Az alábbi írás tartalma elhangzott a 2011-es budapesti Beszédkutatás Konferencián, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Inétzetében. Írott formában nem jelent meg.
1.
Bevezetés
Tapasztalataink
szerint a dadogás napjainkban (is) az egyik legnehezebben kezelhető beszédhiba (l. pl.
Vincze 1970; Gósy 2000, 2004, 2005). A probléma multikauzális jellegénél fogva
rendkívül fontos, hogy kezelése lehetőleg team-munkában, kombinált módszerekkel
történjék (Dr. Salné 2004). Egy ilyen komplex terápiás eljárás a hazánkban még
kevéssé ismert lovasterápia. Végzettségemből adódóan nyelvészként elsősorban
pszicholingvisztikai szemléletmóddal kísérlem meg a hozzánk forduló nyelvi
és/vagy beszédzavarral küzdő páciensek lovasterápiás fejlesztő foglalkozásainak
a megtervezését és kivitelezését, gyógypedagógiai lovaglás és voltizsálás
szakágon.
2.
Esetismertetés
Az alábbi tanulmányban
egy 6 éves dadogó kisfiú lovasterápiás fejlesztésének folyamatát és eredményeit
foglaljuk össze.
A kisfiú diagnózisában
súlyos tonoklónusos dadogás megjelölése szerepel, számos járulékos tünet
megnevezésével (mint pl. enyhe generalizált hypotonia, szorongás, tic-szerű
mozgássorok, együttmozgások az arcon stb.). Anamnéziséből kiemelendő, hogy
császármetszéssel született, nem sírt fel; későn kezdett darabos ételt rágni,
sokáig cumizott; mozgásfejlődése normális volt, ugyanakkor beszédfejlődése
megkésett; balkezes; s bár anyai nagyapja dadog, ő maga 4 éves koráig ép beszédritmust mutatott. A 4
éves korban hirtelen fellépő (és azóta sem szűnő) dadogás kialakulásának oki
hátterében egyértelműen azonosítható az anya-gyermek kapcsolat sérülése (az
anyától történő átmeneti elszakadás formájában, aki rövidebb időre kórházba
került), ezzel egyidőben a (trónfoglaló) kistestvér érkezése, továbbá a hirtelen
óvodakezdés. A gyermek logopédiai kezelése hamar elkezdődött. A logopédus
sikeres pösze-terápiát végzett, a kisfiú beszédritmusának zavara azonban
változatlan maradt. Ilyen előzményekkel kezdtünk hozzá a közös munkához ebben az
új terápiás környezetben 2011 tavaszán.
Hipotézisünk az
volt, hogy a lovon ülés reflexgátló alaphelyzet, szabályozza az izomtónust,
mobilizálja a mellkast, javítja a légzést, illetőleg – máshoz nem hasonlítható
pszichés faktorainál fogva – különleges motivációt teremt a kommunikációhoz.
Feltételeztük, hogy a ló és lovas között kialakuló élő mozgásdialógus, a
harmonikus, ritmikus mozgásmintára történő idegrendszeri ráhangolódás
következtében a beszédbeli görcsök feloldhatók (Dr. Büki 2006; Györgypál 2006).
3.
Módszerek
A lovasterápiás
fejlesztésekre heti egyszeri alkalommal, 30 perces foglalkozások keretében
került sor, 4 hónapon keresztül. Vezérelvünk az analitikus
gyermek-pszichoterápia szellemében az volt, hogy a gyermek maga fejezze
(játssza, rajzolja stb.) ki magából problémájának gyökerét, s ezen a
feldolgozáson keresztül történjék meg a spontán oldódás. Sohasem foglalkoztunk
magával a (dadogó) tünettel. Alapvető célunk valamennyi foglalkozáson
elsődlegesen egyfajta külső-belső ellazulás elérése volt.
A kezelések hátterében
a motorikum fejlesztése szinte észrevétlenül, ám annál intenzívebben volt jelen.
A lovasterápiában alapvetően a ló lépésjármódját használjuk terápiás
célokra. A lépés egy négyütemű, ritmikus mozgás. A lábak diagonális sorrendben,
egyenletes időközökkel követik egymást. A hátsó lábak által indított mozgás
következtében a ló gerincében rotáció jön létre, ez a lovas medencéjét
jobbra-balra billenti, amihez egy előre-hátra történő mozgás is adódik. Ahogy a
ló emeli és leteszi a lábát, egy fel-le hullámmozgás jön létre, ami szintén
áttevődik a lovasra (Katona 2006). Ezt a komplex mozgásos stimulációt a lovon
ülő páciensnek először a medencéje veszi át, az impulzusok innen haladnak tovább
a gerincoszlopon felfelé, eljutva a nyakszirtig, és ingerlik a megfelelő
agykérgi központokat is. Ilyen összetett hatást semmilyen más mozgásfejlesztő
eljárással nem lehet elérni. A lépő lovon történő terápia egyszerre, egy időben
képes hatni a ló hátán ülő kliens teljes ideg- és izomrendszerére. Az izomzatra
oly módon gyakorol jótékony hatást, hogy a petyhüdt izmokat erősíti, a
spazmusokat viszont lazítja. A testi görcsök oldódásával párhuzamosan oldódnak a
páciensben a lelki feszültségek, szorongások is. A ló hátán újraélhetők, azaz
bekapcsolhatók az idegrendszer esetlegesen kiesett fejlődési fázisai is. A
lovasterápiát szokás járástipikus törzstréningnek is nevezni: mivel elősegíti a
helyes testtartás kialakulását, fejleszti az egyensúlyt. A lovaglás jótékony
élettani hatásai a terápiás munkában is érvényesek: élénkíti a keringést és az
anyagcserét, harmonizálja a légzést (ami a beszédképzés fontos előfeltétele),
erősíti az önértékelést, fejleszti az önbizalmat, segítségével a páciens érzelmi
és kommunikációs szempontból is nyitottabbá válik a világra.
A mozgásterápia mellett meseterápiát alkalmaztunk. Frank L.
Baum: Oz, a csodák csodája című meséjét dolgoztuk fel fejezetenként, különböző
művészetterápiás lehetőségekkel (pl. sok lóháton történő rajzolással).
4.
Eredmények
A foglalkozások során megfigyelhettük a beszédkedv és a dadogó
tünetek megjelenésének összefüggéseit. Több kedvvel érkezve enyhébb, kevesebb
beszédmotivációval viszont következetesen súlyosabb és gyakoribb dadogásra
számíthattunk. Kiemelt eredmény, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon egyszer
sem tapasztaltunk a kisfiúnál kóros együttmozgásokat, míg más környezetben,
illetőleg a talajon állva, beszélgetve ezek az együttmozgások megjelentek.
Néhány bevezető foglalkozást tartottunk, amelynek során
megtörtént a lóval való kapcsolatfelvétel, megismerkedés, bizonyos új ismeretek
és szabályok elsajátítása, valamint megkezdődött a ló-lovas-terapeuta közötti
bizalmi kapcsolat kiépítése. A kisfiú könnyen alkalmazkodott az
állat-asszisztált helyzethez, félelmei nem nehezítették a gyógyulás útját. A
foglalkozások elején szokásos légzőgyakorlatokat végeztünk, melynek során hamar
kiderült, hogy a mély légzéstechnika kialakítása még előttünk áll. Ebben sokat
segített a szabad levegőn történő gyakorlás, a lovon ülő helyzetből fakadóan az
egyenes testtartás rögzülése és az olyan szimbolikus bemelegítő gyakorlatok
nyújtotta lehetőségek kiaknázása, mint pl.: „Fújd fel a hasad, mint egy lufit!”;
„Nyújtózkodj magasra, mintha el akarnád érni a felhőket!” stb. Azokban a
játékokban, amelyek ügyes finommotorikát követelnek, nagy kedvvel és igen
eredményesen vett részt: pl. szívesen fűzött, bábozott és rajzolt. Alapvetően
balkezes, de sokszor megfigyelhető, hogy az eszközöket cserélgeti a jobb és bal
keze között (úgy tűnik, mindkét kezével jól manipulál). A nagymotorikája és
egyensúlya eleinte gyengébbnek bizonyult, rövid idő alatt azonban – a voltizs-
(lovastorna-) gyakorlatok adaptálásával – sokat fejlődött. Hétről hétre egyre
bátrabban kísérletezett a voltizsheveder kapaszkodójának elengedésével, eleinte
az egyik, majd mind a két kezével (utóbbi mozzanatnak a beszédfejlődésben
szerepet játszó szimbolikus értékéről a Következtetések című fejezetben teszünk
említést).
A lovon történő nagy- és finommozgások stimulálásának a
beszédfejlesztés szempontjából egyedülálló hozadéka, hogy azok jó része
lényegében a páciens tudatán kívül, mintegy „passzívan” történik (a gyermek
„csak” ül a lovon, miközben észrevétlenül is mozog minden apró kis
izomcsoportja, és „rejtett” stimuláció alá kerülnek a beszéd képzésében részt
vevő izomcsoportok is). Ma már ismert, hogy a nagymozgások fejlesztésén
keresztül a finommozgásokra is hatást tudunk gyakorolni (és vice versa), a
beszéd pedig, mint tudjuk, az egyik legkifinomultabb mozgás. Sok lehetőségünk
van arra is, hogy a mozgásos gyakorlatok kivitelezését a feladatok
megnevezésével, hangos beszéddel is lekísérjük (ilyen lehet például a lóápolás
folyamata: melyik eszközzel mit csinálunk, stb.). S mivel a ló mozgása ritmikus,
nagyban elősegíti a ritmusérzék fejlesztését, a beszédritmus harmonizálását is
(számoljuk a ló lépéseit, tapsoljunk stb.).
Jelen esetben a lovasterápia legjelentősebb hozadéka a
mesefeldolgozás során bontakozott ki. Elöljáróban megjegyezzük, hogy a kisfiú
tonoklónusos tünetei közül nálunk rendszeresen a nyújtások voltak számottevőek.
A foglalkozások elején általában erősebben dadogott, főleg kötetlen
beszédhelyzetben (amikor önálló gondolkodást és fogalmazást kívánt a produkció).
A hatodik találkozásunkkor azonban, amikor a mese második fejezetét dolgoztuk
fel, és a lépő ló hátán egy félig kész rajzot kellett befejeznie, a foglalkozás
végén önállóan, több mondaton keresztül, dadogás nélkül, folyamatos beszéddel
adta elő az aznap megismert történéseket.
5.
Következtetések
Az említett nagyszerű eredmények még két meserészlet
feldolgozását követően megismétlődtek. Sajnálatos azonban, hogy ez a biztató
irányvonal rajtunk kívül álló okok miatt nem folytatódhatott. A kisfiú attól
kezdve sokat hiányzott (betegség és családi programok miatt több heti
foglalkozásunk is elmaradt), jelenleg pedig az őszi/téli időjárás beköszöntével
szünetel a lovasterápia. Számunkra azonban egyértelmű, hogy a kezdeti eredmények
igen kedvező kimenethez vezethetnének.
Ebben a fejezetben szeretnénk visszatérni munkamódszerünk
megválasztásának okaira, irányelveinek szakirodalmi adatokkal is alátámasztható
igazolására.
Neves pszichológusok (mint Freud, Erikson, Piaget) ismert
fejlődéselméletei mind alátámasztják, hogy a 3 éves kor körüli időszak kritikus
szakasz az én fejlődése szempontjából. Számos adat mutatja azt is, hogy a
dadogás leggyakrabban a 3-4. év körül jelentkezik, és a később kezdődő dadogó
tünetek hátterében is kimutathatók a 3. életév körüli pszichés sérülések,
amelyeket azonban a fejlődés mindaddig elfedett (Klaniczay 2007). Ez az életkor
az összefüggő beszéd kialakulásának az első fontos mérföldköve, miközben
elkezdődik az „én-magam” felismerése és a személyes cselekvés időszaka. Magzat-
és csecsemőkorunkban az én-érzetünk még nem válik el a környezetünk
észlelésétől: az én, a te (különösen az édesanya) és a külvilág még egy alig
differenciált egységet alkotnak számunkra (Fekete 2011). Ismeretes, hogy ha egy
kisgyermekkel ezekben az első időkben nem foglalkoznak, nem kap elegendő érzelmi
ingert (ami ebben az életkorban elsődlegesen az intim fizikai kapcsolat, pl.
ölbevétel, simogatás stb.), egyszóval nincs kibe „megkapaszkodnia”, annak később
súlyos szomatikus és neurotikus következményei lehetnek. A fizikai intimitásra
való fokozott törekvését az ember később sem adja fel, csak más módon fejezi ki
azt: a forma átalakul. 3 éves kor körül már a beszéd is egyre fontosabb szerepet
játszik az anya-gyermek kapcsolatban. A beszédfejlődéssel párhuzamos
idegrendszeri változások következtében a külvilág tükrözése is megváltozik, a
külvilág nagymértékben kitágul. Ebben a „tágabb térben” a gyermeknek továbbra is
fokozott biztonságérzetre van szüksége, de a „megkapaszkodás” már egyre inkább
új „csatornán” keresztül, a beszéden át történik. Váratlan megrázkódtatás
esetén, ha a gyermek nem elégítheti ki megkapaszkodási igényét,
„egyensúly-vesztett” én-helyzet állhat elő, ami beszédszinten is tükröződik,
hiszen a beszéd ekkorra már az anya-gyermek kapcsolat legfontosabb közvetítője
(Klaniczay 2007). Okkal vezethetjük tehát vissza az alábbi tanulmányban
ismertetett kisfiú dadogását is az anya-gyermek kapcsolatban bekövetkezett
hirtelen változásra, amit a gyermek valószínűleg traumaként élt át.
A lépésben járó ló hátsó lábaiból kiinduló mozgásimpulzusok
ütemesen, újra és újra kibillentik a rajta ülő pácienst az egyensúlyából, és
arra késztetik őt, hogy ezt magától újra és újra megtalálja. Átvitt értelemben
az egyensúlyát vesztett én ily módon a lovasterápia során lehetőséget kap arra,
hogy ismét felfedezze önmagát, saját magába és a környezetébe vetett hitét,
bizalmát. Lóra ülve a megkapaszkodás és az elengedés is a konkrét, gyakorlati
síkon megvalósítható művelet, ami szimbolikusan segíthet újraélni és feldolgozni
a valamikori traumás emlékeket. Amint a páciens egyre bátrabban próbálkozik
elengedni a voltizsheveder kapaszkodóját, megtapasztalhatja, hogy a „biztonsági
pont” nem vész el, mert amikor az egyensúlya kicsit meginog, akár azonnal
visszatérhet hozzá. Egyébiránt pedig dadogjon csak nyugodtan… Reményeink szerint
a ló-asszisztált terápia hatására egy idő után észre sem fogja venni, hogy nincs
is rá szüksége többé!
Irodalom
Dr. Büki György 2006.
A hippoterápia neurofiziológiai alapjai. In Györgypál (szerk.):
36-49.
Fekete Anna 2011. Okosak,
szépek, ügyesek. In Elixír 2011/IX. 6-8.
Gósy Mária 2000. A
beszédképesség zavarai. In Dr. Illyés (szerk.): 211-237.
Gósy Mária 2004.
Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris Kiadó,
Budapest.
Gósy Mária 2005.
Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.
Györgypál Zoltánné
(szerk.) 2006. Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány,
Balogunyom.
Dr. Illyés Sándor
(szerk.) 2000. Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE, Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, Budapest.
Katona Enikő 2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre.
In Györgypál (szerk.): 28-35.
Klaniczay Sára 2007. A frusztrált megkapaszkodás szerepe a
dadogás eitológiájában. In Székács et al. (szerk.): 317-352.
Dr. Salné Lengyel
Mária (szerk.) 2004. Logopédia. Sulinova Közoktatás-fejlesztési és
Pedagógus-továbbképzési Kht., Pilisborosjenő.
Szabó László (szerk.)
1970. A gyakori beszédhibák. Tankönyvkiadó,
Budapest.
Székács Eszter – Vikár
András – Vikár György (szerk.) 2007. Dinamikus gyermekpszichiátria.
Medicina Kiadó, Budapest.
Vincze Tamásné 1970. A
dadogás. In Szabó László (szerk.): 100-126.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése