Újabb szorongó kis páciensem érkezett, most egy 6 éves kislány. Rendkívül szűkszavú, nagyon csendes, minimális és igen visszafogott nonverbális reakciókkal él. Az alapvető udvariassági (egy-két szavas) válaszadáson túl nem kommunikál. Közös munkánkat nagyban elősegíti azonban, hogy imádja a lovakat és a lovaglást! Korábban is jártak már vele a szülei ide-oda lovagolni, szóval egyáltalán nem volt számára ismeretlen ez a közeg. Nos, ő az, akin aztán valóban látszik, hogy - bár ránézésre semmi sem hatja meg különösebben - a lovak világa képes átformálni, vagy másképpen szólva: hajlandó rá, hogy ha másért nem is, de a lovakért, a lovaglásért változzon. Ez lesz az ő kis "dobozkájának" a "kulcsa", amin máris elkezdtem munkálkodni.
Három foglalkozáson vagyunk túl, s a kezdeti állapothoz képest azt mondhatom, hogy most már sokkal többet mosolygott a feladatok közben (igaz, elég zárt szájjal és többnyire még mindig szemkontaktus nélkül, mereven maga elé tekintve - de már sokkal több élettel a kis arcában:). Gyermeknap kapcsán minden kis lovasomnak azt az "ajándékot" adtam, hogy ők választhatják ki, mivel akarnak játszani. Felkötöttem zsákokat a karám oldalára (játékokkal megpakolva természetesen), kiraktam voltizsképeket - nekik kellett szólniuk, hol szeretnének megállni. Ezzel a kislánnyal minden feladatot végig tudtunk csinálni. Ebben is érezhető volt azonban a kis merevsége, fokozott szabálytudata: míg más gyerekek össze-vissza válogattak, ő szigorú sorrendben bontogatta ki az egyes feladatokat.
Célul tűztem ki nála az érzelmek felismerésének és kifejezésének a fejlesztését - azon túlmenően, hogy a voltizsgyakorlatokkal oldva az izomfeszültséget jótékony hatást gyakorolunk majd az egész idegrendszerére, kedélyállapotára is, azaz a fizikai oldás hatásait használjuk fel lelki oldódást várván. Egyelőre ott tartunk, hogy az alapérzelmeket képekről felismeri, kérdésemre, hogy ő szokott-e szomorú, mérges stb. lenni, egyértelmű nem-mel felel. Tehát: bevallása szerint ő mindig kiegyensúlyozott, és rendben van. Érdekes módon az örömforrásokra is nehezen válaszolt viszont (mikor szoktál örülni? - pl. amikor ajándékot kapok). Ez a kiinduló helyzet, minden összefüggést figyelembe véve avatott szemeknek bizony sántít. Nincsen semmi baj - ugyanakkor dolgoznunk kell azon, hogy az embernek igenis vannak mindenféle érzései, állapotai, és ezek mind-mind normálisak. Szabad néha nem annyira szabályosnak lenni, szabad rosszul is érezni magunkat, ezt jogunk van megmondani, igen, jogunk van egyszerűen embernek lenni. Senki sem lehet tökéletes... Sokkal jobb, ha ezt idejében tanulja meg az ember. Én bízom abban, hogy ezzel a kislánnyal sokat fogunk még oldottan beszélgetni lovaglás közben, hogy meg fog szépen nyílni, mint egy kis virág - és ahogy nődögél majd, a lovas közegben szerzett tapasztalatait, "tanulmányait" szépen kiviheti magával a kinti életébe is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése