Egy-két évvel ezelőtt már volt alkalmam találkozni a gyermek- és a felnőttkori dadogás egy-egy változatával a lovasterápiás foglalkozásaimon. Mindkét esetben rövid távú, 3-4 hónapos közös munkára adódott lehetőségem a kliensekkel. Ez annyira volt elegendő, hogy némileg beleláttam abba a folyamatba, amit a lovasterápiás körülmények és módszerek adhatnak hozzá a dadogók nyelvi és beszédfejlesztéséhez (és ezek nagyon pozitív tapasztalatok voltak). Megjegyezném, hogy a dadogásterápia nem egy könnyű terület, mint ahogy maga a dadogás sem egy könnyen körülhatárolható, definiálható jelenség, melynek oki háttere sokszor nehezen feltárható, tünetei sokfélék és változatosak lehetnek, lényegében egy olyan nyelvi és beszédzavar, amely a tudomány szempontjából a mai napig meg nem oldott probléma. Akit részletesen érdekel (vagy érint) ez a téma, annak szívből ajánlom Lajos Péter: Dadogásról mindenkinek című (2009-es) könyvét, ami véleményem szerint a legátfogóbb, legérthetőbb és leghasznosabb magyar nyelvű szakirodalom. Nagyszerűnek találom továbbá Klaniczay Sára meglátásait a frusztrált megkapaszkodás szerepéről a dadogás etiológiájában (In Székács Eszter - Vikár András - Vikár György 2007. Dinamikus gyermekpszichiátria. Medicina Kiadó, Budapest. 317-352.).
Idén nyár elején megismerkedtem egy családdal, akik 5 éves kislányuk problémájával kerestek fel bennünket. A szülők egy évvel ezelőtt szétköltöztek, a válást azonban csak nemrég mondták ki. Mindkét fél új kapcsolatot talált, azóta az édesanya és az édesapa is az új párjával él. A felbomlott házasság egyik kis gyümölcse, kislányuk azonban nehezebben élte/éli meg a családi változásokat, mint fiútestvére. Elkezdett egy kicsit dadogni, egy kicsit újra bepisilni...
Jelen esetben tehát elég egyértelmű a dadogó tünet kialakulásának úgynevezett pszichés háttere - ily' módon talán a megközelítése, megsegítése is elérhetőbbé válik. Nem is nagyon súlyos, a szülők időben odafigyeltek rá és megtették a szükséges lépéseket. (A gyermek szülei között egyébként jó a kapcsolat. A gyerekek alapvetően édesanyjukkal élnek, de heti két délutánt, továbbá minden második hétvégét az édesapával töltenek. Az alrendszerek, a határok és a szabályok világosak, a kommunikáció ide-oda működik.) A kislány rendkívül motivált a lovasterápiára, eddig azt láttuk, hogy nagyon szépen, látványosan kimozogja, kijátssza, kibeszéli magából a Pazar hátán a problémáit. Abban bízunk, hogy ennek a különleges mozgásos stimulációnak (amit a ló közvetít számára), valamint a saját, meglehetősen szimbolikus ventillálásának meglesz az az eredménye, hogy sikerül feldolgoznia és elfogadnia megváltozott életkörülményeit, melynek kapcsán kommunikációja és viselkedése újra harmonizálódhat.
Módszertanilag nagyon jól tudok építeni a kislány élénk fantáziavilágára - amit szerencsére nem rest velünk megosztani. Eddig összesen 7-szer találkoztunk. Az első időkben még elő-előfordult, hogy a foglalkozás kezdetén nálunk is dadogott (ezek a tünetek azonban a foglalkozás második részében már egyáltalán nem jelentek meg). A legutóbbi találkozásunkkor az édesanyja megemlítette, hogy kb. két hete már nem jelentkezett a dadogás. Cserébe "kaptak" viszont egy kis magatartásproblémát, enyhe engedetlenséget, némi verbális agressziót az édesanya új párja irányában. Szeretném elmondani, hogy mindez egyébként nagyon rendben van így :-), tehát ijedtségre semmi ok, az említett tünetek épp a gyógyulás jelei...
Az első hetekben néhányszor báboztunk. Lovacskás kesztyűbábbal. Ezekben a játékaiban rögtön megjelent a felbomlott családi kép (neki nincsenek itt a szülei, itt hagyták, egyedül, de ő bátor lovacska, mert nem fél...). Agresszív tünetek is felléptek, a kesztyűbáb-lovacskával erőteljesen harapdálta a voltizsheveder kapaszkodóját, az én kezemen lévő cica- (máskor kutya-) bábot is meg akarta enni, mutogatta, milyen nagyok és erősek a fogai, és még a Pazaromnak is jutott az ütlegelésből (igen, Pazar már strapabíró projekciós felület:-)), nagy gyakorlata van a témában:-)). Aztán később rajzoltunk is a ló hátán. Lerajzolt egy fát, aminek kapcsán hangsúlyozta, hogy földbe kell ültetni, mert különben eldől - s ezt erőteljes satírozással jelképezte (megjegyzendő, hogy a rajzelemzés szempontjából a fa az érzelmek szimbóluma, amelyeknek tehát a kislány egy erős talajt, támasztékot kívánt adni). Az ötödik héten elképzeltettem vele egy rétet. Igen ügyesen imaginált, s a képzelt rét erőteljesen mutatta a kislány összekuszálódott érzelemvilágát. Az összes évszak megjelent rajta egyszerre, mindenféle időjárással, ami végül hideg téllel zárult. A réten megjelent egy házikó képe is, amit körbevettek a fák (a ház a saját ego szimbóluma - itt: körbevéve - súlyos - érzelmekkel). Saját magát is oda tudta képzelni a tájra - egyedül... A következő képünk (a hatodik foglalkozáson) egy patak volt. Mély, koszos, sokféle/folyton változó színű, amiben nem lehet megfürödni... Sok-sok látszólagos csúnyaság és rendezetlenség - és mégis: a két képélmény óta (talán...) elmúlt a dadogás. (Legalábbis remélem, hogy csökkent a gyakorisága.)
Így jutottunk el a hetedik foglalkozásig, ahol újra kértem a rétet és a patakot imaginálni, és láss csodát, immáron szép, rendezett képélményről számolt be a kislány. Ez a foglalkozás egyébként is mintaértékű volt. Megkoronáztuk egy fantasztikus meséléssel is. Először én meséltem el neki egy kitalált történetet, melyben állatok szerepeltek, méghozzá egy furcsa állatcsalád - akiket kis ujjbábokkal egyből meg is jelenítettünk. Az én mesém végén azonban a kislány kérte, hogy ő is hadd mondjon el egy történetet. Íme, az eredmény:
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis állatka, aki kereste a családját. Találkozott a rénszarvassal, de az nem tudott segíteni. Találkozott a békával, aki mondta, hogy "bekeke" :-), és elküldte a kismadárhoz. A kismadár pedig csatlakozott hozzá, és együtt mentek tovább. Itt a vége, fuss el véle..."
(Jelzem, az én történetem teljesen más témájú volt... Bízom benne, hogy a kismadár szerepére Pazarom bepályázhat... :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése