Rajzoljunk neki anyukát!

Folytatódik egy új szál, egy új fejezet az ADHD-s kislánnyal való közös munkánkban. Míg találkozásaink kezdetén eredményesen dolgoztunk bizonyos alapvető viselkedésterápiás módszerekkel, az idei (immár harmadik) tavasz-nyárelő érezhetően változást/változtatást igényelt (ugyanis a régi "nyelv" már nem bizonyult elegendőnek, illetőleg kielégítőnek). Néhány foglalkozás után a gyermek maga adta kezembe az új technikát. Nem kellett sokáig várnom rá - de türelmesen kivártam, mert nem az a célom, hogy bizonyos módszereket húzzak rá egy adott "esetre", hanem épp ellenkezőleg: amit a gyermek felkínál önmagából (s ami sohasem véletlen!), ahhoz keresem a megfelelő utakat, eszközöket. Jelen esetben ez egy történetmesélés lett, amelynek kivételesen nem én vagyok a kezdeményezője, hanem ő, aki foglalkozásról foglalkozásra képzeletbeli kis katicabogár-barátjáról mesél nekem és a Pazarnak, én pedig csak kísérem őt egy olyan szimbolikus történet kibontakoztatásában, amely szemmel láthatólag legaktuálisabb problémáinak feloldását segíti számára elő.

Az első beszélgetésünk után, amikoris megismerkedtem a kis katicabogárral, lerajzolta nekem őt a lovas-füzetébe és elhozta megmutatni. Jó nagy katica lett, betölti az egész lapot. Fekete színnel készült és csupán két piros (vagy inkább narancssárga) színű pöttye van, ám annál több lába, igen-igen sok lába! Azt mondta, azért lett ilyen nagy, mert időközben olyan sokan lettek, "már tízen vannak", és valahogy mind a tíz ebben az egy katicában sűrűsödött össze. A sok lábbal... A kislány - hiperaktív.

Említettem talán, hogy elmondása szerint a kis katicabogár-barátjának nincs (legalábbis nem volt) anyukája. Egy következő foglalkozásra azt terveztem, hogy felajánlom: rajzoljunk neki közösen egy anyukát (a lépő ló hátán). A kislány azonban megelőzött engem egy gondolattal. Amikor a bevezető köröket léptettük és lassan kezdtem áthangolni a foglalkozásra, megkérdeztem tőle, hogy egyébként hogy van a katica-barátja, mire ő nagyra nyílt szemekkel vágta rá, hogy "Már van anyukája!". Állítólag "talált neki" anyukát. :-)

Ezután egy nagyon szép része következett a lovasterápiának.

Felültem a kislány háta mögé, a kapaszkodós hevederhez pedig felkötöttük a rajztáblát és egy zacskó színesceruzát. A segítőm vezette a Pazart lépésben, mi pedig rajzoltunk. Ő akarta az anyukát lerajzolni (szintén jó nagy katica lett - milyen jellemző szimbólum ez is, ahogy megszámolta, hány rajzlapunk van, mert szerinte az összes kellett volna ahhoz, hogy ráférjen az anyuka-katica). Még mindig fekete ceruzával készült a kép, de már piros pettyes változatban, kiszínezve. Tetszett is a rajza, ám utolsó simításként egyszer csak elkezdte bekeretezgetni... Kérdeztem tőle, hogy az micsoda. "Pókháló" - volt a válasz. Pókhálóban van az anyuka-katicabogár... Én következtem a rajzolásban. Kérte, hogy bal oldalra rajzoljam le a kicsinyét. Előtte azonban oda is rajzolt egy kisebb pókhálót. Én tudatosan a pókhálón kívül, fölötte kezdtem el rajzolni, de a kislány erőteljesen rámszólt, hogy oda, bele rajzoljam... Mondogattam neki, hogy ez a kis katica már olyan ügyes volt, hogy sikerült kijönnie a pókhálóból. Na, jó - mondta ő -, akkor legalább "lógjon bele"! Így kötöttünk kompromisszumot. Az én kis rózsaszín katicabogaramat végül még átkontúrozta fekete ceruzával és hozzárajzolt néhány lábat (a biztos hiperaktivitás kedvéért:-))).

Különösen fegyelmezett, nyugodt, odafigyelő volt az egész foglalkozás alatt. Nem akaratoskodott ügetés közben sem, beérte annyival, amennyit kapott.

Bízom benne, hogy mire az ősszel iskolába megy, sikerül kibeszélni, kirajzolni és kilovagolni a kis "katicabogárból", amire szüksége van.