Közeledik a hideg, felöltözős időszak, ami a lovasterápiás módszerek kelléktárának ideiglenes leszűkülésével, illetőleg módosításával is együtt jár (fedeles lovardai lehetőségek híján). A dolog nem kevés kreativitást igényel...
Történt a múltkorokban, egy csepergős/nagykabátos délelőttön, hogy voltizsálás és kézműves foglalkozások helyett beszélgetősre vettük a figurát. Felvetettem, hogy képzeljük el azt, hogy most mindannyian egy réten sétálunk (vö. KIP-technika, az alapfok hívóképe): Szandi, a segítőm és lóvezetőnk, a Pazar is, én is, tehát négyesben. Milyen ez a rét? Mindegyikünk mondjon róla valamit! A kisfiúnak különösen tetszett, hogy a Pazar is szereplője a történetünknek (felváltva adtuk az ő szájába is a szavakat:). A kisgyerek indította el a fonalat: a rét zöld, gombák vannak rajta és fák. Kérdeztem, hogy ezek a fák szegélyezik-e valahol a rétet, de kiderült, hogy nem, csoportokat alkotnak rajta. Addig-meddig vittük a témát, hogy ki mit csinálna szívesen (felszabadult nevetgélés közepette), mígnem a magam részéről úgy döntöttem: hát menjünk oda az egyik facsoport szélére és hallgatózzunk, hallunk-e valamilyen hangokat a fák mögül, esetleg mozgást - vajon lehet-e valami vagy valaki odabent? (Utóbbit vö. KIP - "erdő széle" motívum.) Sok kis apró állatka felsorolása után terítékre került a döglött állatok témája...
Beszélgetésünk lényegét a kisfiú alábbi gondolatai summázhatják: van egy döglött denevér - mondja - a facsoport szélén, alatta lapul a Pazar répája, egy lyukban. Vajon ki tudja-e venni onnan a Pazar azt a répát? - kérdem én. Nem, sajnos nem tudja - hangzik a bágyadt, lemondó felelet. Nem hagyom annyiban a dolgot: tudunk-e neki segíteni? Csillogó szemekkel érkezik egy nyílt tekintet egyenesen az én két szemem közé: "Te veszed el a denevért!"
A magam részéről: boldogan...
Valóban boldogan és nagy érdeklődéssel vagyok része magam is ennek a terápiának - ugyanakkor nem mondom, hogy néha nem érzem a belém vetett bizalom súlyát, s hogy nem érzek szemernyi kétségbeesést sem terapeuta-mivoltomban (ó, Istenem, vajon tényleg elég lesz-e számára az én segítő kezem, vagy Pazarom patáinak gyógyító dobogása...?). De szerencsére azért mindig megtalálom a forrást (a "Forrást":), ahonnan újabb lendületet nyerek (köszönöm!:).
A következő két alkalommal is építettem a kisfiúnak erre a leleményes fantáziavilágára, valamint vissza-visszatérő, számomra sokatmondó szimbólumaira. Ilyen szimbólumok például a verbális és nonverbális kommunikációjában, játékválasztásaiban megjelenő "lyukak". A lyukakból általában ki kellene szedni valamit (l. korábbi teknős-játék, most a répa), vagy pedig egyszerűen csak létre kell hozni őket (pl. gyurmázásakor), esetleg jellemző rájuk, hogy el vannak dugulva (vö. székrekedés, ill. sztóma a hasfalon). Éppen ezért az egyik fő irányvonalam most éppen az, hogy direktben a kezébe adom azokat a lehetőségeket, azaz az olyanfajta játékokat, eszközöket, amelyeken keresztül a lyukak "megtisztítását" gyakorolhatja. Mondhatom: villámgyorsan megy neki... Szóhasználatát is gyakran jellemzik olyan elemek, amelyek jelképes kapcsolatot mutathatnak betegségével. Milyen érdekes például, hogy érdeklődésemre (No, és aztán hogy megy a suli?) ilyenképp válaszolt: "Hát, nyomjuk...". S amikor elmesélte, milyen rosszak az iskolában a gyerekek, azt is hozzátette: ilyenkor ő úgy viselkedik, hogy "kibújik" közülük.
Legutóbbi beszélgetésünk témáját közös mesefeldolgozásunk aktualitása szolgáltatta. A főszereplő kis barátaival ugyanis a déli jótündér palotájába igyekezett, ám útjukat állta egy magas hegy. Hogyan keljenek át a hegyen? - először neki ajánlottam a kérdést. Hááát, lehet-e segítséget kérni anyától és apától? - hangzott a felelet. Akár azt is lehet, gondoltam én, de azért próbálkozzunk magunktól is kitalálni valamit. Megkérdeztem, nem gondolt-e valami közlekedési eszközre, vagy a saját két lábára - mire nyomban rávágta: "repülővel"! Hát persze, repülővel kelne át a hegy túloldalára. Pedzegettem a gyaloglást... Mi lenne, mondtam, ha vezetne egy út erre a hegyre felfelé? Ááá, azt mondja: "Én már nem mászok sehova!" Kategorikusan hangzott. Hűha... Vajon miért nem? Hát állítólag azért, mert: a hegyről bármikor kitörhet a vulkán és a láva maga alá sodorhatja az embert. S akkor mi lesz? - faggattam tovább. Hát akkor meghalunk... Na tessék, mit mondjon erre a nagy és okos felnőtt, a segítő terapeuta? Mert én bevallom, már megint nem tudtam nagy és okos segítő lenni... Kapóra jött, hogy a mese szereplői egyébként a szárnyas majmok segítségével végül szintén úgy küzdöttek meg az előttük álló feladattal, hogy átrepülték a hegyet. Hát elmeséltem a mesének ezt a befejező mozzanatát.
Valójában itthonról már mindig sokkal okosabb vagyok - ahogyan az klasszikusan lenni szokott az emberrel. ;-) Miért is "már" nem mászik sehová? Mert? Hová mászott korábban (ami esetleg ennyire kellemetlen emlékeket hagyott)? S miért ömlene a hegyről láva? Találkozott már olyannal? (Igen, talán ezt megkérdeztem, és kiderült, hogy a TV-ben látott ilyen felvételeket.) Na, de mekkora a valószínűsége az eset bekövetkezésének? Itt, Magyarországon, a közvetlen és még a tágabb környezetünkben sem fog hasonlóval sem találkozni. Az volna a feladatom, hogy erről biztosítsam. De pillanatnyilag magam is feltettem Dorothy arany főkötőjét és segítségül hívtam a szárnyas majmokat a repüléshez... No, van még mit küzdenem a saját "hegyemmel" is, mondhatom...
Nagyszerűen zárult azonban a foglalkozás: Pazarom betanítottam, hogy :-) sunyi módon sebesügetésből váltson át lassú, összeszedett vágtába. Megtette. Kis páciensem úgy vágtázott egy kört a körkarámban, hogy észre sem vette! :-))) Annyira ügyesen ült, ahogyan elő van írva - pedig azt sem tudta, mit kellene csinálnia. A ló segített neki. Hát volt utána nagy öröm - gondolom, nem is kell mondani. Az oly' régóta fennálló "Mikor fogok vágtázni?" című kérdésre egy válasz legalább már megérkezett.
Valóban boldogan és nagy érdeklődéssel vagyok része magam is ennek a terápiának - ugyanakkor nem mondom, hogy néha nem érzem a belém vetett bizalom súlyát, s hogy nem érzek szemernyi kétségbeesést sem terapeuta-mivoltomban (ó, Istenem, vajon tényleg elég lesz-e számára az én segítő kezem, vagy Pazarom patáinak gyógyító dobogása...?). De szerencsére azért mindig megtalálom a forrást (a "Forrást":), ahonnan újabb lendületet nyerek (köszönöm!:).
A következő két alkalommal is építettem a kisfiúnak erre a leleményes fantáziavilágára, valamint vissza-visszatérő, számomra sokatmondó szimbólumaira. Ilyen szimbólumok például a verbális és nonverbális kommunikációjában, játékválasztásaiban megjelenő "lyukak". A lyukakból általában ki kellene szedni valamit (l. korábbi teknős-játék, most a répa), vagy pedig egyszerűen csak létre kell hozni őket (pl. gyurmázásakor), esetleg jellemző rájuk, hogy el vannak dugulva (vö. székrekedés, ill. sztóma a hasfalon). Éppen ezért az egyik fő irányvonalam most éppen az, hogy direktben a kezébe adom azokat a lehetőségeket, azaz az olyanfajta játékokat, eszközöket, amelyeken keresztül a lyukak "megtisztítását" gyakorolhatja. Mondhatom: villámgyorsan megy neki... Szóhasználatát is gyakran jellemzik olyan elemek, amelyek jelképes kapcsolatot mutathatnak betegségével. Milyen érdekes például, hogy érdeklődésemre (No, és aztán hogy megy a suli?) ilyenképp válaszolt: "Hát, nyomjuk...". S amikor elmesélte, milyen rosszak az iskolában a gyerekek, azt is hozzátette: ilyenkor ő úgy viselkedik, hogy "kibújik" közülük.
Legutóbbi beszélgetésünk témáját közös mesefeldolgozásunk aktualitása szolgáltatta. A főszereplő kis barátaival ugyanis a déli jótündér palotájába igyekezett, ám útjukat állta egy magas hegy. Hogyan keljenek át a hegyen? - először neki ajánlottam a kérdést. Hááát, lehet-e segítséget kérni anyától és apától? - hangzott a felelet. Akár azt is lehet, gondoltam én, de azért próbálkozzunk magunktól is kitalálni valamit. Megkérdeztem, nem gondolt-e valami közlekedési eszközre, vagy a saját két lábára - mire nyomban rávágta: "repülővel"! Hát persze, repülővel kelne át a hegy túloldalára. Pedzegettem a gyaloglást... Mi lenne, mondtam, ha vezetne egy út erre a hegyre felfelé? Ááá, azt mondja: "Én már nem mászok sehova!" Kategorikusan hangzott. Hűha... Vajon miért nem? Hát állítólag azért, mert: a hegyről bármikor kitörhet a vulkán és a láva maga alá sodorhatja az embert. S akkor mi lesz? - faggattam tovább. Hát akkor meghalunk... Na tessék, mit mondjon erre a nagy és okos felnőtt, a segítő terapeuta? Mert én bevallom, már megint nem tudtam nagy és okos segítő lenni... Kapóra jött, hogy a mese szereplői egyébként a szárnyas majmok segítségével végül szintén úgy küzdöttek meg az előttük álló feladattal, hogy átrepülték a hegyet. Hát elmeséltem a mesének ezt a befejező mozzanatát.
Valójában itthonról már mindig sokkal okosabb vagyok - ahogyan az klasszikusan lenni szokott az emberrel. ;-) Miért is "már" nem mászik sehová? Mert? Hová mászott korábban (ami esetleg ennyire kellemetlen emlékeket hagyott)? S miért ömlene a hegyről láva? Találkozott már olyannal? (Igen, talán ezt megkérdeztem, és kiderült, hogy a TV-ben látott ilyen felvételeket.) Na, de mekkora a valószínűsége az eset bekövetkezésének? Itt, Magyarországon, a közvetlen és még a tágabb környezetünkben sem fog hasonlóval sem találkozni. Az volna a feladatom, hogy erről biztosítsam. De pillanatnyilag magam is feltettem Dorothy arany főkötőjét és segítségül hívtam a szárnyas majmokat a repüléshez... No, van még mit küzdenem a saját "hegyemmel" is, mondhatom...
Nagyszerűen zárult azonban a foglalkozás: Pazarom betanítottam, hogy :-) sunyi módon sebesügetésből váltson át lassú, összeszedett vágtába. Megtette. Kis páciensem úgy vágtázott egy kört a körkarámban, hogy észre sem vette! :-))) Annyira ügyesen ült, ahogyan elő van írva - pedig azt sem tudta, mit kellene csinálnia. A ló segített neki. Hát volt utána nagy öröm - gondolom, nem is kell mondani. Az oly' régóta fennálló "Mikor fogok vágtázni?" című kérdésre egy válasz legalább már megérkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése