Az érzelmek kibontakoztatása

Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni ezzel a kislánnyal, aki jelentős szorongásos tüneteket mutatott, és sem verbálisan, sem nonverbálisan nem lehetett "szóra bírni": merev arckifejezése szinte megingathatatlannak bizonyult, a hangját nagyon halkan, egy-egy szavas vagy tőmondatos válaszokban hallottam csupán, mintegy kötelességtudóan. Így, egy év elteltével rengeteg változáson vagyunk túl: gyakorlatilag abszolút kinyílt ez a kislány, csupa mosoly, derű, és kifejezetten beszédes. Mindebben nagy segítségünkre volt Pazar, aki iránt nagy a "szerelem" - tipikusan egy olyan szituációról van ugyanis szó, amikor a kisgyerek rendkívül motivált a lovaglásra, tehát igen szerencsés ez a terápiás párosítás.

Kapcsolatunkat jellemzi néhány mérföldkő, amit érdemesnek tartok itt elmesélni.

Úgy két-három hónapnyi közös munka után egyre inkább az a meglátásom támadt, hogy a kislány és az apukája között áll fenn egyfajta feszültség. (A család működésére, a szülő-gyerek kapcsolatra a lovasterapeutának mindig nyílik egy kis rátekintése, hiszen nálunk a szülők is végignézhetik a foglalkozásokat, adandó alkalommal be is vonhatók egy-egy feladatba - utóbbit természetesen esete válogatja.) Kérésemre közösen felkerestük egy családterapeuta kollégámat, akit én magam régóta ismerek és remek szakembernek tartok. Az ötletem - számomra legalábbis - hatásosnak bizonyult, hiszen a kolléga segítségével egészen újfajta megvilágításba került előttem a kislány családban elfoglalt helyzete, szüleivel szembeni irányultsága, és erre önmagamtól valószínűleg nem, vagy csak sokkal később jöttem volna rá. (Ezúton is köszönet neki a segítségéért.) Ezen a családterápiás beszélgetésen én is részt vettem, illetőleg egy korábbi lovasterápián én is felkészítettem rá a kislányt. Ez volt tehát az első mérföldkő... Ezen a bizonyos felkészítő beszélgetésen (amikor messzebbre sétáltunk el a lóval a szülőktől) meséltem neki arról, hogy valamikor nekem is voltak gondjaim a szüleimmel... Ez volt az a pont, amikor majdnem elsírta magát - ugyanakkor egyben az a pont is, amikortól kinyílt előttem és egyre beszédesebbé, közlékenyebbé, bizalmasabbá vált.

Az új típusú közös élményünk után szinte végigmosolyogta már az egész foglalkozást - s így van ez hál' Istennek azóta is, sok nevetéssel, szinte "csajos" pletykálkodással fűszerezve. :-) Két foglalkozással később ügetésben is eltűnt az arcáról és a testéről a merevség (s ma már ott tartunk, hogy a múltkor majdnem rá is szóltam, hogy ügetés közben inkább nem kellene beszélni, mert még a végén elharapja a nyelvét:-).

Természetesen nem volt ilyen egyszerű a folyamat, s a bizonyos mérföldkövek közül még csak egyet említettem...

Alapvető felismerésem volt kezdettől fogva, hogy az érzelmek kifejezése számára valamiféle belső akadályokba ütközik. Sokáig félt pl. a voltizsálástól. Ilyenkor az látszott, hogy lemerevedik, maga elé néz és egy kukkot sem szól - és egyszerűen nem csinálja meg a feladatot. Azt azonban ki nem mondta volna, hogy azért, mert "fél". (Mondta helyette pl., hogy azért nem csinálom meg a malmot, mert a Pazart zavarják a legyek. Tehát: nem őt zavarja, hogy a Pazar emelgeti a lábát a legyek miatt.) Ha szimbolikus játékok kapcsán kitértünk arra, ő maga szokott-e sírni, örülni, mérges lenni stb., akkor mindig az volt a válasza, hogy ő sosem sír, és mindig jól van (de pl. konkrét eseteket nem tudott felsorolni, hogy minek szokott örülni igazán). Aztán a Pazar érzéseinek/viselkedésének kitárgyalása, majd plüssállatkák és kesztyűbábok közbenjárása segítségével egy második mérföldkövet tapostunk magunk mögé, amikor is elmesélte nekem egy ijesztő álmát. Ezzel megint lehetett egy kicsit dolgozni. Azóta is gyúrjuk az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztését - egyre nagyszerűbb eredményekkel. Most már oroszlán-álarcba öltözve valamelyik nap kapásból kimondta, hogy ő bizony egy "félelmetes" oroszlán lenne! :-)

A félelmekről még röviden annyit, hogy egy korábbi foglalkozásra egy rajzot vittem neki, amelyen egy lovacska bedugja a fejét egy fába. Megkérdeztem, vajon miért. Mire ő: mert elbújt. Mi elől bújhatott el? Egy farkas elől. Lerajzoltattam vele... Ki tudna neki segíteni? - kérdeztem ismét. A vadász - hangzott a felelet. Őt is lerajzolta. Zárásképpen pedig kiszabadítva is lerajzoltattam a pacit - persze mindezt a lépő ló hátán.

Mindenképpen szeretnék még szót ejteni egy harmadik mérföldkőről is. Ez pedig egy egyszerű instrukció, ami meglátásom szerint a beszédet visszautasító gyerekeknél elég jól működik: ma Te nem beszélhetsz, csak én fogok! Na, hát kérem szépen, a beszéd letiltásának nálam garantáltan egy dumagép az eredménye! :-)

Végezetül - mintegy köszönetképp - Pazarról egy gondolatot, aki hihetetlen érzékkel segíti a munkámat, a fenti esetben konkrétan azzal, hogy ennek a kislánynak a végtelenségig engedi a simogatást, babusgatást, csukott szemmel, megbűvölve áll, lehajtja hozzá a fejét..., minden szépet és jót el tudok a kettősükről mondani. Ez különös, igen, mert nem mindenkinél nyitott erre a lovam! Sőt - engem, a gazdáját többnyire arrébbrak a nagy fejével, ha egy kicsit szeretgetni támad kedvem (ugyan már, gazdi, hagyjál békén címszóval).