Kedves volt és jelenlegi Klienseim, kedves Gyerekek, Szülők!

Idén az alábbi Pazar-képpel kívánunk kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt!

Szeretettel: Vera, Szandi és Pazar

"A karácsony éppen azt hirdeti nekünk, hogy minden külső változásnak lelki feltételei is vannak, s belső változás nélkül igazi eredményt várni nem lehet. A népek lelkületében kell jobb igazságnak fakadnia ahhoz, hogy jobb világrend születhessék." (Makkai Sándor)

 

Kedves Olvasóink! A lovas szolgáltató tevékenységeket szabályozó legújabb rendelet támasztotta feltételeknek mostantól nem felelünk meg. Jó fél éve húzódik az ügyintézés, és eddig még nem jutottunk el odáig, hogy Pazart terápiás lóvá igazoló vizsgáját egyáltalán kitűzzék számunkra. Így 2015. január 1-jétől a lovasterápiás tevékenységünk átmenetileg szünetelni fog. Vállalkozói tevékenységi körömből továbbra is vállalom az oktatási, nevelési, módszertani tanácsadást és az oktatást kiegészítő tevékenység végzését azok számára, akik ezt igénybe szeretnék venni. Bízunk benne, hogy a lovasterápiás foglalkozások is minél előbb újrakezdődhetnek. A fejleményekről blogoldalamon fogom megosztani az információkat. Köszönjük, hogy az elmúlt 5 évben bizalommal fordultak hozzánk. Örömünkre szolgált, hogy segíthettünk.

A ma délelőtt egyik élménye - a fajok közötti kommunikációról :-)

A lovasterápia veszélyei

Régóta készül a fejemben ez az írás. Annyi sok szép szó esik a lovasterápiáról - azonban annál kevesebb annak lehetséges veszélyeiről. Veszélyekről? Vagy akár ártalmakról? Igen! És erről is nagyon fontos volna beszélni...

 

Blogom bal oldalán, az Oldalak menüpont alatt ugyan olvasható egy felsorolás azokról a betegségekről, állapotokról, amelyek kontraindikálttá (értsd: ellenjavalttá) teszik a lóra ülést, a lovaglást. Gyakorlati tapasztalataim azonban azt mutatják, hogy ez a felsorolás kevés, bővebb magyarázatot igényel. Azt tapasztalom ugyanis, hogy azok a szülők, akik minket, lovasterapeutákat keresnek meg gyermekeik fejlesztése érdekében, általában már bizonyos előzetes információkkal rendelkeznek a lovasterápia kedvező hatásairól, melyek alapján hajlamosak egyfajta "csodamódszerként" tekinteni erre a terápiás lehetőségre. Az interneten olvasható vagy szájról szájra terjedő pozitív eredmények láttán elfogultak. Nem számolnak azonban a kedvezőtlen (mellék)hatásokkal - tudják, amelyekről a hagyományos gyógyszerreklámok úgy nyilatkoznak, hogy azok tekintetében "kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét...". Talán azért nem, mert ezt eddig senki nem "reklámozta" nekik. Ezt a hiányt szeretném pótolni. És egyáltalán nem azért, hogy magam/magunk ellen beszéljek. Épp ellenkezőleg. Mindez a szakma védelmét is jelenti, és fontos balesetmegelőző/egészségvédő funkciója van. Ne feledjék, a jelszó: "Primum nil nocere!" Azaz: "Mindenekelőtt ne árts..."

 

Sok tudatlanság és félreértés övezi a lovaglást és a lovasterápiát (itt van például rögtön e két fogalom különbségének gyakori tisztázatlansága...). Ebben az írásban azonban egyelőre csak egy témát fogok érinteni. Ez az egyik leghangsúlyosabb és leginkább figyelmet érdemlő terület: a ló mozgásának a csípőízületekre és a csigolyákra gyakorolt hatásairól lesz szó.

A lovasterápiában leggyakrabban a ló lépésjármódját alkalmazzuk terápiás célzattal. A ló lépése egy négyütemű, ritmikus, diagonális mozgás (a ló a négy lábát egymás után, egyenletes időközönként helyezi előre: pl. bal hátulsó, bal elülső, jobb hátulsó, jobb elülső stb.). A percenkénti kb. 90-110 lépés minden pillanatban kizökkenti a lovast az egyensúlyából, majd arra készteti, hogy azt magától újra megtalálja. Eközben elősegíti a törzs felegyenesedését, jótékonyan támogatja a gerinc-környéki izmok erősödését. Ez így önmagában igen örvendetes.

A fentiekben vázolt mechanizmussal egyidejűleg azonban a páciens csípőízülete is erőteljes manipulatív hatásnak van kitéve - a következőkben leírom, hogy ez mit jelent. (Akit a részletek ilyen mélységben nem érdekelnek, nyugodtan hagyja ki a következő két bekezdést.)

A ló mozgásának motorja a két hátulsó láb: innen indulnak ki a mozgásimpulzusok (amelyek aztán később áttevődnek a lovasra):

1. Először a ló gerincében jön létre rotáció, amelynek hatására a lovas medencéje jobbra-balra billen. A lovas medencéjének rotációja "a test hosszanti tengelye körül 8 fok. Ez a mozgás a csípőízület ki-be rotációját eredményezi (Katona 2006)."
2. A lovas medencéje azonban előre és hátra,
3. felfelé és lefelé irányban is mozog, hiszen a ló minden lépésekor felemeli és leteszi a lábát (előrehajtó és fékező mechanizmusok követik egymást). "A medence mozgása előre-hátra a csípőízületben flexiót ('hajlást') és extenziót ('nyújtást') eredményez. A medence bal-jobb felének süllyedése 5-8 cm-rel, az ágyéki csigolyák laterálflexiója ('oldalhajlása') által 16 fokkal elmozdul. Ez a csípőízületben folyamatosan váltakozó abdukciót ('távolodást') és addukciót ('közeledést') eredményez (Katona 2006)."

A lovon ülő páciens medencéje végső soron egy előrehaladó, háromdimenziós, fekvő nyolcast rajzol (Rose, Gamble alapján, idézi Katona 2006). A lépő ló által közvetített mozgásimpulzusokat a páciens reaktív (befogadó) ülése akaratlanul átveszi. Hatására a spasztikus ('feszes') izomzat ellazul, a hipotón ('petyhüdt, laza') izomzat erősödik.
 

Bizonyos csípőízületi elváltozások azonban megnehezítik a lovon való feszülésmentes ülést. Ezekben az esetekben kontraindikált (ellenjavallt) a lovasterápia - azaz: nem használ, hanem árt! Az indikációról minden esetben a szakorvosnak kell döntenie. Mivel a ló minden lépésekor nyúlik a csípőszalag, a csípőízület ficamának kockázatát pontosan tisztázni kell, mivel a lovaglóülés és az intenzív mozgásstimuláció következtében felléphet a túlzott kilazulás veszélye, és ennek következtében akár a helyéről is kimozdulhat. Gondoljunk csak bele: ez azt jelenti, hogy a csípőízület bizonyos betegségeiben a lovaglás kificamíthatja az ízületet! Ez súlyos baj lenne. Ilyenkor a páciens sokkal jobban járt volna, ha nem ül lóra! A csípő körüli izomzat spazmusának csökkenésekor fokozódhat a kilazulás (idegen szóval luxáció) veszélye. Amennyiben tehát a csípőízületi vápa nem megfelelően öleli körül a femur-fejet (combcsontot), kifejezetten veszélyes a páciens lóra ültetése - tehát nem terápia (vö. Bozori 2002; Holzmüller 2000).

Ahogy a ló által közvetített mozgásimpulzusok a páciens medencéjéről áttevődnek a csigolyákra, azokon felfelé haladnak, eljutnak a nyakszirtig, illetőleg ingerlik az agykérgi központokat. Gyakori kérdés szokott lenni, hogy gerincferdüléssel lehet-e lovagolni. Ezt a szakorvos véleménye alapján egyénileg érdemes elbírálni - általában súlyos, kóros gerincgörbületnél (25 és 40 Cobb fok között) már nem ajánlott. A gerincsérv egyértelműen kontraindikációt jelent. Mindenképpen különös figyelmet igényel a Down-szindrómával élők gerincének állapota. Esetükben ugyanis az atlanto-dentális instabilitás jelenti a veszélyt és a kontraindikációt. Ez egy kötőszöveti lazasággal járó genetikai állapot, amely speciális csigolyaröntgennel igazolható (Dr. Büki 2002). A nyaki csigolyák fokozott lazaságáról van ilyenkor szó, ami azért veszélyes, mert a ló lépő mozgásainak hatására olyan intenzív mozgásimpulzusok érkeznek erre a területre is, amelyek hatására sérülhet a gerinc, rossz esetben a gerincvelő is. A gerincvelő sérülése ebben a magasságban pedig bénulást, légzésleállást is okozhat. A Down-szindrómával élő gyermekek lovasterápiája tehát nagy kockázatot jelent, ortopéd szakorvosnak kell mérlegelni ezeket a veszélyeket.

Abban bízom, hogy a fenti ismeretek felelősségteljes körültekintésre, nagyobb megfontolásra intenek - szakembereket, lovagolni (vagy lovasterápiára) vágyókat egyaránt. A későbbiekben még folytatni kívánom ezt a témát: felhívva a figyelmet nemcsak a fizikális, hanem a pszichés és a mentális, sőt, akár a szociális veszélyeztető tényezőkre is.

Felhasznált irodalom:

Bozori Gabriella 2002. Lovasterápia. Gondolatok és vázlatok a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna témaköréből. Polu-Press Kkt., Székesfehérvár.

Dr. Büki György 2002. A lovasterápia indikációi, kontraindikációi. In Bozori Gabriella 2002. Lovasterápia. Gondolatok és vázlatok a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna témaköréből. Polu-Press Kkt., Székesfehérvár. 51-54.

Györgypál Zoltánné (szerk.): Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom.

Holzmüller, Peter 2000. A hippoterápia indikációi és kontraindikációi. Előadás. Sarlóspuszta.

Katona Enikő 2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In Györgypál Zoltánné (szerk.): Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom. 28-35.

 

 

 

 

 

A dadogás megközelítése a pszicholingvisztika és a mozgásterápia szemszögéből

Az alábbi írás tartalma elhangzott a 2011-es budapesti Beszédkutatás Konferencián, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Inétzetében. Írott formában nem jelent meg.

 

 

1. Bevezetés

Tapasztalataink szerint a dadogás napjainkban (is) az egyik legnehezebben kezelhető beszédhiba (l. pl. Vincze 1970; Gósy 2000, 2004, 2005). A probléma multikauzális jellegénél fogva rendkívül fontos, hogy kezelése lehetőleg team-munkában, kombinált módszerekkel történjék (Dr. Salné 2004). Egy ilyen komplex terápiás eljárás a hazánkban még kevéssé ismert lovasterápia. Végzettségemből adódóan nyelvészként elsősorban pszicholingvisztikai szemléletmóddal kísérlem meg a hozzánk forduló nyelvi és/vagy beszédzavarral küzdő páciensek lovasterápiás fejlesztő foglalkozásainak a megtervezését és kivitelezését, gyógypedagógiai lovaglás és voltizsálás szakágon.

2. Esetismertetés

Az alábbi tanulmányban egy 6 éves dadogó kisfiú lovasterápiás fejlesztésének folyamatát és eredményeit foglaljuk össze.

A kisfiú diagnózisában súlyos tonoklónusos dadogás megjelölése szerepel, számos járulékos tünet megnevezésével (mint pl. enyhe generalizált hypotonia, szorongás, tic-szerű mozgássorok, együttmozgások az arcon stb.). Anamnéziséből kiemelendő, hogy császármetszéssel született, nem sírt fel; későn kezdett darabos ételt rágni, sokáig cumizott; mozgásfejlődése normális volt, ugyanakkor beszédfejlődése megkésett; balkezes; s bár anyai nagyapja dadog, ő maga 4 éves koráig ép beszédritmust mutatott. A 4 éves korban hirtelen fellépő (és azóta sem szűnő) dadogás kialakulásának oki hátterében egyértelműen azonosítható az anya-gyermek kapcsolat sérülése (az anyától történő átmeneti elszakadás formájában, aki rövidebb időre kórházba került), ezzel egyidőben a (trónfoglaló) kistestvér érkezése, továbbá a hirtelen óvodakezdés. A gyermek logopédiai kezelése hamar elkezdődött. A logopédus sikeres pösze-terápiát végzett, a kisfiú beszédritmusának zavara azonban változatlan maradt. Ilyen előzményekkel kezdtünk hozzá a közös munkához ebben az új terápiás környezetben 2011 tavaszán.

Hipotézisünk az volt, hogy a lovon ülés reflexgátló alaphelyzet, szabályozza az izomtónust, mobilizálja a mellkast, javítja a légzést, illetőleg – máshoz nem hasonlítható pszichés faktorainál fogva – különleges motivációt teremt a kommunikációhoz. Feltételeztük, hogy a ló és lovas között kialakuló élő mozgásdialógus, a harmonikus, ritmikus mozgásmintára történő idegrendszeri ráhangolódás következtében a beszédbeli görcsök feloldhatók (Dr. Büki 2006; Györgypál 2006).

3. Módszerek

A lovasterápiás fejlesztésekre heti egyszeri alkalommal, 30 perces foglalkozások keretében került sor, 4 hónapon keresztül. Vezérelvünk az analitikus gyermek-pszichoterápia szellemében az volt, hogy a gyermek maga fejezze (játssza, rajzolja stb.) ki magából problémájának gyökerét, s ezen a feldolgozáson keresztül történjék meg a spontán oldódás. Sohasem foglalkoztunk magával a (dadogó) tünettel. Alapvető célunk valamennyi foglalkozáson elsődlegesen egyfajta külső-belső ellazulás elérése volt.

A kezelések hátterében a motorikum fejlesztése szinte észrevétlenül, ám annál intenzívebben volt jelen. A lovasterápiában alapvetően a ló lépésjármódját használjuk terápiás célokra. A lépés egy négyütemű, ritmikus mozgás. A lábak diagonális sorrendben, egyenletes időközökkel követik egymást. A hátsó lábak által indított mozgás következtében a ló gerincében rotáció jön létre, ez a lovas medencéjét jobbra-balra billenti, amihez egy előre-hátra történő mozgás is adódik. Ahogy a ló emeli és leteszi a lábát, egy fel-le hullámmozgás jön létre, ami szintén áttevődik a lovasra (Katona 2006). Ezt a komplex mozgásos stimulációt a lovon ülő páciensnek először a medencéje veszi át, az impulzusok innen haladnak tovább a gerincoszlopon felfelé, eljutva a nyakszirtig, és ingerlik a megfelelő agykérgi központokat is. Ilyen összetett hatást semmilyen más mozgásfejlesztő eljárással nem lehet elérni. A lépő lovon történő terápia egyszerre, egy időben képes hatni a ló hátán ülő kliens teljes ideg- és izomrendszerére. Az izomzatra oly módon gyakorol jótékony hatást, hogy a petyhüdt izmokat erősíti, a spazmusokat viszont lazítja. A testi görcsök oldódásával párhuzamosan oldódnak a páciensben a lelki feszültségek, szorongások is. A ló hátán újraélhetők, azaz bekapcsolhatók az idegrendszer esetlegesen kiesett fejlődési fázisai is. A lovasterápiát szokás járástipikus törzstréningnek is nevezni: mivel elősegíti a helyes testtartás kialakulását, fejleszti az egyensúlyt. A lovaglás jótékony élettani hatásai a terápiás munkában is érvényesek: élénkíti a keringést és az anyagcserét, harmonizálja a légzést (ami a beszédképzés fontos előfeltétele), erősíti az önértékelést, fejleszti az önbizalmat, segítségével a páciens érzelmi és kommunikációs szempontból is nyitottabbá válik a világra.

A mozgásterápia mellett meseterápiát alkalmaztunk. Frank L. Baum: Oz, a csodák csodája című meséjét dolgoztuk fel fejezetenként, különböző művészetterápiás lehetőségekkel (pl. sok lóháton történő rajzolással).

4. Eredmények

A foglalkozások során megfigyelhettük a beszédkedv és a dadogó tünetek megjelenésének összefüggéseit. Több kedvvel érkezve enyhébb, kevesebb beszédmotivációval viszont következetesen súlyosabb és gyakoribb dadogásra számíthattunk. Kiemelt eredmény, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon egyszer sem tapasztaltunk a kisfiúnál kóros együttmozgásokat, míg más környezetben, illetőleg a talajon állva, beszélgetve ezek az együttmozgások megjelentek.

Néhány bevezető foglalkozást tartottunk, amelynek során megtörtént a lóval való kapcsolatfelvétel, megismerkedés, bizonyos új ismeretek és szabályok elsajátítása, valamint megkezdődött a ló-lovas-terapeuta közötti bizalmi kapcsolat kiépítése. A kisfiú könnyen alkalmazkodott az állat-asszisztált helyzethez, félelmei nem nehezítették a gyógyulás útját. A foglalkozások elején szokásos légzőgyakorlatokat végeztünk, melynek során hamar kiderült, hogy a mély légzéstechnika kialakítása még előttünk áll. Ebben sokat segített a szabad levegőn történő gyakorlás, a lovon ülő helyzetből fakadóan az egyenes testtartás rögzülése és az olyan szimbolikus bemelegítő gyakorlatok nyújtotta lehetőségek kiaknázása, mint pl.: „Fújd fel a hasad, mint egy lufit!”; „Nyújtózkodj magasra, mintha el akarnád érni a felhőket!” stb. Azokban a játékokban, amelyek ügyes finommotorikát követelnek, nagy kedvvel és igen eredményesen vett részt: pl. szívesen fűzött, bábozott és rajzolt. Alapvetően balkezes, de sokszor megfigyelhető, hogy az eszközöket cserélgeti a jobb és bal keze között (úgy tűnik, mindkét kezével jól manipulál). A nagymotorikája és egyensúlya eleinte gyengébbnek bizonyult, rövid idő alatt azonban – a voltizs- (lovastorna-) gyakorlatok adaptálásával – sokat fejlődött. Hétről hétre egyre bátrabban kísérletezett a voltizsheveder kapaszkodójának elengedésével, eleinte az egyik, majd mind a két kezével (utóbbi mozzanatnak a beszédfejlődésben szerepet játszó szimbolikus értékéről a Következtetések című fejezetben teszünk említést).

A lovon történő nagy- és finommozgások stimulálásának a beszédfejlesztés szempontjából egyedülálló hozadéka, hogy azok jó része lényegében a páciens tudatán kívül, mintegy „passzívan” történik (a gyermek „csak” ül a lovon, miközben észrevétlenül is mozog minden apró kis izomcsoportja, és „rejtett” stimuláció alá kerülnek a beszéd képzésében részt vevő izomcsoportok is). Ma már ismert, hogy a nagymozgások fejlesztésén keresztül a finommozgásokra is hatást tudunk gyakorolni (és vice versa), a beszéd pedig, mint tudjuk, az egyik legkifinomultabb mozgás. Sok lehetőségünk van arra is, hogy a mozgásos gyakorlatok kivitelezését a feladatok megnevezésével, hangos beszéddel is lekísérjük (ilyen lehet például a lóápolás folyamata: melyik eszközzel mit csinálunk, stb.). S mivel a ló mozgása ritmikus, nagyban elősegíti a ritmusérzék fejlesztését, a beszédritmus harmonizálását is (számoljuk a ló lépéseit, tapsoljunk stb.).

Jelen esetben a lovasterápia legjelentősebb hozadéka a mesefeldolgozás során bontakozott ki. Elöljáróban megjegyezzük, hogy a kisfiú tonoklónusos tünetei közül nálunk rendszeresen a nyújtások voltak számottevőek. A foglalkozások elején általában erősebben dadogott, főleg kötetlen beszédhelyzetben (amikor önálló gondolkodást és fogalmazást kívánt a produkció). A hatodik találkozásunkkor azonban, amikor a mese második fejezetét dolgoztuk fel, és a lépő ló hátán egy félig kész rajzot kellett befejeznie, a foglalkozás végén önállóan, több mondaton keresztül, dadogás nélkül, folyamatos beszéddel adta elő az aznap megismert történéseket.

5. Következtetések

Az említett nagyszerű eredmények még két meserészlet feldolgozását követően megismétlődtek. Sajnálatos azonban, hogy ez a biztató irányvonal rajtunk kívül álló okok miatt nem folytatódhatott. A kisfiú attól kezdve sokat hiányzott (betegség és családi programok miatt több heti foglalkozásunk is elmaradt), jelenleg pedig az őszi/téli időjárás beköszöntével szünetel a lovasterápia. Számunkra azonban egyértelmű, hogy a kezdeti eredmények igen kedvező kimenethez vezethetnének.

Ebben a fejezetben szeretnénk visszatérni munkamódszerünk megválasztásának okaira, irányelveinek szakirodalmi adatokkal is alátámasztható igazolására.

Neves pszichológusok (mint Freud, Erikson, Piaget) ismert fejlődéselméletei mind alátámasztják, hogy a 3 éves kor körüli időszak kritikus szakasz az én fejlődése szempontjából. Számos adat mutatja azt is, hogy a dadogás leggyakrabban a 3-4. év körül jelentkezik, és a később kezdődő dadogó tünetek hátterében is kimutathatók a 3. életév körüli pszichés sérülések, amelyeket azonban a fejlődés mindaddig elfedett (Klaniczay 2007). Ez az életkor az összefüggő beszéd kialakulásának az első fontos mérföldköve, miközben elkezdődik az „én-magam” felismerése és a személyes cselekvés időszaka. Magzat- és csecsemőkorunkban az én-érzetünk még nem válik el a környezetünk észlelésétől: az én, a te (különösen az édesanya) és a külvilág még egy alig differenciált egységet alkotnak számunkra (Fekete 2011). Ismeretes, hogy ha egy kisgyermekkel ezekben az első időkben nem foglalkoznak, nem kap elegendő érzelmi ingert (ami ebben az életkorban elsődlegesen az intim fizikai kapcsolat, pl. ölbevétel, simogatás stb.), egyszóval nincs kibe „megkapaszkodnia”, annak később súlyos szomatikus és neurotikus következményei lehetnek. A fizikai intimitásra való fokozott törekvését az ember később sem adja fel, csak más módon fejezi ki azt: a forma átalakul. 3 éves kor körül már a beszéd is egyre fontosabb szerepet játszik az anya-gyermek kapcsolatban. A beszédfejlődéssel párhuzamos idegrendszeri változások következtében a külvilág tükrözése is megváltozik, a külvilág nagymértékben kitágul. Ebben a „tágabb térben” a gyermeknek továbbra is fokozott biztonságérzetre van szüksége, de a „megkapaszkodás” már egyre inkább új „csatornán” keresztül, a beszéden át történik. Váratlan megrázkódtatás esetén, ha a gyermek nem elégítheti ki megkapaszkodási igényét, „egyensúly-vesztett” én-helyzet állhat elő, ami beszédszinten is tükröződik, hiszen a beszéd ekkorra már az anya-gyermek kapcsolat legfontosabb közvetítője (Klaniczay 2007). Okkal vezethetjük tehát vissza az alábbi tanulmányban ismertetett kisfiú dadogását is az anya-gyermek kapcsolatban bekövetkezett hirtelen változásra, amit a gyermek valószínűleg traumaként élt át.

A lépésben járó ló hátsó lábaiból kiinduló mozgásimpulzusok ütemesen, újra és újra kibillentik a rajta ülő pácienst az egyensúlyából, és arra késztetik őt, hogy ezt magától újra és újra megtalálja. Átvitt értelemben az egyensúlyát vesztett én ily módon a lovasterápia során lehetőséget kap arra, hogy ismét felfedezze önmagát, saját magába és a környezetébe vetett hitét, bizalmát. Lóra ülve a megkapaszkodás és az elengedés is a konkrét, gyakorlati síkon megvalósítható művelet, ami szimbolikusan segíthet újraélni és feldolgozni a valamikori traumás emlékeket. Amint a páciens egyre bátrabban próbálkozik elengedni a voltizsheveder kapaszkodóját, megtapasztalhatja, hogy a „biztonsági pont” nem vész el, mert amikor az egyensúlya kicsit meginog, akár azonnal visszatérhet hozzá. Egyébiránt pedig dadogjon csak nyugodtan… Reményeink szerint a ló-asszisztált terápia hatására egy idő után észre sem fogja venni, hogy nincs is rá szüksége többé!

Irodalom

Dr. Büki György 2006. A hippoterápia neurofiziológiai alapjai. In Györgypál (szerk.): 36-49.

Fekete Anna 2011. Okosak, szépek, ügyesek. In Elixír 2011/IX. 6-8.

Gósy Mária 2000. A beszédképesség zavarai. In Dr. Illyés (szerk.): 211-237.

Gósy Mária 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris Kiadó, Budapest.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.

Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom.

Dr. Illyés Sándor (szerk.) 2000. Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, Budapest.

Katona Enikő 2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In Györgypál (szerk.): 28-35.

Klaniczay Sára 2007. A frusztrált megkapaszkodás szerepe a dadogás eitológiájában. In Székács et al. (szerk.): 317-352.

Dr. Salné Lengyel Mária (szerk.) 2004. Logopédia. Sulinova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht., Pilisborosjenő.

Szabó László (szerk.) 1970. A gyakori beszédhibák. Tankönyvkiadó, Budapest.

Székács Eszter – Vikár András – Vikár György (szerk.) 2007. Dinamikus gyermekpszichiátria. Medicina Kiadó, Budapest.

Vincze Tamásné 1970. A dadogás. In Szabó László (szerk.): 100-126.

Autizmus és nyelvhasználat - gyermekterápiás lehetőségek

Az alábbi tanulmány tartalma 2013 őszén hangzott el Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében, a Beszédkutatás Konferencián. Írott formában nem jelent meg.

 

1.      Bevezetés

Az autizmus-spektrumzavar definíciója a mai napig nem egyértelmű, tünetei széleskörűek és változatosak. A kommunikációs képességek és készségek minőségbeli károsodása azonban valamennyi autistánál megfigyelhető. Fontos paramétere továbbá, hogy – mint pervazív fejlődési zavar – az autizmus végleges állapot, nem gyógyítható, viszont (különböző eredményességgel) javítható.

Az alábbi tanulmány azt a kérdést járja körül, mit jelent a nyelvhasználati képességek minőségbeli károsodása az autizmus-spektrumzavarral élők esetében: mitől mások ők, mint a neurotipikus, a megkésett beszédfejlődésű vagy az értelmi fogyatékkal élő emberek; hogyan dolgozza fel az agyuk a beszélt nyelvi információkat.

A tudományos-elméleti ismereteket egy esettanulmánnyal támasztjuk alá. Egy atípusos autizmus (autism atypical) diagnózist kapott kisfiú kiegészítő terápiás megsegítésének speciális módszertanáról, az alkalmazott módszerek eredményességének tapasztalatairól számolunk be.

 

2.      Tipikus és atipikus nyelvhasználat

Az egészséges ember nyelvhasználati képessége tulajdonképpen részképesség. Ez azt jelenti, hogy részben velünk születik egyfajta „biológiai képlet”, amely lehetővé teszi, hogy hangos nyelvi kommunikációra legyünk alkalmasak. Ez a belénk kódolt genetikai program azonban magától még egészséges organikus feltételek mellett sem tudna működésbe lépni – megfelelő környezeti (nyelvi) ingereknek kell érniük bennünket a kibontakozásához. Amennyiben ezek a feltételek az élet első 6-7 évében rendelkezésünkre állnak, akadálytalanul megtanulhatunk beszélni. Miután azonban lezárul az ún. „első biológiai sorompó”, s a gyermek csak később, 12-13 éves koráig részesül a kívánt nyelvi környezeti ingerek támogatásában, számolnunk kell a korlátozott, sérült nyelvhasználati következményekkel. A „második biológiai sorompó” lezártát követően valószínűleg már részlegesen sem jöhet szóba sikeres nyelvelsajátítás (Gósy 2005).

A mai modern műszeres vizsgálatoknak köszönhetően egy ideje már nemcsak a nyelvelsajátítás folyamatáról vannak elképzeléseink, hanem a jelen idejű nyelvhasználat mechanizmusairól is egyre több objektív ismerettel rendelkezünk. Igazolást nyert például, hogy az ún. nyelvi központok az emberek többségénél a bal agyféltekében találhatóak. A merev lokalizációs felfogást azonban már meghaladtuk: világossá vált, hogy a nevezett régiók nem jól körülírt, kizárólagos centrumok, hanem egy komplex hálózatrendszernek a részei (és ezen belül töltenek be vezető szerepet bizonyos nyelvi funkciókban). Ennélfogva tehát nem feltétlenül állja meg a helyét az a – mára már a közgondolkodásban is elterjedt – nézet, miszerint a bal agyféltekénk a „nyelvi/beszélő”, jobb agyféltekénk pedig a „nem nyelvi” félteke. Valójában mindkét agyfélteke részt vesz a nyelvi és beszédfolyamatok szervezésében. A kettő közötti összeköttetést a kérgestest (corpus callosum) biztosítja. Míg a hallott közlésegységek szó szerinti feldolgozását a bal agyféltekei központok végzik, addig a mondottak érzelmi tartalmának (stilisztikai többleteinek) a felismeréséhez például már a jobb agyféltekénk együttműködése is szükséges (Lukács – Pléh 2003).

Amikor a fentiekben vázolt rendszerbe hiba csúszik, nyelvi, illetőleg beszédzavarok keletkeznek. A nyelvi zavarok mindig valamilyen agyi, idegrendszeri károsodás következményei, melyek szükségszerűen beszédzavarokban nyilvánulnak meg. A beszédzavarok viszont nyelvi zavar nélkül is létrejöhetnek, hosszas fennállás esetén pedig visszahatást gyakorolhatnak a nyelvi rendszerre (Gósy 2005). Vajon az autizmus-spektrumzavar a maga jellegzetes kommunikációs vetületeivel hol helyezkedik el, hol és hogyan érinti az eddigiekben vázolt rendszereket?

 

3.      Az autizmus-spektrumzavar nyelvhasználati vonatkozásai

Az autizmus-spektrumzavar összetett viselkedési és kommunikációs zavar, melynek hátterében valamilyen (eddigi ismereteink szerint pontosan még nem meghatározott) idegrendszeri károsodás feltételezhető. Pervazív fejlődési zavar, amely tisztázatlan hátteréből kifolyólag manapság még nem gyógyítható (Illyés 2000; Peeters 2007). Tünetei széles spektrumon helyezkednek el és igen változatosak lehetnek. A diagnózis felállításakor három terület érintettségét veszik figyelembe: a szociális interakciók, a nyelvhasználat és a képzelet fejlődésének károsodását.

Az autisták nyelvhasználati problémái önmagukban is sokfélék. Egyesek sohasem tanulnak meg beszélni (esetleg érzelmi kitörésekkel helyettesítik a kommunikációt). Mások általában megkésett beszédindulást mutatnak. Gyakori jelenség náluk a monoton beszéd, az echolália. Ugyanakkor akadnak jó beszédkészségű autisták is (l. pl. Asperger-szindróma), akiknek az élet más területein adódnak jellegzetes (autizmus-specifikus) nehézségeik.

Fontos leszögeznünk, hogy az autizmussal élők nyelvhasználati problémái nem (vagy nem feltétlenül) értelmi fogyatékossággal vannak összefüggésben. Az autisták problémái eltérnek a beszédkésésben szenvedő vagy siket gyermekek jellegzetes problémáitól is. Az ő nyelvi képességük nem hiányzik, hanem sérült, s ennek következtében az agyuk másképp dolgozza fel a beszélt nyelvi információkat. A világ (és a világ nyelvi leképezése) számukra alapvetően kaotikus. Elsősorban a megértéssel és az értelmezéssel vannak problémáik. Érzékelésük és észlelésük ép, azonban megértésük "betű szerinti" (hiszen az észlelt dolgokhoz történő jelentés-hozzáadáshoz már fantáziára lenne szükség, az ő képzeletük fejlődése azonban károsodott).

Az autizmus-spektrumzavar egyik jellegzetes kommunikációs tünete az ún. echolália. Az echolália a szavak szó szerinti, azonnali vagy késleltetett ismétlésére utaló kifejezés (Győri 2003). Egyes kutatások szerint (Peeters 2007) az echolália mögött sokszor valódi kommunikációs szándék húzódik meg, az autisták nagyon is megpróbálnak részt venni a beszélgetésekben, csak éppen a rendelkezésükre álló korlátozott eszközök segítségével. Ők ugyanis az agyuk jobb féltekéjében végbemenő folyamatokkal manipulálnak (ezeket használjuk egyébként mindannyian, amikor pl. fejből énekelünk dalokat: a jelentést nem elemezzük, hanem eléggé felszínesen kezeljük...). Egy szó kreatív használatához azonban a bal agyféltekei működéseket is igénybe kellene venni, ahol a szavak jelentésének a feldolgozása is megtörténik. Úgy tűnik, erre – a két agyfélteke nyelvi hálózatrendszerének összehangolására – az autisták már nem képesek. Sok autista egyszerűen nem tudja, nem érti, hogy a beszéd mire való...

Rendkívül fontos terápiás cél lehet tehát: rámutatni a beszélt nyelvi kommunikáció hatalmára. Felfedni, hogy a nyelvhasználatnak cselekvés- és történésbefolyásoló szerepe van. Hogy a nyelvi kód (szavak, mondatok) alkalmazásával befolyásolhatjuk a környezetüket (miközben bennünket is hasonló módon befolyásol a környezetünk).

 

4.      Esetbemutatás

A továbbiakban egy olyan kisfiú lovasterápiás megsegítésének folyamatáról és részeredményeiről számolunk be, akit 2010 őszén, 3 éves korában hoztak el hozzánk a szülei, friss atípusos autizmus diagnózissal. Az elmúlt három évben a tavasztól őszig tartó időszakban tudtunk együtt dolgozni, heti egyszeri, később kétszeri 30 perces foglalkozások keretei között.

A lovasterápia kiegészítő terápiás eljárás: a ló, a lovaglás és a lóval való foglalkozások komplex hatásainak felhasználásával segít, elsősorban mozgásfejlesztő, gyógypedagógiai és pszichológiai vonatkozásai vannak (Bozori 2002).

Alapvetően a ló lépésjármódját használjuk terápiás célokra. A lépés egy négyütemű, ritmikus mozgás: a lábak diagonális sorrendben, egyenletes időközökkel követik egymást. A hátsó lábak által indított impulzusok következtében a ló gerincében rotáció jön létre, ami a lovas medencéjét jobbra-balra billenti. Ahogy a ló előrefelé halad, emeli és leteszi a lábát, egy előre-hátra, ill. fel-le hullámmozgás is kialakul, ami szintén áttevődik a lovasra (Györgypál 2006). Ezt a komplex mozgásos stimulációt a lovon ülő páciensnek először a medencéje veszi át, az impulzusok innen haladnak tovább a gerincoszlopon felfelé, eljutva a nyakszirtig, és ingerlik a nagyagykérgi központokat is. A lépő lovon történő terápia különlegessége, hogy egyszerre, egy időben képes hatni a ló hátán ülő teljes ideg- és izomrendszerére, így a kliens számára újraélhetők, azaz bekapcsolhatók az idegrendszer esetlegesen kiesett fejlődési fázisai is. Érdemes még megemlíteni, hogy a lovaglás nagymértékben fejleszti az önértékelést és az önbizalmat, segítségével a páciens érzelmi és kommunikációs szempontból is nyitottabbá válik a világra. Ilyen speciális feltételek mellett dolgozik a lovasterapeuta az egyébként hagyományos gyógypedagógiai és pszichológiai fejlesztő módszerek bevonásával.

Közös munkánk kezdetén az általunk kezelt kisfiú ezekben a fejlesztő játékokban, feladathelyzetekben elég egyértelmű elutasító magatartást mutatott: a kezébe adott tárgyakat eldobálta, a képkártyákat – mint tipikusan alkalmazott augmentatív (támogató) kommunikációs eszközöket – a szájába vette, harapdálta, mozgáselemeket nem utánozott. Négy hónap elteltével azonban már sikeres képkártyás kommunikációt tudtunk megvalósítani a lovaglás során, valamint beindult az utánzás képességének a fejlődése is (így elkezdtük az egyszerű lovastorna-gyakorlatok tanulását). Hét hónapnyi lovasterápia után hajlandó volt rövid verbális instrukcióra („Indítsd el a lovat!”) adekvát verbális választ adni („Lépés, Pazar!”). Egy év múlva már verset tanult és szavalt, hajlandó volt a mondókát kísérő mozgásos játékokban való együttműködésre, az alapérzelmeket képekről felismerte, verbálisan (egy szóval) megnevezte. A második évadban a lovardában élő állatokkal ismerkedtünk: azonosításukat, megnevezésüket tanultuk, a hangjukat utánoztuk. 2013 tavaszán (a kisfiú 6. életévében) aztán sürgető igény mutatkozott az adekvát hangos, verbális kommunikáció fejlesztésére, az echolália igen intenzív megjelenése miatt.

Hipotézisünk szerint a lóval való kommunikáció, a lovaglás során átélt történések alkalmasak arra, hogy rávilágítsanak a beszéd cselekvésértékére. Segíthet megérteni, mire való a hangos nyelvi kommunikáció. A ló azonnal reagál a neki adott verbális instrukciókra, amely különleges élményét adja a kliens számára annak, hogy a beszédnek milyen fontos értelme van az életünkben.

 

5.      Következtetések

A lovasterápiás foglalkozásokon ugyanúgy alkalmazható a képkártyás kommunikáció az autistákkal való együttműködés során, mint egyéb élethelyzetekben. Kezdetben a gyermek kezébe adtunk olyan képkártyákat, amelyeken a lovak különböző cselekvéseket mutattak: pl. ittak egy itatóvályúból. Ezt követően az adott cselekvést valóságos élethelyzetre ültettük át: pl. odamentünk a lóval az itatóvályúhoz és megkínáltuk vízzel – a ló ivott, a gyermek pedig csodálkozva meghangosította a látottakat („Iszik a Pazar!”). Néhány hét múlva már képkártyás segítség nélkül is képes volt megnevezni a ló reakcióit. Terápiás lovunk szerencsés adottsága, hogy nagyon kommunikatív: visszanyerít a társainak, prüszköl, ásít, néha megvakarja az orrával az oldalát, fejével odabújik a lóvezetőhöz, érdeklődve megszemléli a játékokat, stb. Viselkedése számos alkalmat teremt az adekvát (hangos nyelvi) kommunikáció fejlesztéséhez. Ilyenkor megkérdezzük a gyermektől: „Most mit csinált a Pazar?” Ő pedig egyre ügyesebben válaszol, pl. „megviszketett” – mondja, mire a terapeuta helyesbítve megismétli az egyébként tartalmilag helyénvaló kijelentését („Igen. Viszketett az oldala és megvakarta.”). Speciális lehetőségek adódnak továbbá a lovasterápiás foglalkozásokon a téri tájékozódás fejlesztéséhez is. A díjugratásban használt akadályokból (kitörőkből, rudakból) folyosókat, labirintust építünk. A labirintuson úgy lehet keresztülmenni, ha a gyermek hangosan irányítja a lovat: pl. mondja neki, hogy „Pazar, menj egyenesen!”, vagy „Pazar, fordulj jobbra!” stb. Amíg nem szólal meg, a ló állva marad – ez természetesen unalmas, a gyermek lovagolni szeretne, adott a motiváció a beszédhez. Amennyiben rosszul fejezi ki magát (pl. ellenkező irányba instruálja a lovat), nekimegyünk a kitörőnek – a gyermek látja, hogy nem a megfelelő szót használta, ki kell javítania magát. A labirintus végén egy számára kedves jutalom, pl. egy érdekes játék várja.

A kisfiú a tavasz óta látható eredményeket mutat az adekvát kommunikáció fejlődésében. A folyamat lassú, de számunkra minden apró eredmény nagy érték.

Eleinte a foglalkozások kezdetén mindig több percen keresztül, intenzíven echolált (azonnali és késleltetett ismétléseket is produkált). Megfigyeltük, hogy amennyiben ilyenkor mi csendben maradunk, hamarosan megnyugszik, ő is elhallgat, és nagyon hamar adekvát kérést intéz felénk (pl. „Vera néni, menjünk oda a játékoshoz!”). Ezt örömmel fogadjuk és mi is adekvátan reagálunk: szavakkal és tettekkel egyaránt. Néhány alkalommal azt is észrevettük, hogy erős, intenzív érzelmi behatás alatt spontán módon adekvát beszédmegnyilvánulásai vannak (pl. egyszer összecsípte az ujját egy csipesszel, mire felkiáltott: „Jaj, becsípett, fáj, vedd le!”). A legfontosabb következtetésünk azonban az, hogy a gyakran látszólag logikátlanul egymás mellé kerülő szavak, szósorok mögött szinte valamennyi esetben logikus, helyzetnek megfelelő közlési szándék és tartalom áll, ezért célszerű, ha a terapeuta nem siklik el az echolália fölött, hanem tudatosan igyekszik annak értelmi keretet találni. Ez természetesen nem minden esetben sikerül, de gyakran igen. Ezzel a magatartással rendkívül sokat segíthetünk a kliensnek abban, hogy az agyában sajátos módon összekavarodott, sérült nyelvhálózati rendszert rendezni, rendszerezni próbálja, a megfelelő idegi kapcsolatok megteremtődhessenek, és ennek következtében alapvető adekvát hangos nyelvi kommunikációra legyen képes, elősegítve ezzel társadalmi beilleszkedését, boldogulását.

 

Irodalom

Bozori Gabriella 2002. Lovasterápia. Gondolatok és vázlatok a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna témaköréből. Polu-Press Kkt., Székesfehérvár.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.

Győri Miklós 2003. A neurokognitív fejlődés moduláris zavarai: az autizmus. In Pléh et al. (szerk.): 738-759.

Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom.

Dr. Illyés Sándor (szerk.) 2000. Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, Budapest.

Lukács Ágnes – Pléh Csaba 2003. A nyelv idegrendszeri reprezentációja. In Pléh et al. (szerk.): 528-560.

Peeters, Theo 2007. Autizmus. Kapocs Könyvkiadó, Budapest.

Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.) 2003. Kognitív idegtudomány. Osiris Kiadó, Budapest.

A szelektív mutizmus terápiás megközelítésének lehetőségei

Az előző írásomban definíciószerűen mutattam be a szelektív mutizmust (mint speciális pszicholingvisztikai jellegű problémát), röviden összefoglalva az állapot kialakulásához vezető, a szakirodalom által tipikusan nyilvántartott, feltételezett oki háttértényezők rendszerét is. Az alábbiakban arról szeretnék írni, milyen utak/módok állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy segíteni tudjunk az érintetteken.

Amikor a lovasterápiában elkezdek dolgozni egy gyermekkel, egy-két találkozás után mindig leülök a szülőkkel, hogy megbeszéljük, mit is szeretnénk, miért dolgozunk – konkretizálunk egy olyan célt, amiről úgy gondoljuk, hogy belátható időn belül reálisan elvárható változás volna az adott feltételek mellett gyermekük részéről. Célkitűzésünk megfogalmazásával párhuzamosan időbeli keretekben is megállapodunk – mindez természetesen nem jelent merevséget, sőt, sokkal inkább jellemzője az ésszerű rugalmasság: céljainkat, időtávlatainkat ugyanis bármikor korrigálhatjuk, módosíthatjuk a tapasztalataink függvényében, a lényeg az, hogy törekvésünk mindig tudatos és rendezett legyen. Ezeket a gondolatokat azért tartottam fontosnak rögtön így elöljáróban megemlíteni, mert amikor azt a kérdést tesszük fel, hogyan segíthetnénk egy szelektív mutista gyermeken, először is tisztáznunk kell, miben/mihez is kívánunk neki segíteni (és nem utolsósorban: kinek). Roppant helyénvalónak találom a francia pszichoanalitikus-nyelvész gondolatait, aki szerint: „… a beszéd nem jelent önmagában célt. A pszichés egészség szükséges, de nem elégséges feltétele. (…) a beszéd fejlődéséhez alapvetően arra van szükség, hogy vágyjak a másikkal való kapcsolatra (Danon-Boileau 2005: 41)”. Merthogy: ezeknél a gyerekeknél nem a kiejtésbeli nehézségek állják útját a beszédnek… A szelektív mutista gyermek tud beszélni, de bizonyos körülmények között nem hajlandó és/vagy nem képes. Tudja, de nem képes rá. A jelenség ilyetén egyesek szerint a gyermeki neurózis egyik megnyilvánulási formája (Bárdos 2005).

Nem vágyik a másikkal/másokkal való kapcsolatra…

Véleményem szerint a segítő akkor jár el helyesen, ha nem azt kérdezi, hogy a gyermek miért nem beszél, hanem azt, hogy miért nem vágyik a kapcsolatra! Az elmondottak tükrében a magam részéről lovasterapeutaként a szelektív mutizmusban szenvedő gyermek megsegítésekor ezt a célmeghatározást tartom helyénvalónak: a vágy felkeltése a gyermekben a külvilág felfedezése iránt, a vágy felélesztése a másikkal való kapcsolatra. Ezen a ponton nyer jelentőséget a terápiás ló, a lóval való kapcsolat – amely mintegy hidat képezhet a mutizmusába zárt gyermek és a külvilág között. Azonnal rátérek, hogy ezt hogyan képzelem, de még nincs vége a célmeghatározásomnak. Néhány sorral korábban feltettem azt a kérdést is, hogy kinek is kívánunk segíteni. Nemcsak a gyermeknek. Hanem a családjának is segítenünk kell. Ugyanis: a szülei is segítségre szorulnak. Rögvest írok többet erről is, hogy hogyan is képzelem…

Kezdjük akkor az elején. Az általánosságban alkalmazott módszereket és terápiás törekvéseket ismét röviden pontokba próbálom szedni (hasonlóképpen, ahogy az előző írásban az oki háttértényezők felsorolásával tettem), majd ezeket egészítem ki saját lovasterápiás tapasztalataimmal, illetőleg elképzeléseimmel:

1. Általános hozzáállás a szelektív mutista gyermekekhez, hogy a terápiában nem várunk tőlük beszédet, nem erőltetjük őket (legalábbis a terápiás kapcsolat elején). Hagyjuk, hadd alakuljon ki közöttünk egy kölcsönös elfogadáson és bizalmon alapuló ismeretség.

2. Szintén sokan voksolnak amellett a magatartás mellett, hogy lehetőleg ne árasszuk el szózuhataggal a gyermeket. Hallgassunk együtt. A szavakon túl lépjünk egymással kapcsolatba. Érezze a gyermek, hogy szavak nélkül is értjük őt. A csend is „hallható” (Ksuz 2005): ha pl. csendben, egymás mellett ülve, együtt nézünk egy tárgyat, az lehetővé teszi, hogy ugyanarra a dologra gondoljunk.

3. Bevezethetünk bizonyos rituálékat a terápiás foglalkozások menetébe – ezek a megszokottság, jól ismertség, biztonság érzetét kelthetik a gyermekben, aki a biztonságos közegben egy idő után elkezdheti otthon érezni magát. (A rituálterápiáról bővebben Lajos Péternél olvashatnak.) Ezen a ponton egyszer csak meg lehet zavarni a rítust – s kíváncsian várni, vajon a gyermek hogyan reagál. Talán jelzi majd, hogy térjünk vissza a megszokott dolgainkhoz? Ez esetben lehet feszegetni a határokat a tekintetben, hányféle „ajtót” hagyunk számára nyitva ehhez a jelzéshez.

4. Gyakran segíthet, ha a szelektív mutista gyermekekkel suttogva beszélünk.

5. Azokkal, akik ugyan nem beszélnek, de együttműködnek velünk, lehetőségünk van együtt játszani. Rajzolni. Bábozni. Építeni. Ilyenkor a gyermek játékával kifejezett tények „beszélnek” a gyökerekről, a miértekről, és ezek a jelzések hasznos iránymutatást képezhetnek a terapeuta számára. A terapeuta az így nyert információkból kiindulva, játékos keretek között megtaníthatja a gyermeket arra, hogyan lehet a játék segítségével megoldást találni bizonyos élethelyzetekre, rossz érzésekre, hogyan lehet azokat módosítani stb.

6. Súlyosabb esetben szükség lehet gyógyszeres segítségre. Ha abból indulunk ki, hogy a szelektív mutizmus valójában egyfajta szociális fóbia, s tudvalevő a fóbiás betegségeken eredményesen segítenek bizonyos szorongáscsökkentő gyógyszerek, jogos elvárásaink lehetnek a gyógyszeres kezeléstől.

7. Végül, de nem utolsósorban említést érdemel a családterápia lehetősége is. Ennek lehet pl. olyan célja, hogy a család ismerje fel és változtassa meg azokat a szokásokat, amelyek a gyerek tünetét fenntartják, pl. ne beszéljenek a gyerek helyett stb. A statisztikai visszajelzések nagyon bíztatóak: arról számolnak be, hogy a gyerekek meggyógyulnak, nem esnek vissza és nem alakítanak ki újabb tüneteket (Sarkadi – Kóri 2005).

8. És még egy ráadás-pontban az „igazság”: tulajdonképpen a szelektív mutista gyermekek terapeutájának igen kreatívnak kell lennie, a módszerek pedig ötvözve érnek a legtöbbet…

Gondolataim végéhez közeledve álljon akkor itt néhány saját tapasztalatom is a lovasterápiából.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a ló mint ko-terapeuta motiváló szerepét. Nemcsak a mutizmus, hanem más esetek lovasterápiájánál is elmondom: csak akkor van értelme, ha a gyermek (kliens) eléggé motivált a lóval való kapcsolatra és/vagy a lovaglásra. Egy ilyen „együttes” ugyanis sokszor lehetőséget teremt a gyermeknek arra, hogy az idegen környezetben történő első hangos megnyilvánulásait a lóhoz intézze (aki később hidat képezhet a terapeuta, a segítő, majd a tágabb emberi környezet irányába). A gyerekek (és talán a felnőttek is) gyakran könnyebben nyílnak meg egy állatnak, mint egy embernek (gondoljunk csak bele: a lónak nincsenek elvárásai, ő „csak” elfogad, társ, sőt, kiszolgálja az igényeinket, ráadásul vissza sem beszél…). A lovaglás élményének eléréséhez is célszerű lesz majd egy idő után megszólalni: a terápiás ló szóra indul, nem csizmára (legalábbis terapeutaként úgy teszünk, mintha ez kizárólagosan így volna, s a jó terápiás ló ebben is partner :-)).

Jómagam kipróbáltam már a gyermekkel és a lóval való közös hallgatást – ugyanakkor a fecsegő-szerepet is. Utóbbi irány az „együtt hallgatás” totális ellentéte, potenciáljait tekintve a két módszer mégis lehet azonos. A magam részéről ezzel a hozzáállásommal a beszédes légkört szintén az oldottság, felszabadultság, illetőleg: oldás, felszabadítás szolgálatába kívánom állítani. Hiszen: nem lehetséges-e, hogy a szelektív mutista gyermeknek éppen azt kellene megmutatni, hogyan lehet oldottan kommunikálni (s közben esetleg felszabadultan nevetgélni, pozitív érzéseket átélni…)?

A lovas foglalkozások számtalan rituálé lehetőségét is magukban hordozzák. Ahogyan pl. minden lóra pattanás előtt leápoljuk a lovat – vagy egyáltalán: ahogyan bánunk vele, illetve ahogyan lovagolunk vagy lovastornázunk rajta. Egyes rituálék megbontása valóban erőteljes, kizökkentő értékű lehet. Megtehetjük például, hogy néhány foglalkozás után egyszer csak háttal ülésben ültetjük fel a némaságot fogadott gyermekünket, majd elindulunk lépésben a lóval. Vajon hogyan reagál? Hasonló eredményességgel bírhat a lépésből ügetésbe történő „alattomos” átváltás.

El kell mondjam, nem egyszerű esetet kaptam ki… 11 éves kislány, aki 3-4 éves kora óta a szülein kívül senkivel nem beszél. Nemhogy nem beszél, a fejét is leszegi, szemkontaktust sem vesz fel, s olyannyira lebénul az idegen környezetben, hogy szó szerint a kezét sem képes felemelni (vagy akár csak egy ujját megmozdítani). Épp csak megül a lovon. A lovaglásra azonban (szülei elmondása alapján) motivált – otthon is van egy saját pónija, játékaiban is (egyébként részben rituálisan) jelentőségteljes helyet foglalnak el a lovak. Azt gondolom, hogy az ilyen és hasonló súlyos esetekben, amelyek szemlátomást többhónapnyi terápia után sem hoznak elmozdulást, szinte nélkülözhetetlen az orvosi beavatkozás: valamilyen szorongáscsökkentő gyógyszer formájában. Tudom, sok szülő ellenzi a gyógyszeres kezelést (meg tudom érteni őket). Azonban látható, hogy sajnos vannak határok, amikor már az a kérdés forog kockán, hogy akkor a gyermek örök bezártságra ítéltetik-e, melynek kapcsán nem lesz képes az önellátás legcsekélyebb mértékére sem. Az élet ámbár szomorú, de mégis valahol – bármily’ kegyetlenül hangzik is – normális rendje szerint általában a szüleink távoznak hamarabb közös életünkből… Milyen sors vár azután a gyermekre? Minden szülő a lehető legjobbat akarja adni csemetéjének. De mi a „jó”? Lehet olyan, hogy valami, amit jónak gondolunk, valójában a fejlődés gátjává válik? Lehet a szeretet megbetegítő szeretet? Ilyen kérdések jutnak eszembe… Véleményem szerint a nevelés egészséges célja, hogy szárnyakat adjon, amelyekkel szabadon és életerősen rendelkezhetünk, és amely szárnyakkal bármikor vissza is találhatunk a „fészekbe”, amikor csak úgy kívánjuk. De mi lesz ezekkel a kis szárnyaszegett madárkákkal? Ki sem tudnak repülni a fészkükből…

Jó érzés, amikor szorosan megölelnek. Szeretem. Én is szeretek megölelni másokat. Szorosan. Ugyanakkor, ha nagyon-nagyon erősen szorítanak, nem kapok levegőt. Ha nem szólok, hogy kedves ölelőm mérsékelje karjai erejét, vagy adott ponton túl inkább engedjen is el, nos, akkor megfulladok.

Bármelyik szülőnk túl erős szeretete veszélybe sodorhat bennünket. Megfojthat.

Nehéz-e szeretni? Igen. (Hallgassuk csak meg Halász Judit dalát, aki erről így énekel: „… nehéz szeretni okosan, józanul, szeretni sajnos senki nem tanul.”)

Megfordítom a kérdést: előfordulhat-e, hogy egy látszólag kegyetlennek tűnő cselekedetünkkel a lehető legtöbbet, legjobbat, a legnagyobb ajándékot, a létező legtöbbre vivő segítséget adjuk a másiknak, a szerettünknek? Erre is ez a válaszom: igen!

Kis páciensemre visszatérve: én most adnék neki egy kis gyógyszert. Csak addig és csak olyan mértékben, amíg a kémia kisegíti őt ebből a bénult, számára valószínűleg borzasztó érzésekkel terhelt állapotából. Addig várnék csak, amíg felemeli a fejét és ránéz az idegenre, elfogadja, ha odaadnak neki egy tárgyat, és valami csekélyke manipulációt, együttműködést produkál. Ekkor ugyanis már elkezdődhet a terápia! Amit ő az okos kis fejével szépen érteni fog, mi több: értékelni! S ezzel párhuzamosan lassan lehetne csökkenteni, majd észrevétlenül elhagyni a mesterséges anyagokat.

A fenti gondolatok alapján nagy szerepet szánnék a család megsegítésének is. Lovasterapeuta kollégákkal gyakran beszélgetünk egyébként erről – és valójában megvalósítható ötlet, körültekintő tervezettséggel a család többi tagja is bevonható a lovas foglalkozásokba.

Örömmel venném, ha legközelebbi bejegyzésemben arról írhatnék, milyen szépen, gördülékenyen zajlik a közös lovasterápiás munkánk – esetemmel, az egész családdal.

Hivatkozott irodalom

Bárdos Katalin 2005. „Neked már nem is kell, hogy szájad legyen”. In Fordulópont 2005: 13-16.

Danon-Boileau, Laurent 2005. A gyermek, aki nem beszélt. In Fordulópont 2005: 19-43.

Ksuz Szilvia 2005. A csend hangjai. In Fordulópont 2005: 65-69.

Lajos Péter 2009. Dadogásról mindenkinek. Pont Kiadó, Budapest.

Sarkadi Borbála – Kóri Márta 2005. (Sz)elektív mutizmus. In Fordulópont 2005: 5-12.

Néhány gondolat a szelektív mutizmusról

A szelektív mutizmust a gyermekpszichiátria 1934 óta tartja számon önálló betegségként (a korábbi szakirodalmakban elektív mutizmusként szerepel). A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) szerint: „Markáns, emocionálisan meghatározott szelektivitás a beszédben; a gyermek nem beszél. A zavar rendszerint társul jelentős személyiségvonásokkal, mint szociális szorongás, visszahúzódás, (túl)érzékenység és ellenkezés (Kuncz 2007: 6).” A szelektív mutizmus BNO-10 kódja F94.0, ami az amerikai eredetű felosztásban (a mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében) a DSM-IV-TR 313.23-nak felel meg.

Egy olyan, súlyosnak tűnő, ám organikus eltérés nélküli, pszichés eredetű állapotról van szó, amely egyébként komoly differenciáldiagnosztikai problémát vet fel (vö. Gósy 2005). Általában az jellemző, hogy a gyermek csak otthon, a családtagokkal beszél, de az óvodában, iskolában, idegenekkel már nem. Egyesek idegenek jelenlétében a szűkebb család tagjaival sem beszélnek. Vannak, akik legalább suttogva hajlandók beszélni, míg mások nonverbálisan kommunikálnak (súlyos esetben pedig sehogyan sem). Gyakori, hogy a kommunikációs érintettségen kívül egyéb tünetei is vannak a rendellenességnek: pl. depresszió, szorongás, viselkedészavar, továbbá alvás- és evészavarok, esetleg a szobatisztaság zavarai. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a szelektív mutista gyermekek mentális fejlődése is érintetté válhat: mivel nem beszélnek, nem gyakorolják a megismerő tevékenységeket, a szociális képességeiket, így azok nem is fejlődhetnek (Sarkadi – Kóri 2005).

Sokak szerint a szelektív mutizmus az egyik legrejtélyesebb kommunikációs zavar (Ranschburg 2005). A fellépő tüneteknek nincs bevezető szakasza, hirtelen, minden azonosítható ok vagy előzmény nélkül jelentkeznek (általában 3-4 éves kor környékén). (Természetesen ez a kijelentés így egy kicsit hibás: ok mindig van, csak nagyon nehéz megfejteni.) A korábban már jó szinten beszélő gyermek ilyenkor – szinte egyik „pillanatról” a másikra – bizonyos helyzetekben vagy feltételek között nem szólal meg. Önmaga dönti el, kit vesz be kommunikációs körébe. Visszautasítja a beszédet, ugyanakkor kiválasztott személyekkel, helyzetekben vagy időpontokban kommunikál (tehát fontos összetevője állapotának, hogy beszédprodukciója és beszédmegértése alapvetően ép). A szelektív mutista gyermek következetesen tartja ezt a választott némaságát, ebből kizökkenteni nem lehet, sem utasítással, sem kéréssel (Gósy 2005; Hernádi 2006; Illyés 2000).

Viselkedésükre jellemző, hogy gyakran csecsemőknek kijáró előnyökkel kárpótolják magukat. Mivel a családon kívül mással nincs kapcsolatuk, a család súlyosan terhelt, különösen az édesanyával való kapcsolat, ami kölcsönös agresszióval telítődhet. A félénkség és a visszahúzódó viselkedés mellett ugyanis makacs, engedetlen, passzív-agresszív karakter azonosítható ezeknél a gyerekeknél – talán épp ez a makacsság az, ami akadályozza őket abban is, hogy a nembeszélésüket feladják (Sarkadi – Kóri 2005).

 

A tünetegyüttes kialakulásával (oki hátterével) kapcsolatos vélemények sokfélék. Az alábbiakban felsoroljuk a legjellemzőbb elméleteket:

1. A pszciholingvisztikai szakirodalmak leírják ezeknek a gyermekeknek a beszédtől való félelmét. A beszédtől való félelem azonban más félelmekhez is kötődhet. Viselkedésük így tulajdonképpen egyfajta védekezési mechanizmussá válik: a beszéd tagadásával valójában a számukra nehéz és megoldhatatlannak látszó körülményeket igyekeznek elkerülni. A szelektív mutizmust ilyenformán a szociális fóbia egyik megnyilvánulási formájának is nevezhetnénk. A kutatási eredmények azt igazolják, hogy a szelektív mutista gyermekek családjában jelentősen magasabb a szociális fóbia (és a szelektív mutizmus) előfordulása, tehát a társas helyzetektől való szorongás átöröklődhet, ill. áttevődhet a gyermekre (Black – Uhde 1992).

2. Más vélemények szerint a szelektív mutizmus hátterében állhat a túl szoros anya-gyermek kapcsolat is, illetőleg a mintakövetés. Elképzelhető, hogy más családtag (akár éppen az édesanya) is használja „fegyverként” a hallgatást egyes élethelyzetekben. Sajnos ezek a családok gyakran nem is érdekeltek a tünet feloldásában. Az anyának sokszor jobb is, ha megtarthatja gyermekét ebben az önállótlan helyzetben – hiszen így palástolhatja saját megoldatlan dependencia- (kötődési) igényét, amely fakadhat saját korábbi szülő-gyermek kapcsolati zavaraiból vagy aktuális házasságával kapcsolatos elégedetlenségéből. Ezek az édesanyák – bármily’ furcsán hangzik is – tudattalanul örülnek ennek a kiváltságos helyzetnek, amelyben gyermekük (beszédével) őket részesíti (Sarkadi – Kóri 2005).

3. Élnek elképzelések arról is, hogy a szelektív mutizmus kialakulásának oka a korai anya-gyermek kapcsolat zavarában, esetleg a beszédfejlődés kezdetének időszakában bekövetkezett pszichés traumában gyökerezik (a gyermek kvázi megmarad a nembeszélő csecsemő szerepében).

4. Állhat a tünetek hátterében valamilyen kora gyermekkori orális trauma is (pl. a szájával kapcsolatos fizikai sérülés).

5. Érdekes gondolat, mely szerint a szelektív mutista gyermek hallgatásának hátterében valamilyen családi titok „megvédése” lapul. A titok persze nagyon sokrétű lehet. Nem biztos, hogy a szülők által ténylegesen titokban tartott dologról van szó, hanem előfordulhat, hogy a gyermek titokként értelmez valamit: azt gondolja, hogy erről vagy arról nem szabad beszélnie – lehet ez pl. egy családi betegség, vagy valamilyen jelenet, ami a szülők között zajlott, stb. (Bárdos 2005).

6. Végezetül: a tünet kialakulásában és fenntartásában fontos szerepe lehet a szégyennek is. Olyan is előfordul, hogy az édesanya egyfajta alárendelt szerepet tölt be a család dominanciarendszerében, így gyermekének sem tud erős támasza lenni. Ilyenkor a gyermek az édesanyjával azonosul. Nemcsak a beszédjét szégyelli, hanem minden életmegnyilvánulását.

 

(Folyt. köv.: A szelektív mutizmus terápiás megközelítésének lehetőségei)

 

 

Hivatkozott irodalom

 

Bárdos Katalin 2005. „Neked már nem is kell, hogy szájad legyen”. Fordulópont 2005: 13-16.

Black – Uhde 1992. Elective mutism as a variant of social phobia. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry 31. 1090-1094.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Corvina kiadó, Budapest.

Hernádi Krisztina 2006. Inkluzív nevelés – Ajánlások beszédfogyatékos gyermekek kompetencia alapú fejlesztéséhez. SuliNova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht., Budapest.

Illyés Sándor 2000. Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE BGGyF, Budapest.

Kuncz Eszter 2007. A szelektív mutizmus felismerése. A tünetegyüttes differenciáldiagnosztikai feldolgozása két eset tükrében. Oktatási és Kulturális Minisztérium, Budapest.

Ranschburg Jenő 2005. Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Sarkadi Borbála – Kóri Márta 2005. (Sz)elektív mutizmus. In Fordulópont 2005: 5-12.