Igen, van egy kislány, akivel lovasterápiás pályafutásom során mind ez idáig a legtartósabban, 3 éven keresztül foglalkoztam. Most elbúcsúztunk egymástól, mivel az ősszel elkezdte az iskolát, és a suli mellett több a leterheltség. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem találkozhatunk már többé, ugyanakkor azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy lovasterápiás szempontból egy nagyon szép, lezártnak tekinthető történet az övé. Egy helyes, figyelmes, együttműködő, ügyes hétévessé érett, akinek időközben valahogy eltűnt az "izgőmozgója", s később megtudtam: az iskolai évnyitón verset szavalt...
Az előző bejegyzésben közzétett foglalkozásnak mindjárt a következő alkalommal meg is lett a hozadéka. Úgy tűnik, az aktuális problémák nehézkes-keserves játékokba történő transzformálása valamiképp feloldott bizonyos belső gátakat. Házi feladatként megszületett a kislány lovasfüzetében egy ép, egészséges, gyönyörűen kiszínezett katica-család: apukával, anyukával, továbbá sok-sok kis katicabogárral egy emeletes házban, ahol mindenkinek megvan a maga külön helye, ahol rengeteg az ablak, ami beengedi a fényt, s amelyen át szabadon ki lehet tekinteni a külvilágba, s ahol van egy megfelelő ajtó, amely szívesen tárul fel a látogatók előtt. Nem, persze, a kép nem tökéletes. A ház mellett, a lap bal alsó sarkában álldogál egy fa, törzsén jókora odúval. Az odú megjelenése a fa-rajzokon a gyermekrajz-elemzők szerint sérülésre utal. De hát tudjuk, hogy így van ez... Azonban most már túl tudunk lépni rajta. Utolsó közös bábjátékunkban a cica és a kutyus jó barátok voltak, akik nagyon szerették egymást, majd - a kislány kezdeményezésére!!! - elbúcsúztak egymástól és elmentek aludni.
Milyen csodálatos is tud lenni a gyermeki lélek... Ez a kislány tulajdonképpen tudattalanul elmondta nekem/nekünk, hogy minden rendben van, s most itt az ideje annak, hogy elbúcsúzzunk, elköszönjünk egymástól. Amikor mindezt ilyen nagy szeretet és megbecsülés övezi, nagyon meleg a szívem... S elgondolkodom a miérteken és a hogyanokon. Magamban arra jutok, hogy a lélekben dől el minden. Viselkedés? Magatartás? Figyelemzavar? ...? Az emberek lelkét kell gyógyítani. A gyerekek mindezt maguktól ajánlják fel nekünk. Mutatják, hogy hol a "hiba", csak sajnos a felnőttek világában ezt olyan kevesen vesszük észre. Mert csak a felszínt látjuk. A viselkedést. Miközben ő pontosan mutatja nekünk (kijátssza, kirajzolja, kimozogja, kilovagolja... magából), hogy hol van az a pont, ahol a szeretet sérült. Ott kell őket megölelni. Sokszor. Nagy-nagy szeretettel... :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése