Ezt a bejegyzést kezdhetném azzal a mondással, hogy "Ha én ezt a klubban elmesélem..." :-))) Lényegében magam sem hinném el a ma történteket, ha nem tapasztalom. A mai foglalkozás célkitűzéseként valójában lehetetlenre vállalkoztam, amikor a fejlesztési tervembe ezt írtam: Az érzelmek felismerésének és kifejezésének fejlesztése (stb.). A mellérendelt diagnózis: atípusos autizmus. No, akkor leírom, mi lett belőle:
Embereket (konkrétan gyerekeket) ábrázoló képekkel kezdtem, akik mimikájukkal és gesztusaikkal az ún. alapérzelmeinket tükrözték. Kezébe adtam a kisfiúnak az első képet egy nevető kislányról, aki virágcsokrot tart a kezében.
- Mit csinál ez a kislány?
- Virágot szed.
- És még mit csinál? Nézd meg az arcát!
- Nevet!
(...) A folytatásban: Utánozta az arcával a nevetést és a morcoskodást (igggen, rendesen összeráncolt szemöldökkel!). S azért azt még hadd tegyem hozzá azok kedvéért, akik az előzményeket (még) nem olvasták: ez a kisfiú elvileg teljesen inadekvátan beszél...
Ezek után újabb verset tanultunk, íme:
"Mit csinál a kis kezem? Simogat, kedvesen. Ütöget, mérgesen. Csiklandoz, viccesen. Mit csinál a kis kezem? Te is tudod, mondd velem!"
Hadd ne mondjam... Mondta, mutatta, csiklandoztuk egymást és nevette... :-)))
Most már nemcsak elindítani, hanem megállítani is tudja a Pazart (vezényszóval). Mindezt még megfejeltük az "érzelemlabdák" dobálásával - a kis színes labdáimon is felismerte az általam felpingált érzelmeket, ráadásul olyan ügyesen labdázik a ló hátáról... No comment! :-)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése