraindikációkról az Oldalak menüpontban olvashatnak.

2010. szeptember 26., vasárnap

Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 3 éves kisfiú (A-070223)
Diagnózis: F8400 Autizmus-spektrumzavar (autizmus infantilis)
                  Megkésett beszédfejlődés
                  (SNI-kategóriába sorolva)

Kis páciensem autizmusát 2 éves korában diagnosztizálták. A szülei elsősorban megkésett beszédfejlődése miatt hozták hozzám lovasterápiára: gyermekük ugyanis egyáltalán nem beszél, de valahol, egy belső-mentális térben bizonyára már birtokolja a nyelvet, hiszen nagyon ritkán vannak pillanatok, amikor megszólal és mond egy épkézláb, értelmes mondatot. Direkt azonban nem lehet szóra bírni. A hozzá intézett közléseket láthatólag megérti, gesztusnyelvvel kommunikál. Különleges matematikai érzéke van: bár sohasem tanították neki, mégis felismeri a számokat. Ha három (idegen) autó rendszámából kiragadunk egy elemet és megkérjük, hogy pl. mutassa meg, hol van a 164-es, odamegy és megmutatja (sőt, külön a 6-ost, 64-est is, stb.).

Az első találkozásunkkor (mivel még sohasem látott közelről lovat, nem is ült rajta) gyorsan igyekeztem túllenni az első lépéseken. Kezet fogtam vele, bemutatkoztam, odavezettem a Pazarhoz, őt is bemutattam neki és hopp, máris feltettem a hátára - rögvest indultunk. Ez egy bevált módszer: ne hagyjunk időt arra, hogy elkezdjen azon gondolkodni: hmm, ez az állat nagy, valójában ettől én félek, ááá... ;-) Úgy tűnik, bejött. Láthatólag tetszett neki a lovon ülés. Igen ám, de pillanatról pillanatra egyszer csak úgy döntött, hogy akkor ő lemászik... Elég nagy küzdelem volt folyton visszatuszkolni a lóra. Nem hisztizett, csak néha rátörtek az önálló gondolatok... Nem nagyon vette fel velem a szemkontaktust, inkább hátrafelé és felfelé nézegetett. Nagyon érdekelte a ló feneke. Mivel semmiféle eszköz-manipulációra és utánzásra, együttműködésre nem sikerült rábírnom, hát elkezdtem tornáztatni - oldalülés, háttal ülés. A nagymozgásai iszonyú nehézkesek voltak, mondhatnám nulla koordinációval. Teljesen elhagyta magát. Na de! A háttal ülés valami irtóra tetszett neki! Először is: gyönyörű egyenes háttal ült, és elég sokat léptünk így. Utána pedig ráhasalt a Pazar fenekére, még a szemét is becsukta, és elkezdett dúdolni. Sokáig hagytam ebben az állapotban. Láttam, hogy tetszik neki a ló puhasága, melegsége, szívesen simogatta. Később már sikerült egy kis taktilis ingerléssel rábírnom, hogy rámnézzen - és ezt elég hosszan megtette, miközben sétálgattunk. Sokat mosolygott rám, fenntartva a szemkontaktust. Végül puszit is dobáltunk egymásnak és a lónak is.

Megmondom őszintén, ez után a foglalkozás után nem voltam valami feldobott. Úgy éreztem, mintha egy küzdelemfolyam lett volna csupán az a 20-30 perc. Hazatérve azonban rájöttem, hogy mindennek csak egyetlen oka van: az önmagammal szemben támasztott elvárásaim! Ezt gyorsan beazonosítottam és megbeszéltem magammal, hogy: le vele! :-) Nincsenek elvárásaim, és kész, minden úgy jó, ahogy van - gyógyítani ugyanis csak és kizárólag így fogok tudni!!!

És tényleg... De még mielőtt a második foglalkozás eredményeiről beszámolnék, elmondom az első lenyomatait - a szülők szemszögéből. Rendkívül tanulságos!!!

Aznap este, hazatérve, ez a kisfiú egyfolytában csak mosolygott. Másnap délután 4-kor lefektették, és a következő nap reggel 6 óráig fel sem ébredt. Egész héten cuppogott (első artikulációs gyakorlatunk:-))), az anyukája meg is kérdezte, hogy cuppogtam-e a lónak a foglalkozáson (hát igen!:). Emellett többször előfordult, hogy odament az anyukájához, megfogta a fejét, maga felé fordította és belemosolygott. Ezt is tudom, miért tette - én magam alkalmaztam nála, kénytelenségből, a szemkontaktus felvétele céljából. Erről csak ennyit: :-)))))))))


No, és jöjjön a bűvős második foglalkozás! Ég és föld volt a különbség az elsőhöz képest (hozzáteszem: én magam is otthon hagytam az elvárásaimat!:). Ez a kisfiú egy az egyben élvezte a lovacskázást! Már nem akart lemászni a Pazar hátáról. Emlékezett az ápoló eszközökre, most már manipulált is velük, méghozzá nagyon ügyesen, és az utasításomra pakolta őket az egyik zsákból a másikba. Magától simogatta a lovat (a múltkor még meg kellett fognom a kezét, vezetni, és csak így tudtam megsimogattatni vele a ló nyakát.) Ezt követően fényképekről kértem tőle mozgás-/mozdulatutánzásokat. Ezeket a képeket nagy figyelemmel tanulmányozta, de a gyakorlatok kivitelezésében segítenem kellett. Viszont: sokkal ügyesebben emelgette a lábait - azaz, most már magától emelte őket, nem nekem kellett tuszkolni. Ha picit oldalra csúszott, képes volt egyedül középre igazítani magát! Egyértelműen látszott rajta az AKARÁS. A ló fenekére való ráhasalás továbbra is a nagy kedvenc - és úgy tűnik, a liszteszsák is hasonló szerepkört kapott. Próbáltam neki mondókázni, méghozzá a "lóg a lábát", és nagyon örültem neki, hogy igen figyelmesen nézte a számat a versike alatt (ami pedig nem olyan rövid). Szóra bírni ugyan nem sikerült, de nagyon sok hangmegnyilvánulása volt! Egyszer úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy "igen", egyszer pedig azt, hogy "jó" - de természetesen ezek véletlen egybeesések is lehettek, ahogyan a hangját próbálgatta. Ügyesen játszott a képkirakós játékkal (puzzle-szerű játékot készítettem neki). A képen kérdésemre szépen megmutatta, hol van a fa, hol van a felhő, stb.-stb. - ámbár ezt a környező tájra nem sikerült átvinnie. De nem baj. Holnap is felkel a nap! :-)

Ez utóbbi mondatom hatalmas igazságot takar. Nagyon erősen szem előtt kell tartanom - magamnak is, és a szülőknek is. Nem szabad siettetnünk a beszédet. Nem szabad görcsösen és azonnal eredményt elvárnunk tőle. Én minden kis sikernek is nagyon örülök - pl. a mostani hangfoszlányoknak is. Valahol el kell kezdeni! :-)

Amikor elbúcsúztunk, megérkezett a következő páciensem: egy ugyanannyi idős kisfiú, mint ő, és a testvére. A gyerekek egymásra "cuppantak", ami pedig a szülei szerint iszonyú nagy szó, mert ő sohasem megy oda a gyerekekhez...

Nagy örömmel várom a következő találkozásunkat! Azt hiszem, jelen esetben nem kell külön megfogalmaznom a célkitűzésemet (de azért: elsődlegesen a beszéd előcsalogatásán lesz a hangsúly).

A számolási készség fejlesztése

Lassan elérkezettnek láttam az időt arra, hogy a - legfőbb tanulási nehézségét tekintve - diszkalkuliás páciensem lovasterápiás foglalkozását direkt-matematikai feladatokra építsem. Ehhez készítettem egy számsort 1-től 10-ig, amit felszereltem a kapaszkodók elé, tehát az egész foglalkozás alatt ott volt az orra előtt.

Bevezető gyakorlatként jobb-bal feladatokkal tornáztunk, melegítettünk be a lovagláshoz, pl.: "fogd meg a jobb kezeddel a bal térdedet!" - stb.-stb. Jobbkezessége egyértelmű, ugyanakkor vannak jobb-bal tévesztései (és a lóra nem sikerült átvinnie az iránymegnevezéseket).

Ezt követően megnéztük a számsort és arra kértem, rajzolja a levegőbe azokat a számokat, amiket mondok. Ezt a feladatot ügyesen csinálta. Megfigyeléseim az alábbiak voltak: A 6-os számnál magától mondta, hogy "ezt néha összekeverem a 9-essel". Amikor a 3-ast rajzolta, akkor hozzátette: "és ezt lehet nagyban is" - ekkor ugyanúgy a 3-ast rajzolta a levegőbe, csak nagyobban, viszont idekeverte a nagy E betűt, mert elkezdte magyarázni, hogy az iskolában az "Éva néni" neve kezdődik például így (ha jól emlékszem).

A ló egyik és másik oldalára is felakasztottam egy zsákot. Mindkettőben 5-5 kép rejlett. Egyesével vetettem ki vele a képeket. Előbb az egyik, majd a másik zsákból dolgoztunk. A következő verssel összekapcsolva: "Egy, megérett a meggy." - keresd meg azt a képet, ahol egy meggyet látsz! Amikor megtalálta, egy hosszú bőrre kellett felfűznie őket egymás után. Közben kiderült, hogy részben ismeri csak ezt a versikét. Elég lassan haladtunk a feladattal, mert nagyon sokat mellébeszélt. Viszont nagyon ügyesen fűzött, pedig elég kicsi lyukakon kellett átvezetnie a bőrdarabot (és: nagyon szépen tud masnit kötni!). Szerettem volna emlékezetből visszakérdezgetni a képek alapján a vers részleteit (pl.: melyik az a szám, amikor azt mondjuk, hogy "érik a tök"? - keresd meg a képen!), de erre már nem maradt idő. Fontosnak tűnő megfigyelésem: az alak-háttér differenciálási nehézség (nem ismerte fel a 9-es számot, mint keretet a pónilovat fogó kisfiú körül).


A foglalkozás végén még sokat tornáztunk, elkezdtem arra tanítani, hogy a voltizselemeket egyre pontosabban sikerüljön kiviteleznie, illetőleg 8 ütemben forduljon meg malomgyakorlat alatt. Az ütemtartást is lehet még gyakorolni bőven: ha én számolok, akkor még csak hagyján, de amint neki kell számolnia, 6 alatt befejezi a malmot. Az egyéni megérzésem egyébként ezzel kapcsolatban inkább az, hogy nagyon AKAR teljesíteni (megfelelni!!!), ezért siet, ezért pörög egyre gyorsabban - nem másért. De mindez a következő foglalkozáson ki fog derülni! :-)

2010. szeptember 25., szombat

A rövid távú célkitűzés (3 hónap) eredményei

A figyelemzavaros hiperaktív kis páciensem esetében mind a rövid, mind a hosszú távú célkitűzésem egyik sarkalatos pontja az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztése, továbbá a szélsőséges érzelmi kitörések (pl. agressziós rohamok, depresszív reakciók) lehetőség szerinti mérséklése, átminősítése (stb.) volt.

Ahhoz képest, hogy a legelső találkozássunkkor még annyira differenciálatlanok voltak a kis érzelemmegnyilvánulásai, hogy az egyik pillanatban még simogatta a lovat, a másikban pedig felkapta a pálcámat és azzal ütötte a fejét...,  már a negyedik foglalkozáson egyértelműen éreztem a változásokat. Már nem úgy szorított, amikor megölelt, mint aki meg akar fojtani, finomodni kezdtek a velem és a Pazarral kapcsolatos érintkezései is. A kis tacsit is nagyon óvatosan simogatta (egész eddig inkább csak nyúzta szegényt, húzta fülét-farkát). A lovaglás befejeztével magától odajött hozzám és megfogta a kezemet, hogy együtt nézzük meg a többi állatot (korábban kitépte magát a kezemből és elrohant). Az ötödik héten egyszer csak lehajolt a lóról, átölelte a nyakamat és azt mondta: "Vera néni, úgy szeretlek!" :-) A nyolcadik héten, amikor az emberi érzelmek (pl. arckifejezések utánzása) után a lovak viselkedési formáit tanultuk, rámszólt, hogy ne tegyem a mérges lovat az ásító paci mellé, tegyük közéjük az okos (figyelő) lovat. A harmadik hónapba lépve egyértelműen sokat simogatta és szeretgette már a Pazart. Az egyik foglalkozáson magától kérte, hogy legközelebb hadd fésülje meg a lovat. Eljutottunk odáig, hogy amikor fegyelmeznem kellett a Pazarkát (mert állandóan legelni akar a kis éhenkórász:), a kislány rendesen letolt, amiért "bántani" merészelem a Pazart, sőt, nem bírja elviselni futószárazáskor az ostorhasználatot, megkért rá, hogy "inkább csak mondjuk neki, hogy lépés"...

Időközben egy agresszív megnyilvánulása volt, amit elég hamar lekezeltünk. Érdekes, hogy ez rám irányult volna, de azért én úgy látszik, vagyok olyan tekintély a szemében, hogy mégsem merte hozzámvágni a kis "villámcsapásait", ezért szegény Pazar kapta a földdarabokkal történő megdobálást... Egy - épp aznap feldolgozott - mese tanulságát felelevenítve kb. 2 percen belül sikerült jobb belátásra bírni.

A szabálytudata a ló körüli teendők kapcsán már sokat alakult. Másnak is felhívja a figyelmét, ha a lovat hátulról közelíti meg, hogy azt nem szabad. Tudja a lóápolás sorrendjét, és azt is, hogy a jutalomfalatot (répát, almát) csak a jól végzett munka után kaphatja meg a Pazar. Néha segít nekem megetetni, vagy helyrepakolni az istállóban a szerszámokat. Lehet, hogy magától szerteszét hagyná az egyes eszközöket, de jól irányítható és bevonható ezekbe a közös tevékenységekbe.

A mozgáskoordinációjával, a nagymozgások kivitelezésével és az egyensúlyával én meg vagyok elégedve. A voltizselemeket nagyon szeretni és nagyon szépen is csinálja. Gyorsan tanul ezen a téren, helyesen emlékezik az új elemekre is. Természetesen van még mit finomítani az egyes gyakorlatok kivitelezésén, és főleg azon, hogy pl. malomgyakorlat közben fogja a kapaszkodót...

Nagyon fontos lenne, hogy azokat a dolgokat, amiket a lovas közegben tanulunk, a "kinti" életére is át tudja vinni. Ez egy következő lépés lesz majd. Viszont máris látok belőle részeredményeket... :-))) Kapott tőlem egy katicás csipeszt a születésnapjára, azzal a kísérőszöveggel, hogy ha bármikor szomorúnak érzi magát (mostanában sokat esik az eső és nagyon nehezen viseli, ha elmarad az aznapi lovaglás...) csíptesse fel a ruhájára és gondoljon rám meg a Pazarra - meglátja, egyből jó kedvre derül. Az anyukájától tudom, hogy a csipeszem a függönyön csücsül, és gyakran megnézi, sőt, a napokban megbetegedett és az orvoshoz is magával akarta vinni! :-)

A figyelmét már hajlandó koncentrálni - ebben a kijelentésben a "hajlandóságra" helyezném a hangsúlyt. Korábban sokkal öntörvényűbb volt, mára pedig egyértelműen látszik rajta, hogy IGYEKSZIK. Természetesen néha igen nehezére esik hosszabb távon is megtartani a figyelmet (és hozzáteszem: a türelmét), de ezek a határok már feszegethetők, kitolhatók - hajlandó együttműködni. Ezt rendkívül fontos eredménynek tartom.

A jövőre nézve terveim között új célkitűzésként szerepelne a páros voltizsba történő integráció némely foglalkozások alkalmával. Nagy gondot jelent ugyanis a féltékenysége, miszerint nemcsak ő az egyetlen lovasom. Mostanában minden játékot haza szeretne vinni. Szeretném, ha sikerülne legalább egy másik kislánnyal együttműködnie, (pozitív) kapcsolatot kiépítenie. Fontos lenne megtanulnia, hogy nemcsak körülötte forog a világ. Ezzel egyelőre még problémáink vannak. Az eddigi eredményekre építve tehát most egy lépcsőfokkal továbblépünk!

2010. szeptember 22., szerda

Beszéd- és ritmusfejlesztés

Jó egy hónapnyi lovasterápiás munkán vagyunk túl a részképességzavaros, diszkalkuliás másodikosommal. Változatlanul szépen dolgozik, készségesen együttműködik a foglalkozásokon. A mostani lovaglásra néptáncolás után érkeztek. Fontosnak tartom megjegyezni az összefüggéseket: látható lenyomata volt, hogy előtte jól kiugrálta magát, hiszen máskor lóra ülés után percek telnek el azzal, hogy lényegében össze-vissza beszél mindenféléről (nagy örömében:), de a mondanivalója csapongó, nem sok összefüggéssel. Ma azonban hihetetlenül nyugodtan és értelmesen beszélgetett velem a foglalkozás első néhány percében. Nagyon szépen el tudta magyarázni, milyen játékokat játszanak a néptáncórákon. Összefüggően és értelmesen mesél. Ezt egyébként már egy korábbi foglalkozáson is megállapítottam, amikor is egy teljes napjának a felépítését "lovagoltuk el" futószáron - még mielőtt belekezdtünk volna, magától elmondta kerek, egész, összefüggő mondatokkal, hogyan is néz ki náluk a családban egy hétköznap, reggeltől estig bezárólag. Ezt a képességét nagyon dicséretre méltónak tartom!

Remek egybeesés: a mai foglalkozás egyik legfőbb célkitűzéseként ugyanis pont a beszédfejlesztést jelöltem meg. Könnyen ment az átvezetés az első "beszédes" játékra: a ló egyik oldalára felkötött zsákból apró állatkákat kellett egyesével elővennie, majd kiszámolós mondókával megállapítottuk, melyikünknek kell kitalálnia, milyen hangot ad az adott állatka. A hangutánzással nem is volt probléma, de számítottam rá, hogy a kiszámolót kísérő mutogatás okozhat gondot. Rá kellett vezetni, hogy amikor én magamra mutatok, akkor ő is énrám mutat, nem pedig saját magára - de végül sikerült neki. A figyelem megtartása bizony nehéz: hosszú a kiszámoló, ej, legyen már vége..., egyszer úgy be is gyorsult a beszédtempója, hogy rendesen elvesztette a fonalat. Ilyen játékot majd máskor is fogunk játszani.

Egy kis matekozást is próbáltam belecsempészni a feladatok közé: tapsolj te is annyit, amennyit én tapsolok. Még érdekesebb lett volna lépő lovon végigcsinálni az egészet, de sajnos a Pazar, amint elteszem az ostort (mert hát ugye másképp nem tudok tapsolni:), azonnal megáll. (De persze ezt úgy is nézhetném, hogy ilyen okos, jólnevelt lovam van!:-))) Mindenesetre így egy kicsit könnyebb is volt a feladat. Háát. Először 2-t tapsoltam, ő 3-at vissza. Nagyon nézi a kezemet. Legközelebb majd csukott szemmel is csinálunk ilyet! Csak egytől ötig variáltam a témát, végül azért belejött, de nagyon kellett koncentrálnia. Nehezítésképp azt mondtam: most tapsolj eggyel többet, mint én. Elsőre eggyel kevesebbet tapsolt... Ezzel a tapsikolással egyébként még sok mindent lehet kezdeni - fogjuk folytatni!

A kiszámolós, ritmusos mondókázás, a tapsolás, a ló ütemes lépése mind-mind összekapcsolható, és a ritmus- és tempóészlelés nagyon szoros összefüggésben van a beszédprodukció és -percepció sikerességével (és: a számolással).

Továbbra is nagy öröm számomra, milyen szépen csinálja a voltizsgyakorlatokat. Fontos, hogy a malomgyakorlatnál pontosan és helyesen fogja a kapaszkodókat, és lépés közben úgy forog a lovon, mint egy igazi malom! :-) Ez pedig azt mutatja, hogy ügyes, de legalábbis ügyesedik a nagymozgások koordinációja!

2010. szeptember 13., hétfő

Szülinapi lovaglás :-)

Hiperaktív kis bogárkám 5. születésnapja volt a közelmúltban. Azóta még nem találkoztunk, de már jó előre mondogatta nekem, hogy "Vera néni, nekem születésnapom lesz ám!" - úgyhogy ezt nem lehetett nem elfelejteni! :-)

Nagy meglepi-lovaglással készültem. Pont az elmúlt foglalkozások során tanultuk ugyanis, hogy mit esznek a lovacskák, és megismerkedtünk a zabbal - testközelből is, ugyanis a pici lány nagyon meg akarta kóstolni, igaz, hamar ki is köpte ;-), de mondtuk neki az anyukájával, hogy vannak olyan zabos élelmiszerek (mint pl. zabpehely), amit mi, emberek is meg tudunk (és meg szoktunk) enni. No, hát ennek apropóján zabos kekszet sütöttem, amit egy szép kerek dobozkába rejtettem el (még egyszer is köszönet Ritus barátnőmnek a fincsi receptért!:-)). A doboz tetejét lovas szalvétával vontam be. Vásároltam apró katicabogár-matricákat, a lovacskákra pedig előre elhelyeztem 5 kis gyurmaragacsot. Kis szülinaposomnak különböző lovon végzett feladatok sikeres teljesítésével össze kellett gyűjtenie mind az 5 katicát, és felragasztani a kijelölt helyekre - ezután tárult fel a "mesetorta".

Az ilyesfajta - mesés történetbe illesztett - feladatok már máskor is sikert arattak nála. Talán másoknak is segítség lehet, amit most mondok: még az ilyen nagyon hiperaktív, izgő-mozgó gyerkőcöt is remekül leköti az érdekes, cselekedtetős történet - főleg, ha még tétje is van, viszont vigyázzunk rá, hogy ez soha ne nagy értékű tárgyjutalom legyen, inkább olyan, ami a szívből és a szívhez szól!;-) Szóval összességében: még az olyan feladatokra is rászánta magát a vágyott katica megszerzéséért, amit egyébként nem szeret (pl. verset tanulni/mondani). És az az öröm, ahogy ízlett neki a süti - hát elmondhatatlan! :-)))

Nagyon bízom benne, hogy hosszú távra szóló motivációnak sem volt utolsó ez a foglalkozás. Én legalább annyira élveztem - vagy még jobban, mint az ünnepelt! :-)

Az első hónap után...

Hihetetlen boldog vagyok, mert a diszes kislányom olyan ügyes a voltizsban, hogy ilyennel még nem találkoztam! :-) A zászlót - puszta verbális instrukció alapján - életében először úgy megcsinálta, ahogy a nagykönyvben meg van írva! Pedig: ez az egyik legnehezebb voltizsgyakorlat... Ösztönösen úgy tartotta mindenét, ahogy kell. A malom már kapásból megy lépésben is, és a liszteszsákra is remekül emlékezett, pedig csak egyszer csináltuk. Óóó, de jó lesz vele lovastornázni! Igen nagy lehetőség rejlik benne! :-)))

Újabb megfigyelésem ezen kívül "beszélőkéjének" a fokozódása, miközben - és itt jön a lényeg - úgy osztja a figyelmét, hogy azt sosem gondoltam volna. Tükörjátékot játszottunk, kar- és fejtartásokat mutattam, azt kellett a lépő ló hátán visszatükröznie, és úgy csinálta, mint a vízfolyás, miközben be nem állt a szája, hol magától csapongott, hol külső körülmények vonták el a figyelmét, és :-))) párhuzamosan úgy tornázott, hogy nem igaz... ;-) Ez jó. Most minden vicceskedést és vidámságot félretéve. Ez nagyon jó! Van MI-vel MI-t kezdeni!!!

2010. szeptember 4., szombat

Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 8 éves kislány. (A-020101)
Diagnózis: Figyelemzavar
                Részképességzavarok
                Finommotorikus nehézségek
                Diszkalkulia (BTMN-kategória)
                Beszédészlelési és -megértési zavarok
(Anamnéziséből kiemelendő továbbá a 11 hónapos korában lezajlott lázgörcs, többszöri eszméletvesztéssel, illetőleg a 8 éves korában - baleset következtében - diagnosztizált G4590 átmeneti agyi ischaemiás attak.)

Megismerkedésünk és az első foglalkozások

Kis páciensem számára - mint azt az anyukájától előzetes telefonbeszélgetésünkből megtudtam - már ismerős terep a lovak világa. 6 éves kora óta jár lovagolni. Édesanyja azonban azért keresett fel, mert az orvosi rendelőben olvasta az ismertető anyagomat a lovasterápiás munka hatékonyságáról, és úgy gondolta, kislánya fejlődése szempontjából a célzott lovas foglalkozások bizonyára még nagyobb segítséget jelenthetnének.

Új típusú izgalommal vártam a kislányt. Ajaj - gondoltam -, lehet, hogy csalódás fogja érni... Természetesen volt annyi eszem /:-)/, hogy ezt az édesanyjának már jól előre elmagyaráztam: itt ugyanis nem lovaglásoktatás folyik, még csak nem is nyeregben lovagolunk, hanem kapaszkodós (voltizs-) hevederrel, lépésben, többnyire vezetett lovon, és különféle lovastorna-gyakorlatokat végzünk. Ez is érdekes ugyan, de más, mint amihez eddig szokott...

Milyen szerencsés ember is vagyok! Az izgalmam ismét hamar elpárologhatott. Egy nyílt, együttműködő kislányt kaptam, aki imádja a lovakat, és csak ennyi a lényeg: hogy LÓ legyen. :-) Már a legelső foglalkozás után megállapítottam, hogy egy nagyon-nagyon jól fejleszthető, tüneményes pácienssel gazdagodtam! Minden feladatot elvégeztünk, amit a fejlesztési tervben erre az alkalomra összeállítottam. :-)))

A kislány figyelemzavara leginkább verbális megnyilvánulásaiban érhető tetten. Hajlamos sokat beszélni, és meglehetősen csapong. Viszont különleges és nagy érdemének tartom, hogy türelmesen kivárja, amíg a felnőtt hozzá beszél, annak ellenére, hogy látszik rajta, hogy ez mennyire nehezére esik. Igen tisztelettudó, jólnevelt kislány!!! A szemkontaktust kicsit nehezen vette fel, főleg az első találkozásunkkor, ugyanakkor a második-harmadik foglalkozáson - a lovon ülve - már szemlátomást kereste és fogadta is a tekintetemet. Beszédfejlesztése szempontjából mindez azonban egy picit a kisördögöt is belém ültette: vajon mennyire támaszkodik beszédészlelés és -megértés szempontjából a vizuális információkra...?

Ügyes a nagymozgásos, koordinációs feladatokban és jó az egyensúlya. Egyből megcsinálta a malomgyakorlatot, nemcsak megállított lovon, hanem lépésben is. Jól fogja a kapaszkodót, nem keresztez.

Különböző színű karikákkal játszottunk. Először egy zöld és egy piros karikát adtam a kezébe, ezeket kellett meghatározott irányokba tartania (pl. a zöldet előre, a pirosat felfelé stb.). Ezeket a feladatokat ügyesen megoldotta. Amikor azonban a két lábára is kapott egy-egy zöld és piros karikát, és arra kértem, helyezze el őket úgy, hogy az egyik oldalon (jobb kezén és jobb lábán) is azonos színű karikák legyenek, meg a másik oldalon is, akkor kezdődött a fejtörés. Igen-igen körülményes módon, nagy nehézségek árán oldotta meg a feladatot. Ugyanezt a játékot egyébként egy négyéves kislánnyal is megcsináltam már, aki seperc-alatt megoldotta a történetet: kicserélte a két kezében lévő karikákat, és slussz. (Ő is súlyos figyelemzavaros, és még hiperaktív is.) A nyolcévesem (aki most második osztályos) leszedte az összes karikát a kezéről-lábáról, próbált lehajolni velük, de csúsztak le a kezéről..., summa-summárum: megcsinálta, de nyakatekerten. Legfőbb célkitűzésemmé - az ő fejlesztését tekintve - valahogy ez vált:

Cél: A problémamegoldó gondolkodás fejlesztése - a mozgásossággal és a verbalizmussal összefüggésben

Nyelvészként, bevallom, a matematikai nehézségek kezeléséhez vajmi kevés közöm van, de úgy gondolom, hogy a gondolkodás tréningjén, a logikai feladatokon keresztül eljuthatunk odáig, hogy tapasztalatait előbb-utóbb a számtanórákra is át tudja vinni.

Meg kell mondjam, van bennem még egy érdekes érzés. Gondolom, ez a kislány tisztában van vele, hogy ő matematikából nem annyira ügyes, mint a többiek. Az első három foglalkozás mindegyikén elhangzott viszont valamilyen pozitívum a matektanulással, a matektanárnénivel kapcsolatosan a szájából. Ezek mindegyike spontán közlés volt (nem irányított és nem rákérdezésre adott válasz). Kedvenc tantárgya a matek, és kedvenc tanár nénije is a matekos, akit azért szeret, mert neki "könnyebb feladatokat ad", mint a többieknek, és "nagyon kedves"...

Azt is látom, hogy nagy a megfelelési kényszere (vagy vágya?...), és talán kicsit szorongó is. Nem nagyon tesz (mer tenni...) önálló megnyilvánulásokat. A mondatonkénti történetépítő feladatnál szinte az én állításaimat ismételte, esetleg egy-egy plusz szóval megtoldva az elhangzottakat. Beszédfejlesztésre biztosan szükség lesz - de ez nem fog problémát jelenteni! :-)

Gyanús még az aszimmetrikus tónusos nyaki reflex... Kértem, hogy mutasson a labdával ilyen-olyan irányokba (4 képet helyeztem el a körkarám oldalán, különböző színű lovakról, ezekből válogattam: mutass a fekete ló felé, hol van a sárga, stb.-stb.). Megy a feje a karja után - akkor is, amikor direktben azt kértem, ne nézzen oda, csak mutasson (illetőleg: engem nézzen, a labdával pedig ezt-azt mutasson).

No, de semmi baj! Egy tüneményes, jólnevelt, törekvő kislány, tele szeretettel (és hozzáteszem: értelmes, okos, intelligens, törődő szülőkkel!) - meg fogjuk váltani a világot, én biztos vagyok benne!!! :-)))

Agresszió

Ez a történet nagyon szép példája annak, hogy a szép szó (mindig!!!) többet ér, mint a fenyítés - legalábbis szerintem...

Kis négyévesem három hónapja jár már lovasterápiára. Eddig még mindig csak vezetett lovon dolgoztam vele. Az utóbbi időben azonban úgy éreztem, talán mindketten, sőt, mindhárman megértünk arra, hogy kipróbáljuk a futószáras munkát is. Az egyik foglalkozás elején ezért megígértem neki, hogy ha nagyon ügyes lesz, az óra végén szinte önállóan lovagolhat majd. Máskor az ilyen kecsegtető ígéreteim be szoktak jönni - nagyon jógyerek ilyenkor, figyelmes, mindent szépen megcsinál, mert nagyon várja a meglepetést. Most viszont nem láttam rajta ezt az igyekezetet - csak a végeredmény érdekelte, és nem volt türelme eljátszani az odáig vezető utat. Ennek ellenére az óra végén felcsatoltam volna a futószárat, ám ahhoz elkértük anyukától a kobakját. A reakció: ő azt ugyan fel nem teszi! Mert: nem szereti... Jól van, mondtam erre én, akkor vége a lovaglásnak (kobak nélkül a magam részéről nem vállalom a rizikót, bár a Pazar végtelenül nyugodt ló, mégis élőlény, önálló gondolatokkal, és ne adja Isten, hogy megugorjon és a kislány lepottyanjon róla, de ha mégis így történik, a feje védve legyen!). Na, azt a tekintetet látni kellett volna... Fogta magát, és elkezdte dobálni a Pazart mindenféle földdarabokkal. Megkérdeztem (szépen, kedvesen), hogy most miért a lovat bántja. A válasz természetesen: "mert nem lovagolhatok önállóan". (Szakmai szempontból fontos megjegyzés: a lovasterápiában a lovat ko-terapeutának is nevezzük. Ő a VALAKI, akire át lehet vinni az érzéseket, akire lehet "vetítgetni" - szegény Pazar :-) -, meg aztán természetesen ő az is, akitől egy csomó plusz-t kapni is lehet. Főleg abszolút elfogadást. És sok-sok szeretetet...) Szóval a jelenlegi felállás szerint én voltam a mumus, de azért kellő tekintély is ahhoz, hogy az agresszió ne rajtam csattanjon - és akkor ott volt a ló, akin azt is le lehetett vezetni... Ekkor leguggoltam a kis méregzsákhoz (lementem az ő szintjére..!!!), és kedvesen ezt válaszoltam: van még egy lehetőséged, visszaülhetsz akkor, ha felteszed a fejedre a kobakot. Emlékszel a teknősbékára a mesében? (De jó, hogy aznap épp az oktondi kis teknősbékáról meséltem neki, miközben finommotorikus feladatként egy lyukas teknősbékába fűzögetett egy cipőfűző-kukacot...) A kis teknős sem szerette a teknőjét a hátán hordani, de a jótündér elmondta neki, hogy viselje csak türelmesen, hiszen az védi meg a veszélyektől. Látod, a te fejedet meg ez a kobak fogja megvédeni. Én a te helyedben bizony már rég feltettem volna...

Magától csatolta fel a fejére a kobakját. És nem muszájból. Zokszó nélkül. Mosolyogva... :-)))

Az antibiotikumok és az ADHD...

Ezzel a bejegyzésemmel csak a figyelmet szeretném felhívni egy nagyon fontos dologra, éspedig:

Az ADHD-s gyerekeket az antibiotikum nem lenyomja, hanem felpörgeti. Az én páciensem két hétig állt antibiotikumos kezelés alatt (amit sajnos nem lehetett elkerülni). Ez alatt az idő alatt kétszer voltak nálam terápián. Az első alkalommal még csak-csak..., bár már nagyon szórt volt a figyelme és igen át akarta venni az irányítást. A második foglalkozáson azonban már tombolt benne a gyógyszer hatása. Az egyik pillanatban egyszer csak felállt a lovon - igen, kedves kollégák, akik olvassák, szó szerint felállt a gyerek, a két lábára. Még jó, hogy a Pazar egy birka... Na, meg folyamatosan fickándozott a hátán, be nem állt a szája, és állandóan le akart ugrani a lóról. Nem volt kispiskóta... Viszont: amint abbahagyták a gyógyszerszedést, visszaváltozott a kisangyalom! :-)

Az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztése

Ennek a témakörnek a feldolgozásához a 4. foglalkozáson láttunk hozzá - amit egyébként a saját feljegyzéseimben mintaértékűnek minősítettem a kislány teljesítménye szempontjából! -, és egészen a 8. foglalkozásig épültek egymásra azok a gyakorlatsorok, amelyek lényegében ugyanazt a központi tartalmat dolgozták fel, csak más-más formában.

Az első alkalommal kis képkártyákat használtam, melyeken gyerekek és felnőttek alapérzelmei tükröződtek: öröm, szomorúság, düh stb. - kis lovasomnak pedig fel kellett ismernie őket. Ekkor jöttem rá, milyen fejlett a mimikája (és adekvát!), hiszen utánoztuk is a képeken látottakat. Egy igazi kis színésznővel van dolgom - erre nagyon jól lehet építeni! :-) Jutalomból (mert ebben a feladatban nagyon ügyesen teljesített) a foglalkozás végén labdáztunk (amit egyébként már nagyon várt, mivel korábban meghallotta, amint az anyukájának meséltem a labdázás lehetőségéről). Nagyon élvezte, és jelentős pozitívumként kell megemlítenem, hogy fixen szorította a lábával a ló oldalát, miközben a törzsével jobbra-balra forgott (az egyik oldalán ugyanis az anyukája, a másik oldalán én álltam, így dobáltuk hárman a labdát, lépésben vezetett lóval). Az is nagyon fontos és jelentős elem, hogy amikor nem sikerült elkapnia a labdát, illetőleg az leesett, nem akart utánaugrani/-vetődni! Ez egy ilyen súlyos hiperaktív gyerkőctől fantasztikus teljesítmény ám! :-)

Ennek örömére a következő alkalomra különböző színű kis labdákat vásároltam, melyekre ugyanazokat az érzelmeket rajzoltam, mint amiket az előző foglalkozáson a képekről megtanultunk. És: érzelemlabdákkal dobálóztunk! Sőt: megszeretgette a szomorú labdát, hogy ne legyen szomorú... (Fontos, hogy: mondanom sem kellett neki! Ezt pedig egyébként többször észreveszem... Mintha ezzel a kislánnyal valami csodálatos módon egymásra lennénk hangolódva. Néha még ki sem mondom a következő kérdésem, ő már megválaszolja... Hihetetlen...)

Már a negyedik lovasterápiás foglalkozáson egyértelműen látszódott, hogy az érzelmek kifejezése kezd koordinálódni nála. A Pazart is többször simogatta. Egyszer, amikor rácsapott a nyakára a kis kezével, hirtelen rámnézett és megszeppent arccal mondta: "nem azért ütöttem rá, mert bántani akarkom, csak a legyeket akartam elhessegetni róla"! :-) Már magától megfogta az én kezemet is, és nem akart elrohanni mellőlem. A foglalkozás végén így sétáltunk körbe a tanyán és nézegettük meg az állatokat. Imádja a kutyákat! Annyira szereti, hogy szinte nyúzza szegényt, húzza a fülét-farkát - még jó, hogy Morzsika még ezt is tűri (igen, van terápiás tacsink is - ezek szerint!:-)). Épp olyan, mint amikor engem szeret: annyira ölel, hogy majd' megfojt. Moro-reflex...

Az ötödik foglalkozáson, lépés közben egyszer csak megszólalt: "Vera néni, úgy szeretlek!" - és lehajolt, és átölelte a nyakamat...

Az érzelemgyakorlatokat még két foglalkozáson elővettük, ezeket a feladatokat - bár szerintem igen aranyosak - most nem részletezném. Esetleg annyit, hogy egyszer egy mesét lovagoltunk el, ahol különböző állomásokon jutalom-érzelempöttyöket gyűjtöttünk össze, a másik alkalommal pedig egy cipősdobozból fabrikált kis istállóba "vásároltuk" meg a különféle viselkedési formákat mutató pacikat - ekkor már átvittük az érzelmek kifejeződését a lovak világára. Utóbbi foglalkozással kapcsolatban íme még egy példa, ami remekül mutatja az érzelmek differenciálódásának alakulását: Miután elhelyeztük az "okos" és a "mérges" lovat a kis istállónkban, következett egy nagyon édes, hatalmasat ásító álmos paci képe. Amint vele is odaértünk és be akartam tenni a cipősdoboz-istálló lakói mellé, az én kis páciensem rendesen rámszólt: "jaj, ne tedd a mérges ló mellé!" Bizony, el kellett őket választanunk az okos pacival... :-)

Két hónap elteltével már a kis tacsit is sokkal finomabban simogatja, mint a kezdetekkor. A Pazarral kapcsolatban pedig külön kérése volt, hogy legközelebb fésüljük már meg a sörényét... (Esküszöm, nem viszem ki kócosan a lovamat!:-) Ezekre a kéréseire egyébként egy hét elteltével mindig emlékezik - de én is mindig betartom a neki tett ígéreteimet.

2010. szeptember 1., szerda

Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 5 éves kislány. (I-050907)
Diagnózis: F9000 Az aktivitás és a figyelem zavarai
                   Gátolatlan csecsemőkori reflexek
                   Finommotorikus nehézségek
                   A beszédészlelés és a beszédmegértés zavara

Megismerkedésünk és az első foglalkozás

Az anyuka a gyermekpszichológus javaslatára keresett meg, először telefonon beszéltünk egymással. Ekkor megtudtam, hogy bár ő maga nagyon szeretné kipróbálni a kislánnyal a lovasterápiát, gyermeke valószínűleg félni fog a lótól. Állítólag csak egyszer látott lovakat (állatkertben), de a közelükbe se mert menni.

Az első foglalkozás előtt megbeszéltünk egy találkozót, ahonnan közösen indultunk el, hogy megmutassam a lovardába vezető utat. Meglehetős izgalmak voltak bennem is... Az anyuka - hangjából ítélve - kedves, gondoskodó hölgy képét idézte, aki olyan nagyon hisz a lovasterápia hatékonyságában, és olyan nagyon szeretné..., ám ő maga is aggódik kislánya lehetséges elutasító viselkedése miatt. Mit tehet ilyenkor a lovasterapeuta? Erőszakot semmiképp. El kell mondani a szülőnek, hogy ki lehet próbálni egyszer-kétszer, el lehet jönni, meg lehet nézni a lovakat, nem is muszáj azonnal felülni, elég csak megsimogatni - a gyerekek többsége egyébként beleszeret ebbe a világba, persze vannak, akiknek ehhez egy kis idő kell, de a végtelenségig nem lehet várni... Ha mégsem lesz szimpatikus a kislánynak ez a közeg, akkor felesleges erőltetni, mert az már nem terápia... Akkor el kell menni usziba, kutyusozni, stb.-stb., persze, a lovaglás hatásmechanizmusát egyetlen más eljárással sem lehet pótolni, de megközelíteni meg lehet.

Visszatérve a saját érzéseimre: számítottam tehát arra is, hogy kemény elutasításban lesz részem - akármennyire is PAZAR :-) pacimmal együtt. De én nem adom fel könnyen! ;-) Vettem a kislánynak egy lovas füzetet, aminek az első oldalára beragasztottam három fényképet a Pazarról és magamról, terápiás munka közben (a ló hátán egyébként épp egy ugyanannyi idős - rokon - kislány ült). Gondoltam, odaadom neki, nézegesse az autóban és útközben barátkozzon leendő új pajtásával - legalább így képről.

Mindannyian ismerjük az érzést, amikor valakivel az első személyes találkozásra készülünk. Van egy kis zizegés idebent: milyen lesz? tetszem majd neki? tetszik majd nekem? elfogad-e? én el tudom-e fogadni őt? stb.-stb. Amikor megláttam ezt a kis gyönyörűséget, a göndör fürtjeivel és a huncut mosolyával (én magam is örök-mosolygós vagyok), hááát, szerintem azonnal egymásba is szerettünk. :-) Egy perc sem kellett a feloldódáshoz. Egy nyílt tekintetű, érdeklődő, mosolygós, helyes kislánnyal találtam magam szemben, aki bátran kommunikált és nagyon szépen beszélt. Hurrá! Itt már nagy baj nem lehet!

Nem is lett. :-) Ahogy kiszálltunk a lovardában az autóból, az első reakciója után (mely egy orrot-befogós "fúj, de büdös van!" felkiáltás volt), máris szaladt a karámban lévő lovakhoz, és miközben a Pazart ápoltam, "öltöztettem", százszor megkérdezte, mikor ülhet már végre fel a hátára. Végig ott sertepertélt mellettem, még vigyáznom is kellett, nehogy a patái alá keveredjen. Emlékszem az első érintkezésükre: "milyen puha!" - ez volt a csodálattal és áhítattal átitatott reakció. :-)

Az első lovasterápiás foglalkozást alapvetően ismerkedésnek, felmérésnek szánom (mindig). A páciens is ismerkedik a lóval, a lovaglással, az új körülményekkel, s én magam is ővele. Alapvetően örülök is annak, hogy ilyenkor még csak nagyjából tudom a diagnózisát (ekkor szoktam megkérni a szülőket, hogy a következő alkalommal valamennyi orvosi lelet fénymásolatát hozzák el nekem), mert így még mindenféle befolyásoltság nélkül rögzíthetem a saját felismeréseimet és meglátásaimat.

A szokásos bemelegítő gyakorlatokat végeztük: fújd fel a hasad, mint egy lufit, nyújtózkodj felfelé, mintha el akarnád érni a felhőket... Először nem merte elengedni a kapaszkodót, csak megállított lovon (ám ehhez mindjárt hozzá is teszem: a következő héten, azaz a második foglalkozásra már úgy érkezett, hogy egyből azt mutogatta, milyen ügyesen tud elengedett kézzel lépni a lóval, s megjegyzem, azóta már inkább azért kell könyörögni, hogy fogja meg a kapaszkodót!:-)). Magastartás, oldalsó közép, csípőre a kéz - ezek mentek. De megjegyeztem magamnak, hogy hajlamos eközben "eldobni" a lábait (akkor már gyanús volt a gátolatlan reflexek kérdése, pedig még nem is volt a kezemben a diagnózis). Kérdezgettem a ló testrészeit, szépen megmutatta őket (azaz: az alapvető testrészeket a lovon is és önmagán is). Kérdeztem, tud-e verset mondani. Hát, ez nagyon bejött! Elszavalt egy jó hosszú verset, meg egy másikat..., na, itt jött ki a hiperaktivitás: egyre gyorsabban és gyorsabban pörgött a nyelve (mint aki hamar le akarja tudni a feleletet, bár ő szemlátomást mindezt élvezte is:-)). Megállított lovon megcsináltuk a malmot, a törökülést és a hasonfekvést (ezek voltizs-, azaz lovastorna-gyakorlatok). Máris észrevettem, hogy a malomemelemek fordulatainál a kapaszkodót keresztbe fogta (és egyébként a tekintetén közben éreztem, hogy ő maga is vacillál, valahogy érzi, hogy nem egészen jó ez a fogástechnika...). Hopp, gondoltam: keresztezett és/vagy kialakulatlan dominancia. Később kiderült, hogy ebben is igazam volt. Virtuális távcsövön keresztül körbenézegettük a tájat, kérdeztem a fák, a felhők, a kerítés stb. színét - ebben a feladatban is partner volt és a színeket is tudta. Levezetésképpen előredőlve, a ló nyakát átölelve sétáltunk.

Az állítólagos lótól félő picurkámat 35 perc után is alig lehetett leszedni a ló hátáról (pedig a lovasterápiát szigorúan 20-30 percben maximalizáljuk per alkalom, pláne elsőre...). A földről is ölelgette a ló lábait (hát ő még csak azt éri el:-), nem győztem menteni az "életét".

Ezen első foglalkozás végére még egy, ugyanakkor nagyon fontos felismerésem támadt: a kislány egyik percben nagyon szerette és simogatta a lovat, a másikban azonban felkapta a pálcámat és nekiállt ütlegelni a fejét. (Még jó, hogy a Pazar erre rá sem hederített - csak úgy szólok, hogy ez egy lótól nemnormális dolog ám! De ő: TERÁPIÁS ló!!!:-)) Szóval, ennek alapján, és úgy mindent egybevetve az alábbi célkitűzéseket fogalmaztam meg magunknak:

Cél: (kb. 1 évre tervezve)
- A ló körüli teendők, a lóval való bánásmód szabályainak megismerése és betartása (szabálytudat, feladattudat);
- Az érzelmek felismerésének és (adekvát) kifejezésének fejlesztése;
- A nagy- és finommozgások, a mozgáskoordináció fejlesztése.

A 2. és a 3. foglalkozás eredményei

Kis páciensem nagyon bátor és ügyes a voltizsban! :-)  Érdekes, hogy egyes szakértői felmérések az egyensúlyát és a nagymozgásait is problémásnak találják - a magam részéről erről az a véleményem, hogy megnézném én azt a szakembert, aki ezt a véleményt kiállította, vajon tud-e úgy ülni és mozogni a lovon, mint ez a kislány... A lovon való ülés és a lovastorna-gyakorlatok sok mindent elárulnak. Szerintem jó az egyensúlya és alapvetően a nagymozgásai is, kisebb koordinációs problémái természetesen vannak. Érdekes felismerésem volt, mennyire tetszett neki a liszteszsák-feladat. Ez annyit tesz, hogy keresztben rá kell hasalni a lóra (mintha az valóban valami málhát cipelne a hátán). Azt sem árt megjegyezni, hogy magától kitalálta, hogyan kerüljön ebbe a pozícióba, egyáltalán nem kellett segítenem neki - ami valljuk be, ügyes problémamegoldó gondolkodásra vall. Az a tény azonban, hogy ezt a pozíciót azóta is nagyon szereti, és nemcsak megállított lovon, hanem lépésben is (amit pedig kevesen bírnak elviselni), ismét a nagyon korai, csecsemőkori ingerek, reflexek időszakához visszavezető gondolatokat ébreszt bennem...

A harmadik alkalom után (is) rendkívüli öröm ért ennek a kislánynak a fejlesztésével kapcsolatban. Az anyukája könnybelábadt szemekkel mesélte, hogy a kicsi végre, most először nem azért állt az óvoda középpontjában, mert valami rosszaságáért pellengérre állították, hanem azért, mert bevitte a lovasfüzetét (amibe egyébként azóta is rajzos formában dolgozzuk fel a lovakról tanult ismereteket, gondozásuk, ápolásuk szabályait stb.), és boldogan mutogatta és mesélt a gyerekeknek. :-)))

Elképesztő, hogy a pszichológusával - szegénnyel - állítólag folyamatosan csúnyán beszél, káromkodik (és más felnőttekkel is előfordul iyen). Néha kifejezetten agresszív (nekimegy az embereknek). Én ezt nem értem... Nálam egy valódi angyal!!! És olyan szépen beszél velem (pl.: "parancsolj, Vera néni":-)). Az anyukája szerint nagyon meg akar felelni nekem. Nem baj. Egyelőre ez így a jó..., sőt: ennek így kell lennie! Örülök! :-)

A harmadik foglalkozás után egy olyan rajzot kértem tőle, amelyiknek a felét én készítettem el, és azt mutatta, hogyan nem szabad a lovakat megközelíteni (hátulról), neki pedig ki kellett egészítenie a lap másik oldalán egy olyan képpel, ami viszont szabályos és balesetmentes elhelyezkedést mutat. A legjobban az tetszett, hogy felülnézetből rajzolta le a lovat (hiszen ő úgy látja, mert folyton a hátán ül:-)), lerajzolt engem, az anyukáját (aki meg szokta nézni a foglalkozásokat), ő magát is, valamint egy színes szivárványt. Onnan tudom, hogy szivárvány, mert mondta. És azt is hozzátette, hogy ez azt jelenti, hogy "itt jól érezzük magunkat"! :-)))