"Te veszed el a denevért!"

Közeledik a hideg, felöltözős időszak, ami a lovasterápiás módszerek kelléktárának ideiglenes leszűkülésével, illetőleg módosításával is együtt jár (fedeles lovardai lehetőségek híján). A dolog nem kevés kreativitást igényel...

 

Történt a múltkorokban, egy csepergős/nagykabátos délelőttön, hogy voltizsálás és kézműves foglalkozások helyett beszélgetősre vettük a figurát. Felvetettem, hogy képzeljük el azt, hogy most mindannyian egy réten sétálunk (vö. KIP-technika, az alapfok hívóképe): Szandi, a segítőm és lóvezetőnk, a Pazar is, én is, tehát négyesben. Milyen ez a rét? Mindegyikünk mondjon róla valamit! A kisfiúnak különösen tetszett, hogy a Pazar is szereplője a történetünknek (felváltva adtuk az ő szájába is a szavakat:). A kisgyerek indította el a fonalat: a rét zöld, gombák vannak rajta és fák. Kérdeztem, hogy ezek a fák szegélyezik-e valahol a rétet, de kiderült, hogy nem, csoportokat alkotnak rajta. Addig-meddig vittük a témát, hogy ki mit csinálna szívesen (felszabadult nevetgélés közepette), mígnem a magam részéről úgy döntöttem: hát menjünk oda az egyik facsoport szélére és hallgatózzunk, hallunk-e valamilyen hangokat a fák mögül, esetleg mozgást - vajon lehet-e valami vagy valaki odabent? (Utóbbit vö. KIP - "erdő széle" motívum.) Sok kis apró állatka felsorolása után terítékre került a döglött állatok témája...

 

Beszélgetésünk lényegét a kisfiú alábbi gondolatai summázhatják: van egy döglött denevér - mondja - a facsoport szélén, alatta lapul a Pazar répája, egy lyukban. Vajon ki tudja-e venni onnan a Pazar azt a répát? - kérdem én. Nem, sajnos nem tudja - hangzik a bágyadt, lemondó felelet. Nem hagyom annyiban a dolgot: tudunk-e neki segíteni? Csillogó szemekkel érkezik egy nyílt tekintet egyenesen az én két szemem közé: "Te veszed el a denevért!"

 

A magam részéről: boldogan...

Valóban boldogan és nagy érdeklődéssel vagyok része magam is ennek a terápiának - ugyanakkor nem mondom, hogy néha nem érzem a belém vetett bizalom súlyát, s hogy nem érzek szemernyi kétségbeesést sem terapeuta-mivoltomban (ó, Istenem, vajon tényleg elég lesz-e számára az én segítő kezem, vagy Pazarom patáinak gyógyító dobogása...?). De szerencsére azért mindig megtalálom a forrást (a "Forrást":), ahonnan újabb lendületet nyerek (köszönöm!:).

A következő két alkalommal is építettem a kisfiúnak erre a leleményes fantáziavilágára, valamint vissza-visszatérő, számomra sokatmondó szimbólumaira. Ilyen szimbólumok például a verbális és nonverbális kommunikációjában, játékválasztásaiban megjelenő "lyukak". A lyukakból általában ki kellene szedni valamit (l. korábbi teknős-játék, most a répa), vagy pedig egyszerűen csak létre kell hozni őket (pl. gyurmázásakor), esetleg jellemző rájuk, hogy el vannak dugulva (vö. székrekedés, ill. sztóma a hasfalon). Éppen ezért az egyik fő irányvonalam most éppen az, hogy direktben a kezébe adom azokat a lehetőségeket, azaz az olyanfajta játékokat, eszközöket, amelyeken keresztül a lyukak "megtisztítását" gyakorolhatja. Mondhatom: villámgyorsan megy neki... Szóhasználatát is gyakran jellemzik olyan elemek, amelyek jelképes kapcsolatot mutathatnak betegségével. Milyen érdekes például, hogy érdeklődésemre (No, és aztán hogy megy a suli?) ilyenképp válaszolt: "Hát, nyomjuk...". S amikor elmesélte, milyen rosszak az iskolában a gyerekek, azt is hozzátette: ilyenkor ő úgy viselkedik, hogy "kibújik" közülük.

Legutóbbi beszélgetésünk témáját közös mesefeldolgozásunk aktualitása szolgáltatta. A főszereplő kis barátaival ugyanis a déli jótündér palotájába igyekezett, ám útjukat állta egy magas hegy. Hogyan keljenek át a hegyen? - először neki ajánlottam a kérdést. Hááát, lehet-e segítséget kérni anyától és apától? - hangzott a felelet. Akár azt is lehet, gondoltam én, de azért próbálkozzunk magunktól is kitalálni valamit. Megkérdeztem, nem gondolt-e valami közlekedési eszközre, vagy a saját két lábára - mire nyomban rávágta: "repülővel"! Hát persze, repülővel kelne át a hegy túloldalára. Pedzegettem a gyaloglást... Mi lenne, mondtam, ha vezetne egy út erre a hegyre felfelé? Ááá, azt mondja: "Én már nem mászok sehova!" Kategorikusan hangzott. Hűha... Vajon miért nem? Hát állítólag azért, mert: a hegyről bármikor kitörhet a vulkán és a láva maga alá sodorhatja az embert. S akkor mi lesz? - faggattam tovább. Hát akkor meghalunk... Na tessék, mit mondjon erre a nagy és okos felnőtt, a segítő terapeuta? Mert én bevallom, már megint nem tudtam nagy és okos segítő lenni... Kapóra jött, hogy a mese szereplői egyébként a szárnyas majmok segítségével végül szintén úgy küzdöttek meg az előttük álló feladattal, hogy átrepülték a hegyet. Hát elmeséltem a mesének ezt a befejező mozzanatát.

Valójában itthonról már mindig sokkal okosabb vagyok - ahogyan az klasszikusan lenni szokott az emberrel. ;-) Miért is "már" nem mászik sehová? Mert? Hová mászott korábban (ami esetleg ennyire kellemetlen emlékeket hagyott)? S miért ömlene a hegyről láva? Találkozott már olyannal? (Igen, talán ezt megkérdeztem, és kiderült, hogy a TV-ben látott ilyen felvételeket.) Na, de mekkora a valószínűsége az eset bekövetkezésének? Itt, Magyarországon, a közvetlen és még a tágabb környezetünkben sem fog hasonlóval sem találkozni. Az volna a feladatom, hogy erről biztosítsam. De pillanatnyilag magam is feltettem Dorothy arany főkötőjét és segítségül hívtam a szárnyas majmokat a repüléshez... No, van még mit küzdenem a saját "hegyemmel" is, mondhatom...

Nagyszerűen zárult azonban a foglalkozás: Pazarom betanítottam, hogy :-) sunyi módon sebesügetésből váltson át lassú, összeszedett vágtába. Megtette. Kis páciensem úgy vágtázott egy kört a körkarámban, hogy észre sem vette! :-))) Annyira ügyesen ült, ahogyan elő van írva - pedig azt sem tudta, mit kellene csinálnia. A ló segített neki. Hát volt utána nagy öröm - gondolom, nem is kell mondani. Az oly' régóta fennálló "Mikor fogok vágtázni?" című kérdésre egy válasz legalább már megérkezett.

Egy szorongásterápia margójára...

Az első kis kliensem, aki erős szorongással, néhány konkrét félelemmel, visszafogott és kevés kommunikációs szándékkal érkezett hozzánk - egyben az első olyan terápiás esetem, akinek a megsegítésében nemcsak kiegészítő, hanem fő vonal volt a lovaglás, s akinél azt érezhetem, hogy jelenlétünk a Pazarral hozzásegítette őt jelenlegi állapotához: egy nyílt, kommunikatív és nem utolsósorban nagyon bátor, bevállalós, remek kissrác lett belőle (miközben tanulmányait tekintve is osztályelső az általános iskolában...). A következő néhány gondolattal a vele való közös munkánk eredményét kívánom megosztani.

 

Körülbelül 2 évnyi lovasterápiás együttműködésünk során ezzel a kisfiúval sikerült (szintén elsőként) végigvinnem egy hosszú meseterápiát: fejezetenként feldolgoztuk az Óz, a csodák csodája c. teljes mesét. A mesék varázsereje azáltal bontakozik ki, hogy szimbolikus úton szólnak hozzánk. A gyerekek önkéntelenül is mindig azzal a mesehőssel azonosulnak, illetőleg a mesének épp arra a vonulatára reagálnak érzékenyen, amelyre a saját kis élet-történetünk (vagy épp megakadásuk) szempontjából a legnagyobb szükségük van. Ezáltal lehetőséget kapnak arra, hogy legyőzzék félelmeiket, kompenzálják kicsiségüket, felszámolják szégyenérzetük okát - a mese egészen egyszerűen kárpótlást nyújthat nekik nemcsak a valós, hanem a vélt fogyatékosságaikért is. Ennél a kisfiúnál ezt a tudattalan öngyógyító folyamatot szerettem volna elősegíteni az egyébként nagyon is tudatos meseválasztásommal: felkínálva neki a lehetőséget s a módot a bátor "oroszlánná" való átváltozáshoz.

 

Jelentem, az átalakulás szépen lassan megtörtént. De előbb néhány szó magáról az útról, amit ő a Pazar hátán ülve, jómagam mellettük gyalogolva közösen bejártunk.

 

A főszereplő kislány, Dorothy barátait hétről hétre játékosan elevenítettük meg. Pl. szalmából és bálamadzagból készítettünk madárijesztőt (akit persze a Pazar egyből fel is akart falni:-)), később különböző anyagokat tapintottunk csukott szemmel egy zsákban, így ismerkedtünk meg a bádogemberrel, akinek egy-egy testrészét a varázs-lovaglópálca segítségével megérintve képletesen beolajoztuk és (a ló hátán kivitelezhető tornagyakorlatokkal) át is mozgattuk. Következhetett a gyáva oroszlánnal való találkozás, amikoris a kisfiú kapott egy oroszlán-álarcot, hogy azt feltéve bújhasson bele az oroszlán bőrébe. Utóbbi történet úgy látszik, jó nyomot hagyott - a kalandozások során már érezhető volt szimpátiája a gyávának mondott, magát gyávának hitt, de egyre inkább csak annak tűnő oroszlánnal. Emlékszem, mennyire élvezte, amikor a mese szerint ez az oroszlán a hátára vette kis barátait és úgy ugrott át velük egy szakadékon. Ekkor kerültek elő a körkarámba az akadályrudak, amelyeken ügetésben járóiskoláztunk, s a Pazar csak úgy röpítette a hátán kis lovasát. Felemelő volt látni az összhangjukat, a felszabadultságukat. A ló és a lovas egymás iránti tökéletes elfogadását és csodás harmóniáját.

 

Sok érdekes kaland után fokozatosan egyre nyíltabb, beszédesebb, cselekvőbb és kezdeményezőbb lett az a kisgyerek, akivel valamikor önmagába zárva találkoztam. Azon a napon, amikor a mesénk utolsó fejezete következett, saját magától mondta ki a következő mondatot: "Valójában ez az oroszlán mindig is bátor volt, csak nem tudott róla..." Úgy érzem, valahogy így teljesedett be nála az azonosuláson keresztül a feloldódás.

 

Végezetül van itt még egy utolsó gondolat a szájából, ami különösképpen megfogott. Amikor megkérdeztem tőle, ki volt a legszimpatikusabb szereplő számára, Ózt, a nagy varázslót nevezte meg, mégpedig a következő indokkal: azért, mert nem egy elvont, különleges valaki volt, hanem egy egyszerű EMBER...  

 

Sokat tanultam ettől a kisfiútól, talán az egyik legtöbbet. Vajon a nagy, okos és bátor felnőttek számára mi lenne a legvonzóbb egy varázslóban? Vajon csak én érzem-e úgy, hogy tengernyi tulajdonságát felsorakoztatnák, kivéve egyet, egyetlenegyet: valódi ember-mivoltát...? Pedig a varázslás titka nem mindig volna bonyolult. Csak nem kellene folyton-folyvást annyira megfelelni igyekeznünk. Annyira különlegesnek lennünk. Annyira extrán teljesítenünk. (Jó magasra téve a lécet, természetesen.) Egyszerűen csak egyenes, nyílt, őszinte embernek maradnunk. Valódi önmagunknak. Amolyan: emberinek.