Ma láthatólag (és az anyuka elmondása szerint is) igen fáradtan érkezett a kislány, ami nála azt jelenti, hogy
rettenetesen izeg-mozog, nyüzsög, akaratoskodik, sokat beszél és előfordul, hogy agresszív megnyilvánulásai is vannak.
Mindjárt a foglalkozás kezdetén megpillantotta a
varjú-kesztyűbábot, amint ott "csücsült" a karám korlátján. Természetesen rögvest oda kellett adnom neki. Nyomban fel is húzta a kezére és vadul csipkedett a csőrével mindenkit, akit csak ért, a Pazart is, engem is. Minden feszültsége
láthatólag a varjún keresztül vezetődött le.
Javasoltam neki,
hogy inkább simogassuk meg ezt a varjút, próbáljuk meg megszelídíteni.
Mutassuk meg neki, hogy a csipkelődésen kívül mást is lehet csinálni, és az mennyivel jobb érzés. Miközben sétáltunk a lóval, folyamatosan simogattam a Pazart, a varjút és a kislányt is, amivel lassan át lehetett irányítani a figyelmét arra, milyen érzés megfogdosni ezt a szőrös varjú-bábot, milyen puha a tapintása... (Közben megbeszéltük, hogy az igazi varjú persze nem is szőrös, hanem tollas jószág.) Hamarosan kitalálta, hogy a varjú nyelve valójában egy zabla, és ha azt beleteszi, akkor nem tud bántani.
Egy-egy apró perctöredékre így már be tudta fogni a csőrét... :) Alakult tehát a dolog, néha zabla került a varjú szájába. Egy idő után, mikor már
meg is reptettük a varjút (oldalra kitartva, egyensúlyozó gyakorlatnak is használva a helyzetet), kezdett szelídülni, már lehetett egy kicsit
simogatni, ezért felvetettem, hogy tegyük le pihenni, mi pedig rajzoljunk.
A varjút azonban nem lehetett letenni, magunkkal vittük az egész foglalkozás
során.
Örültem, hogy ismét szívesen vette, hogy üljek fel a háta mögé
és együtt rajzoljunk. De ma ez nehezebben ment, mint a múltkor. Kértem,
rajzoljunk a katicáéknak házat. De ezt elutasította. Javasoltam, hogy akkor rajzoljunk nekik egy
fát. Azt sem. Majd ő megmondja, mit… Elkezdett rajzolni – ismét fekete ceruzát
választva. Először azt mondta, hogy az egy sirály. Később kiszínezte kékkel és úgy nyilatkozott,
hogy már delfin. Ezután én is lehetőséget kaptam a rajzolásra, és kérte, hogy
egyszerre kezdjünk hozzá. Elkezdtem rajzolni egy fát, ő pedig úgy tűnt,
összevissza firkál. Az összevissza firkálásból kikerekedett először egy robot
(ami állítólag a kis katica robot-játéka), ami nagyon hamar „akrobata” lett, de nem
tudta megmagyarázni, hogy az mit is jelent (csak leállított, hogy ne
kérdezgessek már annyit). Végül pedig befejezte ezt a rajzot és kijelentette,
hogy ez egy ördög. (Megjegyzem: tényleg az lett, piros fejjel, nagy szarvakkal.) Megkérdeztem,
ismerik-e egymást a katicáékkal. Azt mondta, igen, és odasúgta nekem: ő az apuka! Innentől már nem tudtam tovább vinni a
beszélgetést, az összes ceruza leesett időközben a földre, és elég nehezen bírtam a kislánnyal.
Jött a futószár és az ügetés. Vinnünk kellett a varjút is ügetni. A varjú csőrével kapaszkodott a voltizshevederbe. Csendben, fegyelmezetten ügetett. És magától lehasalt a Pazar nyakára a végén egy kicsit megpihenni. Kedves mosoly ült az arcán. Elégedettnek, megnyugodottnak láttam.
A foglalkozás közben egyre finomodott a kommunikációja, pl. a segítőmet is szépen megkérte, hogy álljunk meg a lóval itt vagy ott ("légyszi"), a Pazarnak pedig ekkor azt mondta: "köszi, Pazar". A varjú végül 30 perc elteltével teljesen megszelídült, többé már nem csipkedett, hanem puszit adott: a Pazarnak és nekem is. Meg lehetett simogatni és jól meg lehetett ölelgetni.
Azt hiszem, ez életem egyik legfárasztóbb, de egyben az egyik legeredményesebb és legszebb terápiája volt... ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése