Képzeletbeli barátok

A harmadik közös nyarunkat kezdtük el ezzel a figyelemzavaros-hiperaktív kislánnyal. Ahogy átlapoztam most a fejlesztési terveimet, jól látszik, hogy az első évadban csak kevésszer szakadt meg a heti rendszerességű terápia, a tavalyi év azonban nagyon hézagos volt (sok sajnálatos körülménynek köszönhetően, amibe az én kényszerszüneteim is belejátszottak). Ekkor már megfigyelhető volt a nagyon szépen induló fejlődésének a megakadása, amit azonban mindig rá lehetett fogni valamilyen külső tényezőre: pl. betegség utáni antibiotikum-szedés, a szeretett nagyszülő kórházba kerülése, vagy csak egyáltalán a több hétnyi kimaradás a lovasterápiából. Idén azonban borzasztó nehezen indul a közös munkánk...

A tavaszi újrakezdés óta négy foglalkozáson vagyunk túl. Ebből az első három alkalom küzdelem volt. Igen élesek lettek számomra egyes tulajdonságai: akaratossága, az állandó irányítási szándéka, hogy minden azonnal kell, s ha a dolgok nem úgy történnek, ahogyan ő szeretné, dacossá, akár agresszívvé is válik. Rengeteget beszél, már érkezéskor be nem áll a szája - korábban ez azért nem volt kirívó, illetőleg lehetett koordinálni, lehetett vele beszélgetni. A figyelmét tehát önhatalmúlag ő maga irányította, abba alig-alig sikerült beleavatkoznom. Mozgásbéli hiperaktivitása leginkább abban nyilvánult meg, hogy nem bírt lovaglóülésben nyugton ülni pár percig sem, örökösen felhúzgálta a lábait, vagy kiült a kapaszkodó elé - fogni kellett, megbízhatatlanná vált. Igyekeztem vele folytatni a meseterápiát - azt hiszem, kevés sikerrel.

A negyedik foglalkozáson azonban érdekes dolog történt. Mindjárt a lovaglás legelején rászállt egy katicabogár a kezére. Hihetetlenül megörült neki - ám a katica tovaszállt. Erre aztán a kislány elkezdett róla mesélni: tudniillik, hogy ez ám az Ő katicabogara volt! Innentől pedig nem volt megállás: az egész foglalkozás során a képzeletbeli kis barátjáról mesélt nekem. Belekapaszkodtam az általa felkínált témába, lehetőségbe - a saját fejlesztési tervemből semmi sem lett, de nem is bánom, mert a kislány által hozott anyag megtette a magáét. Így történt, hogy nagyon szépen elbeszélgettünk a foglalkozás alatt, úgy, hogy nem kellett rászólni az izgő-mozgó ficergésért, ugyanis nem is fickándozott, hanem rendesen ült a helyén, és figyelt: figyelt a saját történetére, az én kérdéseimre, beleélte magát, s eközben szinte harapni lehetett a levegőben a lelkét ápoló varázsvilágot.

Érdekes egybeesésnek vélem, hogy a múltkorokban fejeztem be Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvének olvasását, amelynek során különös hatással volt rám az óvodáskorú/kisiskoláskorú gyermekek képzeletbeli barátainak leírása. (A szülők megnyugtatására mondom el: ez teljesen normális működés, életkori sajátosság - még az első iskolaévek alatt is!) Hagytam hát az én kis lovasomat is kibontakozni. Megtudtam, hogy az ő kis katicabogara nem beszél ugyan hozzá, de csiklandozással jelzi, ha valamit kér, illetve, hogy SZERETI a kis gazdáját. Általában meg kell őt etetni, méghozzá egy fűszállal. A legjobb dolog ennek a katicának az életében, hogy folyton elszálldos ide-oda, mert SZABAD. De nem kell félni - véli a kislány -, mert MINDIG VISSZASZÁLL hozzá. Megkérdeztem, hogy aztán nem mérges-e ennek a katicának az anyukája ezért a sok szálldosásért. Mire ő: neki nincs anyukája, azért vannak fekete pöttyei, mert az anyukája meghalt. Azt is megtudtam, hogy rábízták (vajon kik?...), hogy gondoskodjon a katicabogárról. (Érdekességképp: egy néhány hónapos korában örökbeadott/-fogadott kislányról van szó.) Természetesen erről a titkos kapcsolatról csak ők ketten tudnak (a kislány és a katicabogár). A katicabogár mindig elszáll, ha idegenek jelennek meg, mert fél az idegenektől, főleg a nagyszülőktől (akik megjegyzem, többször vigyáznak rá). Ha dörög az ég és villámlik, a katica a kislány ablakán alszik, s ő altatót énekel neki. El is énekelt egy altatódalt, nagyon helyesen, s még abba is beleegyezett, hogy a legközelebbi alkalomra lerajzolja nekem az ő katicabogarát. (Ez is nagy szó tőle, nem nagyon szeret rajzolni - legalábbis régen nem szeretett.)

Amikor ilyen és hasonló történeteket osztok itt meg, lehet, hogy nem lesz pont a végükön. Nem lesz, mert ezeket nem is kell túlmagyarázni, s olyan nagyon manipulálni sem kell velük. Csak hagyni. Hagyni őket előjönni a gyerekekből - akik ezáltal feldolgozzák magukban mindazt, aminek a feldolgozására szükségük van. Még ha nem is tudatosan, tudattalanul ez történik. És mindegy, hogy hogyan, és miért, mert az a lényeg, hogy a lelki szférákban mindennek meglesz az eredménye. Észrevétlenül.