Szimbólumok

Érdekes megfigyelésre tettem szert a mostani foglalkozás lenyomataként. De mindenekelőtt azt kell megjegyeznem, hogy már megint megbizonyosodhattam róla, mennyi-mennyi szeretet van ebben az ADHD-s kislányban! Amióta ismerem egyébként most először mesélt nekem az unokatestvéréről, aki egy vele egykorú kisfiú, és akivel nagyon szeret játszani, sőt, akit ő saját elmondása szerint nagyon SZERET. Hasonlóképpen a kerijét, meg a mamáját, aki "most már" néha jókat játszik is vele. Vasárnap délután születésnapi ünnepségre készült a család. Talán ez az ünnepi hangulat is kihozta belőle, hogy egyszer csak azt mondta: "ÖRÖKbe adok a Pazarnak két játékot" - és előhozott a lovaglás végén az autójukból két kis dinoszauruszt, s ragaszkodott hozzá, hogy ÖRÖKbe adja a Pazinak... Nagyon jó kis szíve van, már máskor is adott nekem kis játékot, cukorkát, ezt-azt, csak úgy. Emlékszem, egyik alkalommal az anyukája figyelmeztette is arra, hogy amit egyszer odaadunk valakinek, azt már nem kérjük ám vissza - ezzel együtt is makacsul ragaszkodott az ajándékozáshoz (azóta is hordom az autómban azt a kis műanyag mesefigurát, biztos, ami biztos alapon...). Nos, a fentieket összevetve és az egész pszichológiájába belegondolva az jutott eszembe, hogy ezt a kislányt egyébként örökbe fogadták... Tudom, hogy ő ezt tudja - kicsi korától így nevelik, tisztán, őszintén, de természetesen nagy szeretettel. "Szimbólumok" címet adtam ennek az írásnak - elgondolkodtatott, vajon miért hangoztatja annyira, hogy "de örökbe adom ám, Vera néni, örökbe..."...
(Nagyon szeretem!:-)