Gondolatok a mutizmusról

Gyermekkori autizmus-diagnózissal érkezett kis páciensemmel még mindig küzdünk beszédindítás terén. Mielőtt azonban ezekre a problémákra rátérnék, fontosnak tartom kiemelni, melyek azok a területek, amelyeken igen sokat fejlődött! Ilyen például az utánzási készség. Nagyon szépen lehetett látni hétről hétre, ahogyan fokozatosan megértette, hogy a képeken látott voltizselemeket kellene a ló hátán neki is produkálnia. Ezen a hétvégén egészen odáig jutottunk, hogy teljesen ismeretlen voltizsgyakorlatot képről, egyszeri ránézésre magától megcsinált. Ahhoz képest, milyen hihetetlen spasztikus izomzattal indultunk, szinte erőszakkal sem lehetett megmozdítani, mára önállóan tornázik a ló hátán. Ez egy igen fontos lépés az ő fejlődésében, nem utolsósorban pedig azért is, mert az utánzás sokfajta tanulás alapköve.

A tanulás másik alapköve természetesen a nyelvhasználat volna. El kell mondani, hogy a beszédet érti. Továbbá: igazság szerint beszélni is (tökéletesen!) tud, ha akar (otthon, a szüleivel ugyanis olykor beszél, és ezek a közlései teljesen adekvátak). Ebbe az utóbbi mozzanatba szeretnék most egy kicsit "belekapaszkodni". 

Az a helyzet, hogy remekül kommunikál nonverbálisan, s a környezete őt így is érti, és természetesen kiszolgálja. Miért is "strapálja" tehát magát a beszéddel? Ebbe a bűvös körbe sajnos magam is belecsúsztam. Vera néni is remekül érti, hogy ha felfelé mutogatok, akkor fel akarok ülni a Pazarra, és ha nem mondom ki, hogy "Lépés, Pazar!", attól még előbb-utóbb úgyis elindulunk...

Létezik egy pszichés eredetűnek mondott, organikus zavar nélküli állapot, amit mutizmusnak hívnak. A mutizmusban szenvedő képtelen vagy nem hajlandó beszélni. Az egyik típusa az elektív (vagy szelektív) mutizmus. Az ilyen gyerekek visszautasítják a beszédet, ám kiválasztott helyzetekben, vagy kiválasztott személyekkel (stb.) kommunikálnak. Beszédfeldolgozásuk ép. Általában nonverbálisan értekeznek. A szakirodalom ezt a jelenséget úgy próbálja magyarázni, mint olyat, amelynek során a gyermek valamiféle "sorompót" von maga és a világ közé. A hátterében számunkra hozzáférhetetlen elfojtások, beszédfélelmek (amelyek esetleg más félelmekhez köthetők) húzódhatnak meg (vö. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.). A szakemberek természetesen egyértelműen elválasztják egymástól a mutizmust és az autizmussal együtt járó kommunikációs zavart, ugyanakkor azt is jól tudjuk, hogy az autizmus-spektrum igen bonyolult, a tudomány számára máig kevéssé érthető hátterű állapot és folyamat, amely sokféle, egyénenként sokszor igen különböző jellemzőkkel bír. Vajon mennyire merész gondolat egy olyan kisfiúnál elektív mutizmusra gyanakodni, akinél az autisztikus tünetek egyébként minimálisak - s valljuk be, egyáltalán kijelenthetjük-e egyértelműen, hogy azok? Illetőleg: amennyiben ráhúzzuk, hogy autizmus, akkor mi is tulajdonképpen ez a titokzatos autizmus? (Nyilván jelen esetben nem a szakirodalmi meghatározásokra gondolok...)

Ezen a ponton gyorsan teszek egy kis kitérőt, vagyis, inkább próbálok pontosítani, mielőtt még komoly vádak érnének a fenti felvetéseimmel kapcsolatban - hiszen "kívülről" ezek a mondatok úgy tűnhetnek, mint a tipikus laikusok hozzáállásai (vagy azoké, akik nem akarják elfogadni az autizmus létét). Álljon itt ezért a saját eszmefuttatásaim helyett egy rövid idézet egy tudományos alapokon nyugvó szakirodalomból: "Az emberek mindent megtesznek azért, hogy az autista személyek igényeihez alkalmazkodjanak, annyira megpróbálják elkerülni a viselkedésproblémákat, hogy előre látják az autista gyermek összes szükségletét, még mielőtt hangot adna nekik. Mielőtt észbe kapnánk, már semmiféle kommunikációra nincs többé szükségük. És végül aztán nincs több kommunikáció." (Theo Peeters 2007. Autizmus. Autizmus Alapítvány, Budapest.) A WHO, illetőleg a DSM-IV (orvosi/pszichiátriai) meghatározása pedig leírja, hogy az autizmus-diagnózis tünete "a beszélt nyelv fejlődésének késése vagy teljes hiánya (amelyet nem kísér a gesztusokat vagy a mimikát, mint alternatív kommunikációt használó kompenzációs törekvés)". Páciensem pedig egyértelmű alternatív nonverbális kommunikációs jelrendszert használ, a beszédet érti, nagyon értelmes, mosolygós, szemkontaktust tartó kisfiú...

Természetesen nem célom és nem is tisztem, hogy komoly szakemberek diagnózisát megkérdőjelezzem! Fenti soraimat csupán (felvázolt tapasztalataim alapján) elgondolkodásra szánom - s ha olvasóim közül ezt bárki továbbgondolná (vagy esetleg meg is tette már), kérem, ossza meg velem meglátásait, esetleges tapasztalásait! Eközben saját magamnak adott házi feladatom kapcsán (újra) nekiállok pszicholingvisztikát olvasni... :-)