Az első kis kliensem, aki erős szorongással, néhány konkrét félelemmel, visszafogott és kevés kommunikációs szándékkal érkezett hozzánk - egyben az első olyan terápiás esetem, akinek a megsegítésében nemcsak kiegészítő, hanem fő vonal volt a lovaglás, s akinél azt érezhetem, hogy jelenlétünk a Pazarral hozzásegítette őt jelenlegi állapotához: egy nyílt, kommunikatív és nem utolsósorban nagyon bátor, bevállalós, remek kissrác lett belőle (miközben tanulmányait tekintve is osztályelső az általános iskolában...). A következő néhány gondolattal a vele való közös munkánk eredményét kívánom megosztani.
Körülbelül 2 évnyi lovasterápiás együttműködésünk során ezzel a kisfiúval sikerült (szintén elsőként) végigvinnem egy hosszú meseterápiát: fejezetenként feldolgoztuk az Óz, a csodák csodája c. teljes mesét. A mesék varázsereje azáltal bontakozik ki, hogy szimbolikus úton szólnak hozzánk. A gyerekek önkéntelenül is mindig azzal a mesehőssel azonosulnak, illetőleg a mesének épp arra a vonulatára reagálnak érzékenyen, amelyre a saját kis élet-történetünk (vagy épp megakadásuk) szempontjából a legnagyobb szükségük van. Ezáltal lehetőséget kapnak arra, hogy legyőzzék félelmeiket, kompenzálják kicsiségüket, felszámolják szégyenérzetük okát - a mese egészen egyszerűen kárpótlást nyújthat nekik nemcsak a valós, hanem a vélt fogyatékosságaikért is. Ennél a kisfiúnál ezt a tudattalan öngyógyító folyamatot szerettem volna elősegíteni az egyébként nagyon is tudatos meseválasztásommal: felkínálva neki a lehetőséget s a módot a bátor "oroszlánná" való átváltozáshoz.
Jelentem, az átalakulás szépen lassan megtörtént. De előbb néhány szó magáról az útról, amit ő a Pazar hátán ülve, jómagam mellettük gyalogolva közösen bejártunk.
A főszereplő kislány, Dorothy barátait hétről hétre játékosan elevenítettük meg. Pl. szalmából és bálamadzagból készítettünk madárijesztőt (akit persze a Pazar egyből fel is akart falni:-)), később különböző anyagokat tapintottunk csukott szemmel egy zsákban, így ismerkedtünk meg a bádogemberrel, akinek egy-egy testrészét a varázs-lovaglópálca segítségével megérintve képletesen beolajoztuk és (a ló hátán kivitelezhető tornagyakorlatokkal) át is mozgattuk. Következhetett a gyáva oroszlánnal való találkozás, amikoris a kisfiú kapott egy oroszlán-álarcot, hogy azt feltéve bújhasson bele az oroszlán bőrébe. Utóbbi történet úgy látszik, jó nyomot hagyott - a kalandozások során már érezhető volt szimpátiája a gyávának mondott, magát gyávának hitt, de egyre inkább csak annak tűnő oroszlánnal. Emlékszem, mennyire élvezte, amikor a mese szerint ez az oroszlán a hátára vette kis barátait és úgy ugrott át velük egy szakadékon. Ekkor kerültek elő a körkarámba az akadályrudak, amelyeken ügetésben járóiskoláztunk, s a Pazar csak úgy röpítette a hátán kis lovasát. Felemelő volt látni az összhangjukat, a felszabadultságukat. A ló és a lovas egymás iránti tökéletes elfogadását és csodás harmóniáját.
Sok érdekes kaland után fokozatosan egyre nyíltabb, beszédesebb, cselekvőbb és kezdeményezőbb lett az a kisgyerek, akivel valamikor önmagába zárva találkoztam. Azon a napon, amikor a mesénk utolsó fejezete következett, saját magától mondta ki a következő mondatot: "Valójában ez az oroszlán mindig is bátor volt, csak nem tudott róla..." Úgy érzem, valahogy így teljesedett be nála az azonosuláson keresztül a feloldódás.
Végezetül van itt még egy utolsó gondolat a szájából, ami különösképpen megfogott. Amikor megkérdeztem tőle, ki volt a legszimpatikusabb szereplő számára, Ózt, a nagy varázslót nevezte meg, mégpedig a következő indokkal: azért, mert nem egy elvont, különleges valaki volt, hanem egy egyszerű EMBER...
Sokat tanultam ettől a kisfiútól, talán az egyik legtöbbet. Vajon a nagy, okos és bátor felnőttek számára mi lenne a legvonzóbb egy varázslóban? Vajon csak én érzem-e úgy, hogy tengernyi tulajdonságát felsorakoztatnák, kivéve egyet, egyetlenegyet: valódi ember-mivoltát...? Pedig a varázslás titka nem mindig volna bonyolult. Csak nem kellene folyton-folyvást annyira megfelelni igyekeznünk. Annyira különlegesnek lennünk. Annyira extrán teljesítenünk. (Jó magasra téve a lécet, természetesen.) Egyszerűen csak egyenes, nyílt, őszinte embernek maradnunk. Valódi önmagunknak. Amolyan: emberinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése