Projekciók és szimbólumok a lovasterápiában

(Az alábbi bejegyzésnek a rendszeres olvasók előtt valószínűleg lesz egy-két ismert eleme. Ettől függetlenül bízom benne, hogy ők is hasznosnak találják majd így, kerek történetbe ágyazva is ezt az esetet.)

Arról a kisfiúról írok, akivel meglehetősen nehezen indult a kapcsolatunk (aggódtam, hogy talán nem is kellene nála erőltetni ezt a lóra ülést, félelemmel-elutasítással nem lesz ebből terápia...). Egy-két hét vonakodás, messziről szemlélődés után végül az édesanyjával együtt felült a Pazarra, és sétáltunk néhány kört. A búcsúzáskor megjegyezte: "Én vágtázni is szeretnék - mikor fogok vágtázni?" Emlékszem, magamban azt gondoltam: milyen szép kifejezése volt ez annak a vágynak, hogy végre kitörhessen a maga kis zárt, szorongó világából...

Terápiás célkitűzésemben a szorongásoldás, illetőleg a kisfiú (főként óvodai) beilleszkedési, alkalmazkodási, viselkedési problémái következtében a szocializáció elősegítése szerepelt. A feszültségoldás alapvetően a ló által közvetített mozgásimpulzusoknak a lovas ideg- és izomrendszerére gyakorolt finom stimuláló hatása, továbbá a lovon történő mozgásos gyakorlatok kivitelezése által valósul meg a lovasterápiás foglalkozásokon. A szociális készségek, valamint az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztése elsősorban a ló, mint ko-terapeuta segítségével történik. Időközben azonban szükségesnek találtam a ló-asszisztált analitikus pszichoterápia alkalmazásának bevonását is, mivel azt tapasztaltam, hogy ez a kisfiú számos vonatkozásban magától ajánl fel bizonyos szimbólumokat, amelyek egyértelműen problémái hátterét sejtetik, nagyon informatívak, tehát jól lehet velük dolgozni (akár tudatalatti érzelmeket is felszínre hozni, megismerni, elfogadni, ha kell, átalakítani). Újabban Frank L. Baum: Óz, a csodák csodája című meséjének feldolgozása is igen hatékony segítségnek bizonyul ezen az analitikus úton, méghozzá azért, mert a kisgyerek rendkívül jól azonosul a mese szereplőivel.

Fontosnak tartom, hogy néhány gondolattal bemutassam, hogyan jelennek meg ebben a szép terápiás folyamatban a kisfiúnak bizonyos projekciói (azaz kivetítései), illetőleg melyek azok a szimbolikus tartalmak, amik szemlátomást gyönyörűen előreviszik a munkánkat.

A lovasterápiás foglalkozások alkalmával egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy a szóban forgó kisfiúnak alacsony önértékelése és jelentős önbizalomhiánya áll mindennemű problémája hátterében (dacára annak, hogy az óvodában rendbontó rosszaságnak bélyegezték...). Persze, ennek is van egy gyújtópontja: születésétől kezdve fennálló (elvileg organikus zavar nélküli) szorulásos betegsége, az ennek következtében kora gyermekkorában elszenvedett többszöri kórházi beavatkozás, beöntések, műtétek emléknyomai - abból az életkorból (1-2 éves korából), amikor a kicsi verbálisan még nem tudja kifejezésre juttatni érzéseit, érzelmeit (fájdalmait, félelmeit...), minek következtében azok szó szerint "belé szorulhatnak".

Az ismertetett információk birtokában talán nem is tűnik annyira meglepetésszerűnek, hogy az ötödik lovasterápiás foglalkozáson egyszer csak - mintegy légből kapva - feltett nekem egy kérdést: "És a Pazar szokott kakilni?"   Ettől kezdve ez központi téma lett nála.

Szorulásos problémáit azóta több alkalommal felhozza, kijátssza magából. Egyik érdekes szimbóluma volt ennek egyszer a lyukacsos teknősbékámmal való játékunk. A kis fából készült lyukacsos teknőcbe egy cipőfűzőt lehet belefűzögetni. Ezt minden kisgyerekkel úgy csináljuk, hogy képletesen „megetetjük” a teknőcöt a cipőfűző „kukaccal” - ez a kisfiú volt eddig az egyetlen, aki nem megetette, hanem kihúzgálta a teknős „bendőjéből” annak tartalmát…

Mindezen történések után kb. két héttel a lovam - nagy örömömre :-) - a terápiás foglalkozás közben végezte el a dolgát a körkarámban. Ez a kisfiúból rettentő érdeklődést váltott ki, tengernyi kérdéssel (rendes lócitrom-analízist végeztünk, még szerencse, hogy megtapizni nem akarta:-))). Még ugyanezen a foglalkozáson megkérdezte azt is, hogy a Pazar szokott-e félni valamitől... (Egyébként, viccen kívül: előtte megbeszéltem Pazarommal, hogy szeretném kérni ez irányú segítségét. Ha hiszik, ha nem: a Pazar sohasem kakil-pisil munka közben, azóta azonban ez alatt a kisfiú alatt majdnem minden alkalommal. És még mondja valaki, hogy a lovak nem értenek emberi nyelven...) Újabb néhány héttel később, szintén a Pazar dolga-végeztét nézegetve és elemezve egy következő (ismét egyértelműen projiciált) kérdést kaptam: „A Pazarnak szokott gondja lenni a kakilással?” Nemleges és biztató, a helyzetet pozitívan felfestő válaszomat követően a kisgyerek így nyilatkozott: „Nekem igen.” Szégyellősen elárulta, hogy néha nem tud kakilni – aztán rögvest el is terelte a beszélgetést.

A későbbiek során néhányszor olyan is előfordult, hogy a karámban megpillantott lótrágya láttán közölte velem: fúj, ne menjünk arra, kerüljük ki... Tágabb összefüggésekben elemezve ez is lényeges mondanivaló lehetett...

Végezetül még arról szeretnék írni, hogy ennek a kisfiúnak a kudarckerülő viselkedése a kezdetektől fogva igen élesen megnyilvánul (pl. több feladathelyzetben elhangzik a szájából, hogy „én ezt úgysem tudom megcsinálni”). Mivel azonban a lovaglás rengeteg lehetőséget teremt egy-egy sikerélmény bezsebelésére, mára már nála is fokozatos javulás tapasztalható az önértékelésében. Az ügetés gyakorlása folytán nagyon sokat fejlődött az egyensúlya – s minél stabilabban üli meg a lovat, annál jobban nő az önbizalma (ennek most már mindennemű, verbális és nonverbális kifejezését is bátran kiadja magából). Az önértékelés fejlesztéséhez ezen túlmenően nála az analitikus orientáltságú meseterápia módszerének bevonása bizonyult még hasznosnak. A mese szereplőivel történő azonosulás kapcsán már kétszer is elhangzott a szájából egy-egy önmagára vonatkoztatott pozitív kijelentés („akkor én sem vagyok olyan buta!” vagy „akkor én sem vagyok olyan gyáva!”). Néhány héttel ezelőtt, miközben oroszlán-álarcba bújtattam, megkérdeztem: ha ő lenne a mesében szereplő oroszlán, milyen oroszlán lenne? Az volt a válasza, hogy beszélgetésbe elegyedne Dorothyékkal. Ám azt nem tudja, mit mondana nekik… Majd a foglalkozás végén erre a kérdésre visszatérve kategorikusan kijelentette: „Ezt még lehet, hogy sokáig nem fogom tudni megmondani!”… Ez a kijelentés számomra magáért beszélt. Én azonban türelmes vagyok. Egyértelműen érzem, hogy ez a kisfiú a bizalmába fogadott, s valamit nagyon szeretne megosztani velem. Ennek a közlési szándéknak többször nekifut az utóbbi időben, de aztán megakad (mintegy „benne reked” az információ…). Érzéseim szerint problémáinak gyökeréről van szó, amit „lehet, hogy még sokáig nem fog tudni megmondani”, ám a szavakon kívül a lovasterápiában sok más csatornán is lehetősége nyílik azt kifejezni, feldolgozni.