Projekciók és szimbólumok a lovasterápiában

(Az alábbi bejegyzésnek a rendszeres olvasók előtt valószínűleg lesz egy-két ismert eleme. Ettől függetlenül bízom benne, hogy ők is hasznosnak találják majd így, kerek történetbe ágyazva is ezt az esetet.)

Arról a kisfiúról írok, akivel meglehetősen nehezen indult a kapcsolatunk (aggódtam, hogy talán nem is kellene nála erőltetni ezt a lóra ülést, félelemmel-elutasítással nem lesz ebből terápia...). Egy-két hét vonakodás, messziről szemlélődés után végül az édesanyjával együtt felült a Pazarra, és sétáltunk néhány kört. A búcsúzáskor megjegyezte: "Én vágtázni is szeretnék - mikor fogok vágtázni?" Emlékszem, magamban azt gondoltam: milyen szép kifejezése volt ez annak a vágynak, hogy végre kitörhessen a maga kis zárt, szorongó világából...

Terápiás célkitűzésemben a szorongásoldás, illetőleg a kisfiú (főként óvodai) beilleszkedési, alkalmazkodási, viselkedési problémái következtében a szocializáció elősegítése szerepelt. A feszültségoldás alapvetően a ló által közvetített mozgásimpulzusoknak a lovas ideg- és izomrendszerére gyakorolt finom stimuláló hatása, továbbá a lovon történő mozgásos gyakorlatok kivitelezése által valósul meg a lovasterápiás foglalkozásokon. A szociális készségek, valamint az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztése elsősorban a ló, mint ko-terapeuta segítségével történik. Időközben azonban szükségesnek találtam a ló-asszisztált analitikus pszichoterápia alkalmazásának bevonását is, mivel azt tapasztaltam, hogy ez a kisfiú számos vonatkozásban magától ajánl fel bizonyos szimbólumokat, amelyek egyértelműen problémái hátterét sejtetik, nagyon informatívak, tehát jól lehet velük dolgozni (akár tudatalatti érzelmeket is felszínre hozni, megismerni, elfogadni, ha kell, átalakítani). Újabban Frank L. Baum: Óz, a csodák csodája című meséjének feldolgozása is igen hatékony segítségnek bizonyul ezen az analitikus úton, méghozzá azért, mert a kisgyerek rendkívül jól azonosul a mese szereplőivel.

Fontosnak tartom, hogy néhány gondolattal bemutassam, hogyan jelennek meg ebben a szép terápiás folyamatban a kisfiúnak bizonyos projekciói (azaz kivetítései), illetőleg melyek azok a szimbolikus tartalmak, amik szemlátomást gyönyörűen előreviszik a munkánkat.

A lovasterápiás foglalkozások alkalmával egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy a szóban forgó kisfiúnak alacsony önértékelése és jelentős önbizalomhiánya áll mindennemű problémája hátterében (dacára annak, hogy az óvodában rendbontó rosszaságnak bélyegezték...). Persze, ennek is van egy gyújtópontja: születésétől kezdve fennálló (elvileg organikus zavar nélküli) szorulásos betegsége, az ennek következtében kora gyermekkorában elszenvedett többszöri kórházi beavatkozás, beöntések, műtétek emléknyomai - abból az életkorból (1-2 éves korából), amikor a kicsi verbálisan még nem tudja kifejezésre juttatni érzéseit, érzelmeit (fájdalmait, félelmeit...), minek következtében azok szó szerint "belé szorulhatnak".

Az ismertetett információk birtokában talán nem is tűnik annyira meglepetésszerűnek, hogy az ötödik lovasterápiás foglalkozáson egyszer csak - mintegy légből kapva - feltett nekem egy kérdést: "És a Pazar szokott kakilni?"   Ettől kezdve ez központi téma lett nála.

Szorulásos problémáit azóta több alkalommal felhozza, kijátssza magából. Egyik érdekes szimbóluma volt ennek egyszer a lyukacsos teknősbékámmal való játékunk. A kis fából készült lyukacsos teknőcbe egy cipőfűzőt lehet belefűzögetni. Ezt minden kisgyerekkel úgy csináljuk, hogy képletesen „megetetjük” a teknőcöt a cipőfűző „kukaccal” - ez a kisfiú volt eddig az egyetlen, aki nem megetette, hanem kihúzgálta a teknős „bendőjéből” annak tartalmát…

Mindezen történések után kb. két héttel a lovam - nagy örömömre :-) - a terápiás foglalkozás közben végezte el a dolgát a körkarámban. Ez a kisfiúból rettentő érdeklődést váltott ki, tengernyi kérdéssel (rendes lócitrom-analízist végeztünk, még szerencse, hogy megtapizni nem akarta:-))). Még ugyanezen a foglalkozáson megkérdezte azt is, hogy a Pazar szokott-e félni valamitől... (Egyébként, viccen kívül: előtte megbeszéltem Pazarommal, hogy szeretném kérni ez irányú segítségét. Ha hiszik, ha nem: a Pazar sohasem kakil-pisil munka közben, azóta azonban ez alatt a kisfiú alatt majdnem minden alkalommal. És még mondja valaki, hogy a lovak nem értenek emberi nyelven...) Újabb néhány héttel később, szintén a Pazar dolga-végeztét nézegetve és elemezve egy következő (ismét egyértelműen projiciált) kérdést kaptam: „A Pazarnak szokott gondja lenni a kakilással?” Nemleges és biztató, a helyzetet pozitívan felfestő válaszomat követően a kisgyerek így nyilatkozott: „Nekem igen.” Szégyellősen elárulta, hogy néha nem tud kakilni – aztán rögvest el is terelte a beszélgetést.

A későbbiek során néhányszor olyan is előfordult, hogy a karámban megpillantott lótrágya láttán közölte velem: fúj, ne menjünk arra, kerüljük ki... Tágabb összefüggésekben elemezve ez is lényeges mondanivaló lehetett...

Végezetül még arról szeretnék írni, hogy ennek a kisfiúnak a kudarckerülő viselkedése a kezdetektől fogva igen élesen megnyilvánul (pl. több feladathelyzetben elhangzik a szájából, hogy „én ezt úgysem tudom megcsinálni”). Mivel azonban a lovaglás rengeteg lehetőséget teremt egy-egy sikerélmény bezsebelésére, mára már nála is fokozatos javulás tapasztalható az önértékelésében. Az ügetés gyakorlása folytán nagyon sokat fejlődött az egyensúlya – s minél stabilabban üli meg a lovat, annál jobban nő az önbizalma (ennek most már mindennemű, verbális és nonverbális kifejezését is bátran kiadja magából). Az önértékelés fejlesztéséhez ezen túlmenően nála az analitikus orientáltságú meseterápia módszerének bevonása bizonyult még hasznosnak. A mese szereplőivel történő azonosulás kapcsán már kétszer is elhangzott a szájából egy-egy önmagára vonatkoztatott pozitív kijelentés („akkor én sem vagyok olyan buta!” vagy „akkor én sem vagyok olyan gyáva!”). Néhány héttel ezelőtt, miközben oroszlán-álarcba bújtattam, megkérdeztem: ha ő lenne a mesében szereplő oroszlán, milyen oroszlán lenne? Az volt a válasza, hogy beszélgetésbe elegyedne Dorothyékkal. Ám azt nem tudja, mit mondana nekik… Majd a foglalkozás végén erre a kérdésre visszatérve kategorikusan kijelentette: „Ezt még lehet, hogy sokáig nem fogom tudni megmondani!”… Ez a kijelentés számomra magáért beszélt. Én azonban türelmes vagyok. Egyértelműen érzem, hogy ez a kisfiú a bizalmába fogadott, s valamit nagyon szeretne megosztani velem. Ennek a közlési szándéknak többször nekifut az utóbbi időben, de aztán megakad (mintegy „benne reked” az információ…). Érzéseim szerint problémáinak gyökeréről van szó, amit „lehet, hogy még sokáig nem fog tudni megmondani”, ám a szavakon kívül a lovasterápiában sok más csatornán is lehetősége nyílik azt kifejezni, feldolgozni.

A lovaglás és az önértékelés, önbizalom erősödése

A részképesség- és figyelemzavaros, diszkalkuliás kislány páciensemmel már tavaly nyáron is hasznosabbnak véltem, ha a lovasterápiás foglalkozásokon inkább a mozgáskoordinációjának, egyensúlyának a fejlesztésén dolgozunk, egyre több lovaglástechnikai ismerettel bővítve az eddigi tudását. Ettől az irányvonaltól másodsorban az önértékelésének a fejlődését, az önbizalmának az erősödését vártam, amire szintén nagy szüksége volt. A lovardai gyakorlatok elsajátítása során rengeteg lehetőség van a kognitív képességek fejlesztésére is. Emellett vele is elkezdtem egy mesefeldolgozást, ami az ő saját problémáinak az egyéni érzelmi feldolgozását hivatott megtámogatni.

Tavaly nyár végén már futószáron vágtázni is megtanult. Rendkívül jó egyensúlyban, simulékonyan ül a Pazar hátán. Egyszer-kétszer pedig előfordult, hogy a Pazar kirúgott alatta (már említettem, hogy sajnos nem egy tanuló-ló, a futószáron történő vágtázás és az ostor nem éppen a kedvence...), és bizony ez a kislány olyan ügyesen kiülte a Pazar váratlan bemozdulását, hogy meg sem billent rajta. Talán mondanom sem kell, ezek a helyzetek mekkora önbizalmat adnak az embernek!!!

Vannak még megoldatlan nehézségeink, mint például a jobb és bal irányok folyamatos tévesztése. Ebben azonban nagy segítség annak a lovardai szabálynak az elsajátítása, miszerint mindig azon a kézen lovagolunk, ami a kör közepe felé eső (tehát belső) kezünk. Így csináljuk most már az irányváltásokat, megnevezzük a "kezeket". A másik probléma a figyelmének csapongása volt. Ebben pedig a mesefeldolgozás bizonyul hatékony segítőtársnak, ami talán furcsa, mert azt gondolnánk, hogy 10-11 éves kor körül már nem annyira köti le a gyerekeket a mese, pedig leköti őket, olykor szinte megbabonázva hallgatja ő is, látszik a tekintetükön, hogy majdnem hipnotikus állapotba kerülnek a történetek hallgatása során. Ma már feszegetem a húrt: egyre hosszabb és hosszab részeket mesélek el egyszerre - jól bírja. Ilyenkor derül ki, hogy még az apró részletekre is odafigyel, s szépen visszamondja őket. A figyelmi működések koordinálását az önálló lovaglásra való áttérés egyes lépéseinek a tanítása is elősegíti. Megtanultuk már a szárfogást, gyakoroljuk a ló önálló irányítását, megállítását, elindítását. Nem kis koncentrációt igényel. Ráadásul az irányváltásoknál a két kéznek (lényegében a két szárnak) ellentétes mozgásokat kell végezni - remek koordinációs feladat.

Úgy érzem, igen sokat komolyodott ez a kislány, sokkal összeszedettebb, mint egy évvel ezelőtt, sokkal jobban tudja tartani a figyelmét. Több alkalommal előfordult, hogy szinte egyáltalán nem lehetett észrevenni a figyelemzavarát. Képes a hallgatásra, az értő odafigyelésre. Ebben az önálló lovaglástanulás nála rendkívüli motivációs erő. Az, hogy egy ekkora lovat saját erejéből képes mozgásra ösztökélni, látom, milyen sokat lendített az önértékelésén. Ezekből az érzésekből aztán a lovarda határain kívül is lehet "élni" - ezt saját tapasztalatból is tudom!

Képzeletbeli barátok

A harmadik közös nyarunkat kezdtük el ezzel a figyelemzavaros-hiperaktív kislánnyal. Ahogy átlapoztam most a fejlesztési terveimet, jól látszik, hogy az első évadban csak kevésszer szakadt meg a heti rendszerességű terápia, a tavalyi év azonban nagyon hézagos volt (sok sajnálatos körülménynek köszönhetően, amibe az én kényszerszüneteim is belejátszottak). Ekkor már megfigyelhető volt a nagyon szépen induló fejlődésének a megakadása, amit azonban mindig rá lehetett fogni valamilyen külső tényezőre: pl. betegség utáni antibiotikum-szedés, a szeretett nagyszülő kórházba kerülése, vagy csak egyáltalán a több hétnyi kimaradás a lovasterápiából. Idén azonban borzasztó nehezen indul a közös munkánk...

A tavaszi újrakezdés óta négy foglalkozáson vagyunk túl. Ebből az első három alkalom küzdelem volt. Igen élesek lettek számomra egyes tulajdonságai: akaratossága, az állandó irányítási szándéka, hogy minden azonnal kell, s ha a dolgok nem úgy történnek, ahogyan ő szeretné, dacossá, akár agresszívvé is válik. Rengeteget beszél, már érkezéskor be nem áll a szája - korábban ez azért nem volt kirívó, illetőleg lehetett koordinálni, lehetett vele beszélgetni. A figyelmét tehát önhatalmúlag ő maga irányította, abba alig-alig sikerült beleavatkoznom. Mozgásbéli hiperaktivitása leginkább abban nyilvánult meg, hogy nem bírt lovaglóülésben nyugton ülni pár percig sem, örökösen felhúzgálta a lábait, vagy kiült a kapaszkodó elé - fogni kellett, megbízhatatlanná vált. Igyekeztem vele folytatni a meseterápiát - azt hiszem, kevés sikerrel.

A negyedik foglalkozáson azonban érdekes dolog történt. Mindjárt a lovaglás legelején rászállt egy katicabogár a kezére. Hihetetlenül megörült neki - ám a katica tovaszállt. Erre aztán a kislány elkezdett róla mesélni: tudniillik, hogy ez ám az Ő katicabogara volt! Innentől pedig nem volt megállás: az egész foglalkozás során a képzeletbeli kis barátjáról mesélt nekem. Belekapaszkodtam az általa felkínált témába, lehetőségbe - a saját fejlesztési tervemből semmi sem lett, de nem is bánom, mert a kislány által hozott anyag megtette a magáét. Így történt, hogy nagyon szépen elbeszélgettünk a foglalkozás alatt, úgy, hogy nem kellett rászólni az izgő-mozgó ficergésért, ugyanis nem is fickándozott, hanem rendesen ült a helyén, és figyelt: figyelt a saját történetére, az én kérdéseimre, beleélte magát, s eközben szinte harapni lehetett a levegőben a lelkét ápoló varázsvilágot.

Érdekes egybeesésnek vélem, hogy a múltkorokban fejeztem be Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvének olvasását, amelynek során különös hatással volt rám az óvodáskorú/kisiskoláskorú gyermekek képzeletbeli barátainak leírása. (A szülők megnyugtatására mondom el: ez teljesen normális működés, életkori sajátosság - még az első iskolaévek alatt is!) Hagytam hát az én kis lovasomat is kibontakozni. Megtudtam, hogy az ő kis katicabogara nem beszél ugyan hozzá, de csiklandozással jelzi, ha valamit kér, illetve, hogy SZERETI a kis gazdáját. Általában meg kell őt etetni, méghozzá egy fűszállal. A legjobb dolog ennek a katicának az életében, hogy folyton elszálldos ide-oda, mert SZABAD. De nem kell félni - véli a kislány -, mert MINDIG VISSZASZÁLL hozzá. Megkérdeztem, hogy aztán nem mérges-e ennek a katicának az anyukája ezért a sok szálldosásért. Mire ő: neki nincs anyukája, azért vannak fekete pöttyei, mert az anyukája meghalt. Azt is megtudtam, hogy rábízták (vajon kik?...), hogy gondoskodjon a katicabogárról. (Érdekességképp: egy néhány hónapos korában örökbeadott/-fogadott kislányról van szó.) Természetesen erről a titkos kapcsolatról csak ők ketten tudnak (a kislány és a katicabogár). A katicabogár mindig elszáll, ha idegenek jelennek meg, mert fél az idegenektől, főleg a nagyszülőktől (akik megjegyzem, többször vigyáznak rá). Ha dörög az ég és villámlik, a katica a kislány ablakán alszik, s ő altatót énekel neki. El is énekelt egy altatódalt, nagyon helyesen, s még abba is beleegyezett, hogy a legközelebbi alkalomra lerajzolja nekem az ő katicabogarát. (Ez is nagy szó tőle, nem nagyon szeret rajzolni - legalábbis régen nem szeretett.)

Amikor ilyen és hasonló történeteket osztok itt meg, lehet, hogy nem lesz pont a végükön. Nem lesz, mert ezeket nem is kell túlmagyarázni, s olyan nagyon manipulálni sem kell velük. Csak hagyni. Hagyni őket előjönni a gyerekekből - akik ezáltal feldolgozzák magukban mindazt, aminek a feldolgozására szükségük van. Még ha nem is tudatosan, tudattalanul ez történik. És mindegy, hogy hogyan, és miért, mert az a lényeg, hogy a lelki szférákban mindennek meglesz az eredménye. Észrevétlenül.

Az érzelmek kibontakoztatása

Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni ezzel a kislánnyal, aki jelentős szorongásos tüneteket mutatott, és sem verbálisan, sem nonverbálisan nem lehetett "szóra bírni": merev arckifejezése szinte megingathatatlannak bizonyult, a hangját nagyon halkan, egy-egy szavas vagy tőmondatos válaszokban hallottam csupán, mintegy kötelességtudóan. Így, egy év elteltével rengeteg változáson vagyunk túl: gyakorlatilag abszolút kinyílt ez a kislány, csupa mosoly, derű, és kifejezetten beszédes. Mindebben nagy segítségünkre volt Pazar, aki iránt nagy a "szerelem" - tipikusan egy olyan szituációról van ugyanis szó, amikor a kisgyerek rendkívül motivált a lovaglásra, tehát igen szerencsés ez a terápiás párosítás.

Kapcsolatunkat jellemzi néhány mérföldkő, amit érdemesnek tartok itt elmesélni.

Úgy két-három hónapnyi közös munka után egyre inkább az a meglátásom támadt, hogy a kislány és az apukája között áll fenn egyfajta feszültség. (A család működésére, a szülő-gyerek kapcsolatra a lovasterapeutának mindig nyílik egy kis rátekintése, hiszen nálunk a szülők is végignézhetik a foglalkozásokat, adandó alkalommal be is vonhatók egy-egy feladatba - utóbbit természetesen esete válogatja.) Kérésemre közösen felkerestük egy családterapeuta kollégámat, akit én magam régóta ismerek és remek szakembernek tartok. Az ötletem - számomra legalábbis - hatásosnak bizonyult, hiszen a kolléga segítségével egészen újfajta megvilágításba került előttem a kislány családban elfoglalt helyzete, szüleivel szembeni irányultsága, és erre önmagamtól valószínűleg nem, vagy csak sokkal később jöttem volna rá. (Ezúton is köszönet neki a segítségéért.) Ezen a családterápiás beszélgetésen én is részt vettem, illetőleg egy korábbi lovasterápián én is felkészítettem rá a kislányt. Ez volt tehát az első mérföldkő... Ezen a bizonyos felkészítő beszélgetésen (amikor messzebbre sétáltunk el a lóval a szülőktől) meséltem neki arról, hogy valamikor nekem is voltak gondjaim a szüleimmel... Ez volt az a pont, amikor majdnem elsírta magát - ugyanakkor egyben az a pont is, amikortól kinyílt előttem és egyre beszédesebbé, közlékenyebbé, bizalmasabbá vált.

Az új típusú közös élményünk után szinte végigmosolyogta már az egész foglalkozást - s így van ez hál' Istennek azóta is, sok nevetéssel, szinte "csajos" pletykálkodással fűszerezve. :-) Két foglalkozással később ügetésben is eltűnt az arcáról és a testéről a merevség (s ma már ott tartunk, hogy a múltkor majdnem rá is szóltam, hogy ügetés közben inkább nem kellene beszélni, mert még a végén elharapja a nyelvét:-).

Természetesen nem volt ilyen egyszerű a folyamat, s a bizonyos mérföldkövek közül még csak egyet említettem...

Alapvető felismerésem volt kezdettől fogva, hogy az érzelmek kifejezése számára valamiféle belső akadályokba ütközik. Sokáig félt pl. a voltizsálástól. Ilyenkor az látszott, hogy lemerevedik, maga elé néz és egy kukkot sem szól - és egyszerűen nem csinálja meg a feladatot. Azt azonban ki nem mondta volna, hogy azért, mert "fél". (Mondta helyette pl., hogy azért nem csinálom meg a malmot, mert a Pazart zavarják a legyek. Tehát: nem őt zavarja, hogy a Pazar emelgeti a lábát a legyek miatt.) Ha szimbolikus játékok kapcsán kitértünk arra, ő maga szokott-e sírni, örülni, mérges lenni stb., akkor mindig az volt a válasza, hogy ő sosem sír, és mindig jól van (de pl. konkrét eseteket nem tudott felsorolni, hogy minek szokott örülni igazán). Aztán a Pazar érzéseinek/viselkedésének kitárgyalása, majd plüssállatkák és kesztyűbábok közbenjárása segítségével egy második mérföldkövet tapostunk magunk mögé, amikor is elmesélte nekem egy ijesztő álmát. Ezzel megint lehetett egy kicsit dolgozni. Azóta is gyúrjuk az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztését - egyre nagyszerűbb eredményekkel. Most már oroszlán-álarcba öltözve valamelyik nap kapásból kimondta, hogy ő bizony egy "félelmetes" oroszlán lenne! :-)

A félelmekről még röviden annyit, hogy egy korábbi foglalkozásra egy rajzot vittem neki, amelyen egy lovacska bedugja a fejét egy fába. Megkérdeztem, vajon miért. Mire ő: mert elbújt. Mi elől bújhatott el? Egy farkas elől. Lerajzoltattam vele... Ki tudna neki segíteni? - kérdeztem ismét. A vadász - hangzott a felelet. Őt is lerajzolta. Zárásképpen pedig kiszabadítva is lerajzoltattam a pacit - persze mindezt a lépő ló hátán.

Mindenképpen szeretnék még szót ejteni egy harmadik mérföldkőről is. Ez pedig egy egyszerű instrukció, ami meglátásom szerint a beszédet visszautasító gyerekeknél elég jól működik: ma Te nem beszélhetsz, csak én fogok! Na, hát kérem szépen, a beszéd letiltásának nálam garantáltan egy dumagép az eredménye! :-)

Végezetül - mintegy köszönetképp - Pazarról egy gondolatot, aki hihetetlen érzékkel segíti a munkámat, a fenti esetben konkrétan azzal, hogy ennek a kislánynak a végtelenségig engedi a simogatást, babusgatást, csukott szemmel, megbűvölve áll, lehajtja hozzá a fejét..., minden szépet és jót el tudok a kettősükről mondani. Ez különös, igen, mert nem mindenkinél nyitott erre a lovam! Sőt - engem, a gazdáját többnyire arrébbrak a nagy fejével, ha egy kicsit szeretgetni támad kedvem (ugyan már, gazdi, hagyjál békén címszóval).

A nyelvi és beszédzavarok lovasterápiája - aphasia, dysarthria

Az alábbi tanulmány egy rövid kivonat, amit a lovasterápiás szakdolgozatom alapján készítettem. Némi betekintést ad a nyelvi és/vagy beszédzavarok és a lovasterápia hatásmechanizmusának összefügéseibe, illetőleg részletesebben tárgyalja az aphasiát és a dysarthriát.

A nyelvi és beszédzavarok dichotómiája

Nem minden beszédzavar nyelvi zavar (eredménye), de minden nyelvi zavar beszédzavar(t indukál). Hosszabb fennállás esetén azonban egy puszta beszédzavar is képes „beleszólni” eredendően ép belső-mentális nyelvi rendszerünkbe, amely azután gyakran hagy nyomot az egyén egész lelkiállapotán, pszichés problémákat, viselkedési zavarokat idézve elő. A tünetek ráadásul a legkülönfélébb kombinációkban fordulhatnak elő: lehetnek egy betegség előjelei, kísérőjelenségei, avagy egy szindróma részei (Gósy 2005). E zavarok bonyolultságát tekintetbe véve a továbbiakban egy komplex gyűjtőfogalom részeként értelmezek valamennyi lehetséges nyelvi és beszédzavart.

A lovasterápia alkalmazási területei, hatásmechanizmusa

A lovasterápia a ló, a lovaglás és a lóval való foglalkozások hatásait felhasználó komplex eljárás, amelynek mozgásfejlesztő, gyógypedagógiai és pszichológiai vonatkozásai vannak. Neurológiai alapja az a bizonyított tény, mely szerint a ló lépésjármódja a rajta ülő páciens medencéjére áttevődve olyan impulzusokat közvetít, amelyek a gerincoszlopon hullámszerűen végighaladva eljutnak a nyakszirtig, ingerlik az agykérgi központokat (a nyelvi és beszédhálózatban részt vevőket is), és pontosan olyan érzést keltenek, mintha a lovon ülő ember a saját két lábán járna. Ez az egyetlen olyan terápiás eljárás, amely egyszerre képes valamennyi izomzat átmozgatására és az egész idegrendszer stimulálására. Komplex szenzomotoros integrációs tréning (Bozori 2002; Györgypál 2006).

A lovasterápiás elgondolások nem új keletűek. Már Hippokratész (i. e. 460-375) is gyakran javasolta a lovaglást egészségmegőrző és -fejlesztő célzattal. A tudatos lovasterápiás rehabilitáció azonban csak bő száz éves múltra tekint vissza. Ekkor ismerték fel (főként német területeken) a lóháton történő szenzomotoros kezelés jótékony hatásait: előbb a mozgásrehabilitációban, majd az értelmi fogyatékosok, beszédfogyatékosok és a különféle pszichés zavarokkal küzdők gyógyításában is. A Nemzetközi Lovasterápia Szövetség (FRDI) 1991-ben, a Magyar Lovasterápia Szövetség pedig 1997-ben alakult meg. Hazánkban 2001 óta képeznek lovasterapeutákat akkreditált pedagógus-továbbképzés formájában, gyógypedagógus, pszichológus/pszichiáter/pszichoterapeuta és gyógytornász alapdiplomára építve (www.lovasterapia.hu).

A lépésben haladó ló a hátán ülő páciens összes izmát megmozgatja, ahol kell, ellazít, másutt megerősít. Motivál az egyensúlyra, a szimmetrikus ülésre. Képes az abnormális mozgások korrekciójára és a helyes mozgások automatizálására (beleértve a szájmotorikát is). Javítja a keringést, a légzést (mely a hangképzés fontos feltétele) és az anyagcserét. Hatékony lehetőséget biztosít a kognitív funkciók (érzékelés, észlelés, emlékezet, figyelem, gondolkodás) fejlesztésére, a nonverbális és verbális kommunikáció javítására, a motoros és orientációs képességek, az érzelmi állapot, az akarati, cselekvési képességek befolyásolására. A fizikai görcsök feloldása pedig lelki oldódást is eredményez: a lovon ülő beteg számára kinyílik a világ, ezáltal ő maga is könnyebben nyit, kezdeményez, ami a beszédfejlesztésben igen nagy segítségére van a terapeutának.

A lovasterápia és a nyelvi fejlesztés összefüggései

A nyelvi fejlesztés közös cselekvés, nem közös beszéd – írja Andreas D. Fröhlich (Fröhlich 1989). Ezt a kijelentést alaptételnek tekinthetjük a nyelvi és beszédzavarok lóháton történő terápiája szempontjából. A mozgás jelenléte központi szerepet játszik a nyelvi fejlődésben és a későbbi aktív nyelvhasználat során, hiszen a beszéd létrejöttéhez finommotoros tevékenységek bonyolult kombinációját használjuk (Hildebrand-Nilshon 1989). Úgy is mondhatjuk, hogy a beszéd fejlődése és kivitelezése a mozgás fejlődésétől és későbbi alkalmazásának, alkalmazhatóságának minőségétől függ. A motoros zavar ugyanis a beszédet ugyanúgy károsítja, mint minden más mozgást (Haupt 1966). A beszéd a mozgás szemszögéből nézve a légzőmozgások, a gégefő-, ínyvitorla- (uvula-), állkapocs-, nyelv- és ajakmozgások eredménye. A spasztikus, athetotikus és ataxiás mozgászavarok ezeket a mozgásokat is befolyásolhatják. A mozgássérüléseknek ezért igen gyakori velejárója valamilyen nyelvi és/vagy beszédzavar. A lóháton történő beszédfejlesztés szempontjából nagyon jól tudunk építeni a ló által közvetített mozgásimpulzusok, az ideg- és izomrendszer stimulálásának szerepére az egyébként gyógypedagógiai/pszichológiai módszereket felhasználó rehabilitációs foglalkozások megtervezése kapcsán. Ezen kívül bizonyos esetekben szerepet játszik az agyi/idegrendszeri plaszticitás megtámogatása, szintén az említett mozgásstimuláció, valamint az erre épülő egyéb fejlesztő gyakorlatok segítségével.

Az afáziás betegek lovasterápiás rehabilitációjának alapja, lehetőségei

Az afázia (aphasia) olyan szerzett beszédzavar, amely bármely életkorban jelentkezhet az agy meghatározott területeinek sérülése (pl. agyvérzés, embóliák, trombózisok, körülírt sérülések, trauma stb.) nyomán (Gósy 2005). A magasabb agyi integráló tevékenység zavara a nyelv és a beszéd területén (Horváth 1996). Több megnyilvánulási formáját különböztethetjük meg: motoros afáziában a Broca-, szenzoros afáziában a Wernicke-mező érintett, de beszélhetünk globális/totális, centrális/vezetéses, transzkortikális, szubkortikális, szemantikus, izoláci-ós, polyglott típusokról is (Dr. Frint 1982). Az afáziás betegek jó része a megfelelő terápia hatására visszanyeri a beszédképességét, de legalábbis nagymértékű javulás érhető el náluk.

Az afáziások rehabilitációját elősegítő lovasterápiás foglalkozásokat eleinte lépésben, vezetett lovon végezzük, idővel aztán – a páciens állapotától függően – át lehet térni a futószáron történő lovagoltatásra. A ló lépésjármódja kulcsfontosságú szerepet tölt be a nyelvi és beszédfunkciók sérülésének, zavarának terápiájában. A lépésben járó ló ugyanis ugyanazokat a mozgásmintákat közvetíti a rajta ülő páciens számára, mint amit az ember medencéje, törzse, ideg- és izomrendszere egészséges járás közben is megkap (Györgypál 2006a). Ez esetben azonban a ló mozgását visszük át a – gyakran mozgásában is akadályozott – páciensre, aki szinte észrevétlenül, ellazultan fogadja be a neuromotoros, szenzomotoros és pszichomotoros ingereket. Miért olyan fontos ez? Történetileg tekintve – a nyelvtudományi elméletek ismeretében – az ember felegyenesedése, a két lábon járás az egyik legfontosabb előfeltétele lehetett a nyelvhasználat, az agyban lévő nyelvi és a beszédközpontok kialakulásának (mivel lehetővé tette a kézhasználat, majd a kézpreferencia, ezzel szoros összefüggésben az agyfélteke-dominancia kialakulását, továbbá elősegítette a beszédhez szükséges légzőkapacitás, a tüdő fejlődését, később a száj- és gégeizomzat átrendeződését, stb.) (Gerliczkiné 2010). Ennek tükrében a járásspecifikus törzsreakciók aktivizálásának a beszédrehabilitáció szempontjából elsődleges jelentősége van. A ló által közvetített mozgásimpulzusok a rajta ülő páciens vesztibuláris rendszerét is folyamatos stimuláció alatt tartják. Vizsgálati eredmények támasztják alá, hogy a vesztibuláris ingerléssel az izomtónusra hatva befolyásolható a motoros fejlődés, amely összefüggésben áll a nyelvhasználattal – a nagymozgások kivitelezése és a beszéd használata között szoros a kapcsolat (Gyrögypál 2006a). A vesztibuláris rendszer kapcsolatai továbbá az idegrendszerben is gazdagok, s a ló mozgásának hatására a központi idegrendszerben ugyanazok a változások jönnek létre, mint a – sokkal körülményesebb és eszközigényesebb – szenzomotoros integrációs tréning során. A sérült, károsodott agykérgi területek funkcióinak újjáépítését, avagy az új idegi kapcsolatok kialakítását, a plaszticitás folyamatát a fenti elvek alapján tulajdonképpen egy komplex (neuro-, szenzo- és pszichomotoros) újraprogramozás segítségével tudjuk befolyásolni a lovasterápiás kezelések alkalmával. Az alapvető logopédiai kezeléseket az izomtónus szabályozásával, a mellkas mobilizálásával, a légzésfunkció javításával, a felegyenesedéssel és a beszédre való új típusú, különleges motivációval egészítheti ki a gyógypedagógus/nyelvész lovasterapeuta munkája (Rétháti 2006). Megjegyzendő, hogy az egyszeri terápiás foglalkozás nem lépheti túl a 20-30 percet, mivel a ló percenként kb. 90-110-et lép (Katona 2006), s túlingerelni sem volna szerencsés a – sérült – idegrendszert. Célunk, hogy támogassuk a megmaradt képességeket és készségeket, provokáljuk a sérült központokat, illetőleg elősegítsük bizonyos funkciók átszervezését.

Az afáziás betegek – agysérülésük típusának függvényében – változó mértékben és arányban küzdenek a beszéd feldolgozásának és produkciójának zavarával. Ezért nagyon fontos, hogy a lovasterápiás foglalkozások kezdetén megállapodjunk egy közös jelrendszerben, hogy tisztázzuk, a páciens milyen módon tudja szándékait, igényeit, problémáit stb. közvetíteni. Az afáziás betegek a nyelvi emlékképeik elvesztése miatt többnyire nem belső beszéddel, hanem képekben gondolkodnak, ezért esetükben nagyon jól alkalmazhatók a képkártyás kommunikációs módszerek (hasonlóan, mint az autistáknál). Miután a páciens és a terapeuta közös jelrendszere kialakult, a második legfontosabb lépés a lóval való kommunikációs formák elsajátítása kell legyen (bár a kettő egymással párhuzamosan is alakítható), mert így fogja magát a beteg olyan biztonságban érezni a ló hátán, amely biztonságérzet a terápia eredményességéhez elengedhetetlen. Az afáziás pácienseknek alapvetően sokat segít, ha közvetlen fizikai kontaktusba léphetnek a világgal, hiszen sok mindent – nyelvileg is – kinesztetikus úton fognak újra megismerni. A lovas közeg erre nagyon jó lehetőséget biztosít. A ló testének melegsége, mozgásának érzete, szőrének tapintása, patái dobbanásának vagy hangadásainak (prüszkölésének, nyerítésének) megfigyelése, egy-egy jelzés jelentéstartalmának azonosítása mind-mind alkalmat teremt a világ újrafelfedezésére. Ezekhez a taktilis és kinesztetikus élményekhez aztán egyből verbalizmusokat is kapcsolhatunk. Nagyon jól lehet építeni az afáziások megfigyelési és utánzási készségére. Alkalmazzuk gyakran a verbális ismétléseket. Kezdjük egyszerű szavakkal, majd mondatokkal, később rövid versikékkel. Jó, ha minden verbalizmust valamilyen vizuális vagy kinesztetikus megtámogatottság kísér (hasznosak lehetnek a testrészeket megnevező/tanító mondókák, rámutatással kísérve). Az egészséges jobb agyfélteke funkcióira építve nagyon jól használhatjuk az érzelmek kifejező erejét is a nyelvi fejlesztés során. Bal oldali (logikus) agyféltekéjük sérülése folytán viszont ezek a betegek elveszítik a lineáris gondolkodási képességüket, ezért tudatukban újra kell építeniük a sorrendiséget. A lóval való foglalkozások vagy a lovon végzett voltizs- (lovastorna-) gyakorlatok ehhez, a szeriális észlelés fejlesztéséhez is jó lehetőséget biztosítanak. Hasznos például, ha az afáziások részt vehetnek a ló ápolásában, közreműködhetnek a ló szerszámozásánál, mivel ezeknek a tevékenységeknek egy állandó sorrendisége van, amit minden foglalkozás előtt (és után) következetesen el is kell végezni. A cselekvések és cselekvéssorok kivitelezése közben verbálisan is megnevezzük az éppen használatos eszközöket (pl. vakaró, puhakefe, kantár stb.), illetőleg mondatokba foglalva elmondjuk, hogy mikor mit csinálunk (később ezeket az egyszerű kijelentéseket bővíteni lehet a hogyan? és a miért? tartalmakkal).

Az afáziás szindrómák teljes felépülésének ideje mindig a sérülés kiterjedésének mértékétől függ. E betegek terápiájának (is) nagyon fontos alapelve a páciens felépülésébe vetett hit, bizalom. Soha ne azt nézzük, hogy páciensünk mit nem tud, hanem azt, hogy mire képes! A lovasterápiás feladatok megtervezésekor ennek függvényében ne a végcélra koncentráljunk, hanem bontsuk azt apró kis készség-összetevőkre. Ezeket az apró cselekvéseket ismételjük sokszor, nagy türelemmel, méghozzá úgy, hogy az a páciens számára lehetőleg örömteli legyen (ehhez a ló remek segítőtárs, ko-terapeuta). Minden kis teljesítmény nagy siker, amire további lépéseket lehet építeni. Az afáziás beteget úgy kell elképzelnünk, mint egy csecsemőt, akinek újra, elölről meg kell tanulnia kommunikálni.

A cerebrálparetikusok beszédfejlesztésének lovasterápiás lehetőségei

Az infantilis cerebralparesis (gyermekkori, agyi eredetű, (izom)bénulásos megbetegedés) a különböző szerzők adatai szerint 60-70%-ban nyelvi és beszédbeli zavarokkal is társul (Haupt 1966). Az enyhe és középsúlyos zavarokat dysarthriának, a súlyos zavarokat anarthriának nevezik. A dysarthria az artikulációs izmokat mozgató agyidegek centrális pályáinak és magvainak megbetegedéseivel függ össze, de a kisagyvelő, ill. az extrapyramidalis rendszer megbetegedéseinél is dysarthriás lehet a beteg (Dr. Frint 1982). A dysarthriások beszédében a normális időviszonyok megváltoznak, jellemzőek a nyúlások, gyakran tökéletlen a zöngeképzés, némely hangok azonosíthatatlanok lesznek, sokszor jelent nehézséget a pergőhang artikulációja, sérülhet a beszéd prozódiája (Kent et al. 1991). A spasztikus izomzatú betegek nem tudják finoman adagolni a beszédhez szükséges mozgásokat, nem tudnak dinamikusan-ritmikusan hangsúlyozni, gyakran nagyon lassú a beszédük (az extrapyramidalis eredetű beszédzavarok ugyanakkor tünetileg kifejeződhetnek a beszédtempó rendellenes meggyorsulásában is). Az athetotikusok mozgásai túlzottak és nem tudják őket irányítani. Az ő beszédüket a grimaszolás, a fokozott nyálzás, az elégtelen szájzárás vagy a fejkontroll hiá-nya nehezíti meg. Az ataxiás betegek beszédmozgásai koordinálatlanok, hangjuk monoton és érthetetlen.

Az agyi bénult gyerekeknek már egész kicsi koruktól kezdve csak feltételesen áll rendelkezésre a testük, mint kifejező eszköz (a bénulás csökkenti pl. az örömteli rugdalózás lehe-tőségét, valamint az evés, ivás, szopás, cumizás élményét). A dysarthriások nyelv- és állkapocsmozgásai nehézkesek. Ezek a zavarok ráadásul az életkor előrehaladtával tovább „fejlődnek”. A CP-s páciensek neurológiai beszédterápiájának ezért érdemes azon az elgondoláson alapulnia, hogy a helyes testtartás kialakítása biztosítja az izmoknak a megfelelő alaptónust, valamint a légzési-fonációs-artikulációs komplexumnak a megfelelő háttérstabilitást (Fótiné 1994). A lovasterápia ezen a ponton hathatós segítséget nyújthat a helyes tartás, a helyes légzés és a megfelelő egyensúly kialakításához, a kóros reflexek visszaszorításához és az egészségesek stabilizálásához, majd a mozgáskoordináció fejlesztéséhez.

Mindenekelőtt az legyen a célunk, hogy a patológiás és abnormális reflexeket lehetőség szerint gátoljuk. Egy súlyos dysarthriás agyi bénult ugyanis nem képes a beszédhez szükséges mozgásfolyamatokat testének többi részétől függetlenítve kivitelezni, azaz, ha beszél, felfokozódik egész testének izomtónusa, ami helytelen tartásokban és mozgásokban nyilvánul meg. Először a durva mozgásokat, a fej, a nyak, a váll reflexes mozgásait próbáljuk meg visszaszorítani (utána térjünk rá az állkapocs, az ajkak és a nyelv differenciáltabb mozgásaira). A beszéd jelentős feltétele a fejkontroll (vagyis az, hogy a fejet a vállövezettől függetlenül tudjuk emelni és forgatni). Ezt segíti elő a lóháton való ülés azáltal, hogy a páciens lábait jó mélyre engedi, vállát hátrahúzza (vagy ebben segít neki a terapeuta), így a beteg a fejét könnyebben felemeli. A vállakat váltakozva mozgassuk vagy mozgattassuk, miközben a másikat rögzítjük, vagy a fejjel végeztessünk apró szelektív mozgásokat. A lovaglás a hangadáshoz való eljutásban is nagy segítséget tud nyújtani, mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy az agyi bénult gyerekek legbiztosabban a mozgásokon keresztül jutnak el a hanghoz. Spontán hangadásuk pedig sokkal könnyebben sikerül, ha a figyelmüket nem a fonáció, hanem a mozgás, pl. a ló mozgása/mozgatása köti le. A lovon ülve izmaik feszültsége könnyen oldódik, ami – a görcsösséggel szemben – nagyon fontos alapja a hangképzésnek. A hangadáshoz elengedhetetlen légzést önmagában, vagy a hangképzéssel kapcsolatban is befolyásolhatjuk. Ennek előfeltételeként a testhelyzet korrekciójával normalizáljuk a tartási tónust, melyhez nagyon fontos a láb abdukciója, a felegyenesedett medencetartás és az egyenes törzs. A törzs vezetett rotációja segítségével a lovon ülve gátolhatjuk a légzés elakadását. A belégzést úgy segítjük elő, hogy kilégzési feladatokat végeztetünk, amelynek hatására – az elfogyott levegő miatt – nagymértékű spontán belégző fázisra számíthatunk.

A lóháton történő, mozgással, cselekvésekkel egybekötött beszédfejlesztés a nyelvtani formák kialakulását is elősegíti. A cselekvés során a szavak jelentése mellett a gyermek megtapasztalja azok mondatban betöltött, szintaktikus szerepét és megérti, hogy bizonyos tárgyak, élőlények, helyzetek milyen kapcsolatban vannak egymással. Végezetül a lovaglás azért is nagyon hasznos, mert a CP-s páciensnek a megnehezített mozgásos körülményei között pozitív testi ingereket közvetít, amelyeket a nyelvhasználat szolgálatába tud állítani.

Irodalom

Bozori Gabriella 2002. Lovasterápia. Gondolatok és vázlatok a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna témaköréből. Székesfehérvár, Polu-Press Kkt.

Fótiné Hoffmann Éva (szerk.) 1994. Szemelvénygyűjtemény a mozgásfogyatékos gyermekek nyelvi fejlődése és kommunikációja témaköréből. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Dr. Frint Tibor 1982. A szókiejtés és a beszédfolyamat központi idegrendszeri zavara. In Dr. Surján László – Dr. Frint Tibor (szerk.): 229-234.

Fröhlich, Andreas D. 1989. Kommunikation und Sprachentwicklung bei körperbehinderten Kindern. In Fröhlich (szerk.): 11-28.

Fröhlich, Andreas D. (szerk.) 1989. Kommunikation und Sprache körperhinderter Kinder. Dortmund, Verlag Modernes Lernen.

Gerliczkiné Schéder Veronika 2010. A beszédes agy. Nyíregyházi Főiskola, BTMK kari napi előadás.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Budapest, Osiris Kiadó.

Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia. Balogunyom, Unicornis Egészségforrás Alapítvány.

Györgypál Zoltánné 2006a. A hippoterápia. In Györgypál Zoltánné (szerk.): 14-18.

Haupt, Ursula 1966. Die sprachlichen Schwierigkeiten zerebral gelähmter Kinder. Schriften zur Sonderpädagogik, Dortmund.

Hildebrand-Nilshon, Martin 1989. Sprachentwicklung des körperbehinderten Kindes. In Fröhlich (szerk.): 57-80.

Horváth M. Szabolcs 1996. Neurofoniátria. A beszédfejlődés és a beszéd zavarai. Budapest, ANimal-Med Kft.

Katona Enikő 2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In Györgypál Zoltánné (szerk.): 28-35.

Kent, Ray D. – Netsell, Ronald – Abbs, James H. 1991. Acoustic characteristics of dysarthria associated with cerebellar disease. In Baken – Daniloff (eds.): 454-475.

Rétháti Györgyi 2006. A hippoterápia helye a rehabilitációban. In Györgypál Zoltánné (szerk.): 18-20.

Statt, David A. 1996. Pszichológiai kisenciklopédia. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.