A harmadik nyarat tölti Pazarom hátán az a kisfiú, aki születésétől fogva komoly belgyógyászati betegséggel (székletürítési nehézséggel) küzdött, emiatt kortársaihoz viszonyítva kicsit később került közösségbe (óvodába, majd iskolába), ahol gondot okozott számára a beilleszkedés, a társas kapcsolatok kialakítása, az együttjátszás, a csoportos foglalkozásokon való részvétel. Magatartása, viselkedése sok kivetnivalót hagyott maga után, s a gyermekpszichológus javaslatára hozták el a szülei lovasterápiára.
Időközben (orvosi, műtéti beavatkozások hosszadalmas kálváriája után) kiderült, hogy a kisfiú betegségének szerencsére szervi oka nincsen. Tünetei azonban (több-kevesebb intenzitással) azóta is fennállnak, és ez rányomja a bélyegét a család mindennapjaira. Emellett az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a rendbontó, tagadó, elutasító, dacos stb. viselkedés mögött valójában egy nagyon szorongó, önbecsülés-, önbizalomhiányos kisgyerek áll.
A lovasterápiás foglalkozásoktól egyrészt azt vártam, hogy a mozgásos stimuláció élénkíti a gyermek bélmozgását, segít harmonizálni az emésztési folyamatokat. Tavaly nyáron, amikor már ügetni tanultunk futószáron, több alkalommal is előfordult, hogy a foglalkozás közepe/vége felé a kisfiú hasfájásra panaszkodott. Ezt (bár furcsán hangozhat) akár kedvező jelnek is tekinthettük - ám a család visszajelzései alapján különösebb következményeket nem vont maga után. Játékaiban, kommunikációjában viszont folyamatosan megfigyelhetők voltak vissza-visszatérő (véleményem szerint szimbolikus jelentéstartalmú) elemek. Ilyen volt pl. a Pazar trágyázásának gyakori, tüzetes megfigyelése, vagy kedvenc állatairól, a békákról való beszélgetés. Így jutottunk el lassanként oda, hogy a mozgásfejlesztő gyakorlatok mellett először a Pazarból lett figyelemreméltó projekciós felület, melynek kapcsán már lehetőségünk adódott arra is, hogy a kisgyerek érzéseiről, érzelmeiről beszélgessünk, s azok saját maga számára is felismerhetővé, megismerhetővé, elfogadhatóvá váljanak. A különböző testi-lelki tulajdonságok elsődleges hordozója tehát a Pazar volt: lelkesen gyűjtöttük Pazar "jó" és "rossz" tulajdonságait (nem szeretem egyébként ezeket a kategóriákat, de kiindulásképp, egy 8-9 éves gyermek életkori szintjén mégis kézenfekvő alapot képezett, hogy utána azt is megérthessük, hogyan lehet egyiket a másikban felfedezni). Egészen odáig jutottunk, hogy a Pazar "viselkedészavarát" (ó..., annyira nem is kellene idézőjelbe raknom... :-) kezdtük el közös gondolkodással kiigazítani.
Nekem mindig is az volt a meggyőződésem, hogy ennek a kisfiúnak a magatartás-problémái valamilyen módon az ő megmagyarázhatatlan, sok szenvedést okozó betegségével függenek össze - ez azonban természetesen nem tudatos válaszreakció, hanem mélyen gyökerező, tudattalan kapcsolat. Emiatt nem láttam volna sok értelmét annak, ha kikerüljük a gyökereket, átugrunk az okokon, mintha a múlt meg se történt volna, és "egyszerű" viselkedésterápiát alkalmazunk. Én úgy gondolom, egy ilyen esetben ez nem volna más, mint a felszín kapargatása. S mivel a kisgyerek igen fogékonynak bizonyult a katatím imaginatív módszer alkalmazására, hamarosan színesebbnél színesebb fantáziaképeken keresztül kezdtük el foglalkozásról foglalkozásra feltárni ezeket a mélyben rejlő tartalmakat.
Története rendkívül tanulságos. Két egymást követő foglalkozáson is rétet képzeltünk el. Visszatérő szimbolikus figurái itt is megjelentek: a békák mellett most gyíkok és egy kukac is. A fő téma pedig az evés volt, az állatok ugyanis ettek. Egyedül a kukacról nem tudta megmondani, hogy mit... Aztán saját magát is odaképzelte a rétre: ekkor már játszott a kukaccal, méghozzá úgy, hogy mindig eldugta előle az ennivalót (füvet szedett neki), és amikor az megtalálta és megette, akkor új ennivalót kellett neki keresnie. A foglalkozás végén első alkalommal fordult elő, hogy ez a bátortalan kisgyerek teljesen egyedül megetette sárgarépával a Pazart - egy halom répát beletolt a képébe, mintha csak saját evésproblémáival viaskodott volna. Ugyanezen a foglalkozáson sikerült először a konkrétumok szintjén beszélgetnünk a betegségéről, a valamikori műtétjéről (utalt arra, hogy már csak a heg látszik, de érdekes módon következetesen kerülte annak a szónak a kimondását, hogy a "hasán"). A rét-képet követte a patak imaginációja. Míg a réten általában az alap-problémák megjelenése látható, a patak az anyai világ megtestesítője, a patak forrása pedig a születéshez, a születési körülményekhez visz vissza. Egy tiszta vizű patakot képzelt el, amelynek az alján kövek vannak, halak is úszkálnak benne, kellemes hőmérsékletű és meg is lehet benne fürödni. A patak partján ismét megjelentek a gyíkok. A víz egy magas hegyről zubog le, a forrása pedig a hegy tetején található tó. A tó vize azonban már koszos, nem lehet belőle inni. Figyelemreméltóan informatív kép! Megkérdeztem a kisgyerektől, hogyan lehet az, hogy a patak már iható és tiszta - mire azt felelte: miközben lefolyik a sziklákon, megtisztul... Ebből az imaginációból egy gyönyörű rajz is született - természetesen lóháton.
Sorolhatnám még a szépségeket, közbe kell azonban vetnem, hogy innentől elkezdődött a rendbontás. A kisfiú viselkedészavarral illetett diagnózisának tüneteit nálam, a lovasterápiás foglalkozásokon jószerével egyszer sem produkálta - nem volt gondom a magaviseletével, harmonikusan együttműködtünk egymással. Az elmúlt hetekben azonban a lovas közegben is megfigyelhetőek a problémák. Nem figyel, belebeszél az ember szavába, és mindent inkább a maga elképzelése szerint szeretne csinálni. Ráadásképp nagyon okos, kivételesen értelmes, intelligens kisfiú - így hát általában profin meg is magyarázza viselkedésének helyénvalóságát... Szülei is panaszkodnak ugyanezen attitűdre, s hogy otthon megszaporodtak agresszív reakciói, dühkitörései. Milyen érdekes, hogy a lovasterápiában mindez a patak forrásának elképzelését követően (a szimbolikusan újra átélt születési körülményekhez történő visszatekintés után) következett be...
Szerettem volna, ha megvizsgáljuk közelebbről azt a hegyet, amelyről a korábban elképzelt patak vize lezúdult. A hegy imaginálása egyébként az előttünk álló feladatokkal, életünk nehézségeivel való megküzdési képességeinkre képes rávilágítani. Mondanom sem kell, hogy első körben a hegy lábánál tovább nem jutottunk... A hegy ugyanis megközelíthetetlen, meghódíthatatlan, elérhetetlen... stb. volt. Ugyan vezetett rajta felfelé egy út (gondoltam, kiránduljunk el ahhoz a tóhoz...), ám a víz éppen az úton zúdult lefelé. Legközelebb vittem gyurmát, és gyurmából elkészítettük a hegyet. Kis állatkás ujjbábok segítségével köré kerítettem egy mesét: az állatkák a hegy lábánál éltek, s egy szép napon arra ment a rénszarvas, aki szeretett volna feljutni a hegy tetejére, hogy szomját enyhítse a tó friss vizével. Vajon tudna-e valamelyik állat segíteni neki? Innentől a kisgyerek is bekapcsolódott a játékba. Az oroszlán szerepében elmondta, hogy meredek út vezet fel a hegyre, ami ráadásul csúszik is, de azért fel lehet jutni a tetejéig. Ott azonban még a tó előtt van egy nagy gödör. De ötletet is adott a rénszarvasnak: vágjon ki egy fát és csináljon belőle hidat, így eljuthat a tóig. A következő foglalkozáson aztán az ő kezébe adtam a rénszarvas-bábot, amelynek segítségével képzeletben megmászta a hegyet, ivott is a tó vizéből - amit egyébiránt keserűnek érzett. Elmesélte azonban, hogy előtte beleesett abba a gödörbe... Ott aztán látott egy szörnyet, aki ragacsos szemeivel és nagy fogaival ráijesztett, de végül volt olyan ügyes, hogy kiugrott a gödörből és megmenekült. Azért a kis béka-bábnak (akit közben én húztam fel az ujjamra) azt tanácsolta, hogy ő inkább ne induljon neki ennek az útnak, mert nagyon veszélyes.
Jelenleg tehát némileg "hurrá" - azt hiszem, egy jelentős szembesülésen túlvagyunk. Mivel azonban ilyenkor felkorbácsoljuk a tudattalan mélyrétegeket, nem meglepő, ha a tudatos felszín erre mindenféle rendbontással (akár agresszív viselkedéssel, dühkitörésekkel is) reagál. Mindezt meg kell élni, és bízni kell abban, hogy a háborgó tenger mintegy "magától" elcsendesedik. Néhány hete elkezdtem tanítani a kantárszár fogástechnikáját és a Pazar önálló irányítását lépésben, az előrehajtó csizmasegítséget és a megállítást. Látszik, hogy ilyenkor komoly a kihívás, nem kell könyörögni a koncentrációért... :-) Öröm látni, milyen sikerélmény számára, hogy egyedül képes irányítani egy ekkora állatot. Azt hiszem, ez lesz majd a következő terápiás lépés: amikor lassanként elhiszi magáról, hogy ő egy egészséges, okos és ügyes kisgyerek, aki már kinőtte a terápiát, és arra is képes, hogy önálló lovaglást tanuljon (majd pedig megoszthassa élményeit a sporttársaival...). Én gondolatban ebben az irányban tervezek és bízom benne, hogy nincs már olyan messze ez az áhított állapot. Egyelőre azonban még természetesen nem hagyom elvarratlanul az imaginált szálakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése