A terápiás ló

Gyakori kérdés, milyen az ideális terápiás ló. A kiválasztási szempontok köthetők-e korhoz, nemhez, fajtához?

Néhány általános tulajdonságot valóban szükséges figyelembe venni.

Életkorukat tekintve a túl fiatal és az idős lovak nem szerencsések erre a munkára. A fiatal ló (kb. 5-6 év alatt) még tapasztalatlan, játékos, valószínűleg ijedősebb, emiatt kiszámíthatatlanok a reakciói, ezért nem megbízható a sérült lovasokkal való foglalkozásokhoz. Idősebb lovaknál bizonyos betegségek nehezíthetik a harmonikus együttdolgozást: ha köhög a ló, netán sánta, semmiképpen nem alkalmas a terápiás (gyógyító) munkára.

A nemek közül a heréltek a legnyugodtabb vérmérsékletűek, ezt követik a kancák, ám a mének semmiképpen sem jöhetnek számításba. De természetesen ugyanúgy, ahogyan az embereknél is, a lovak között is léteznek személyiségbeli különbségek, ezért nem szerencsés pl. fajtabéli megkötést (vagy megkülönböztetést) sem alkalmazni (egy-két szélsőséges kivételtől eltekintve pro és kontra), inkább meg kell ismerni lovunk természetét, amihez sok idő és megfelelő kapcsolat kialakítása szükséges.

A terápiás ló ideális mérete sem stabilan behatárolt, célszerű inkább az adott lovas igényeihez igazodnia. Nem biztos, hogy az alacsony marmagasságú, kis termetű, apró léptékű lovak jobbak, mint egy nagyobb marmagasságú és nagyobb léptékű ló - fontosabb a vérmérsékletük, a mozgásuk és a hátuk állapotának a figyelembevétele.

A jó terápiás ló szívesen dolgozik, készséges és engedelmes, továbbá nyugodt és kiegyensúlyozott, aki adott esetben bizonyos kellemetlenségeket is képes és hajlandó elviselni (mint pl. a hirtelen erős zajokat, kiabálást, hangos nevetést, sikongatást, vagy azt, ha különböző tárgyak is hozzáérnek, netán azok is különféleképpen zörögnek, esetleg a sérült lovas véletlenül megrúgja őket valahol, stb.). Az ilyen, speciálisan képzett ló nyugodtan tud állni addig, ameddig szükséges (pl. a fel- és leszállásnál), ismeri a hangsegítségeket, minden helyzetben megfelelően reagál az oktató hangjára. Az igazán tapasztalt terápiás lovak figyelnek a rajta ülőre, alkalmazkodnak hozzá, adott esetben ki is segítik őt (pl. "alálépnek", amikor a páciens egyensúlyát veszti a hátukon). Fontos, hogy a mozgásuk ép és egészséges legyen, amihez hozzátartozik a lábsorrendek tisztasága a különböző jármódokban. Mivel a terápiás munkában leggyakrabban a lépés jármódot használjuk, elengedhetetlen, hogy lovunk lépése tértnyerő legyen (a hátulsó lábakkal legalább egy patanyommal lépjen az elülső patanyom elé). A szélesebb hátú lovak stabilabbak, viszont nagyobb terpeszt követelnek a rajta ülő lovastól, ezért a páciens csípőjének egészségi állapota határozza meg, hogy szélesebb vagy keskenyebb hátú lóra célszerű (pontosabban szabad) ülnie.

A fenti néhány gondolat alapján talán már érthető, milyen alapos, körültekintő és gondos munka, illetőleg hány és hány szempont figyelembevétele és összhangja szükséges a terápiás lóvá váláshoz. Egyáltalán nem egyszerű feladat.

Pazar kollégám jelenleg középkorú, 15 éves (kisbéri félvér) herélt ló. Marmagasságát tekintve inkább magas, nagy lónak számít, viszont keskeny a háta, ezért kicsi gyerekek is kényelmesen ülhetnek rajta. Vérmérsékletileg végtelenül nyugodt, megbízható. Nem rúg, nem harap, nem ágaskodik, nem tesz váratlan (rosszindulatú) mozdulatokat. Ami azonban az előnye, részben a hibája is: lépésben ő elég lusta, tehát ügyes lóvezető szükséges mellé, hogy a lovasoknak egészséges érzéseket közvetítsen. Futószárazásra kevéssé alkalmas, mert - bár tökéletesen ismeri a hangsegítségeket - nehezen lehet megtartani egyenletes ütemben, hogy akkor is a megkezdett jármódban haladjon folyamatosan tovább, amikor terapeutaként a rajta ülő lovashoz beszélek. Komolyabb lovaglástanításra ezért ő sajnos nem alkalmas. Rendkívüli és igen tiszteletreméltó tulajdonságai közé tartozik azonban végtelen türelme, készségessége, együttműködési hajlandósága a terápiás munkában. Szinte semmitől sem fél, dobhatom a rajta ülő páciensnek a (piros!) labdát szemből, a feje fölött is - ahogy mondani szokás: a füle botját sem mozdítja meg rá. Előfordul, hogy kiesik a gyermek kezéből a labda, pattog a ló fenekén, majd gurul a lábai között - a Pazar ezt is úgy tűri, mintha mi sem történt volna. Rengeteg olyan ingert elvisel, ami egy lótól - valljuk be - abszolút nem normális. Gyengéje azonban, hogy mint általában a lovak, ő sem szereti a szelet. Viszont ő extrém módon nem szereti. Ez annyit jelent, hogy szeles időben bizony megtagadja a munkát, rettentően fél, ijedezik, meg-megugrik, ilyenkor nem megbízható a terápiában (sőt, engem is ledob a hátáról). Rossz hatással van rá a szélsőséges időjárásváltozás. Nem szereti még a teheneket, a birkákat és a lovaskocsikat, de tőlük nem riad meg, csak lecövekel és végignézi, amint elhaladnak mellettünk, vagy a közelünkben. Egyébként talán senki meg nem mondaná róla, de a fent említettek dacára igen vagány terepló! :) Bátor, és odakint olyan tempóval megy, mint a szél! Imád ugrani (mindenféle sorompókat és kerítéseket ugrálunk át az erdőben), még soha nem fordult elő olyan, hogy megtagadta volna az ugrást (megállás vagy kitörés formájában). Szükséges, hogy a terápiás munka mellett (ami bizony fokozott pszichés terheltséget jelent számára) olykor kigaloppozhassa magát, annyira szabadon, amennyire csak lehet. Igyekszem ezért a heti programja összeállításakor az egyensúly fenntartására.

Én azt hiszem, Pazar lovam végtelen sokat tűr nekem/nekünk, olykor bizony kellemetlenségeket is elvisel. Hibáit szívesen elnézem, gyengeségeihez készségesen alkalmazkodom - hiszen az alkalmazkodásban őt magát túlszárnyalni még én sem tudom. Végtelenül hálás vagyok neki az immár harmadik éve végzett elkötelezett munkájáért. Ezúton - az ő nevében is - megköszönöm a hozzánk érkezőknek, ha az itt olvasottakat tisztelettel végiggondolják.

(Az alábbi írás összeállításában segítségemre voltak azok a jegyzeteim, amelyeket a lovasterápiás képzés során készítettem. Köszönet érte az összes volt oktatómnak, továbbá azoknak a lovaknak, akik gyakorlati tapasztalataimhoz mind hozzásegítettek - különösen Pazar barátomnak.)