Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 3 éves kisfiú (A-070223)
Diagnózis: F8400 Autizmus-spektrumzavar (autizmus infantilis)
                  Megkésett beszédfejlődés
                  (SNI-kategóriába sorolva)

Kis páciensem autizmusát 2 éves korában diagnosztizálták. A szülei elsősorban megkésett beszédfejlődése miatt hozták hozzám lovasterápiára: gyermekük ugyanis egyáltalán nem beszél, de valahol, egy belső-mentális térben bizonyára már birtokolja a nyelvet, hiszen nagyon ritkán vannak pillanatok, amikor megszólal és mond egy épkézláb, értelmes mondatot. Direkt azonban nem lehet szóra bírni. A hozzá intézett közléseket láthatólag megérti, gesztusnyelvvel kommunikál. Különleges matematikai érzéke van: bár sohasem tanították neki, mégis felismeri a számokat. Ha három (idegen) autó rendszámából kiragadunk egy elemet és megkérjük, hogy pl. mutassa meg, hol van a 164-es, odamegy és megmutatja (sőt, külön a 6-ost, 64-est is, stb.).

Az első találkozásunkkor (mivel még sohasem látott közelről lovat, nem is ült rajta) gyorsan igyekeztem túllenni az első lépéseken. Kezet fogtam vele, bemutatkoztam, odavezettem a Pazarhoz, őt is bemutattam neki és hopp, máris feltettem a hátára - rögvest indultunk. Ez egy bevált módszer: ne hagyjunk időt arra, hogy elkezdjen azon gondolkodni: hmm, ez az állat nagy, valójában ettől én félek, ááá... ;-) Úgy tűnik, bejött. Láthatólag tetszett neki a lovon ülés. Igen ám, de pillanatról pillanatra egyszer csak úgy döntött, hogy akkor ő lemászik... Elég nagy küzdelem volt folyton visszatuszkolni a lóra. Nem hisztizett, csak néha rátörtek az önálló gondolatok... Nem nagyon vette fel velem a szemkontaktust, inkább hátrafelé és felfelé nézegetett. Nagyon érdekelte a ló feneke. Mivel semmiféle eszköz-manipulációra és utánzásra, együttműködésre nem sikerült rábírnom, hát elkezdtem tornáztatni - oldalülés, háttal ülés. A nagymozgásai iszonyú nehézkesek voltak, mondhatnám nulla koordinációval. Teljesen elhagyta magát. Na de! A háttal ülés valami irtóra tetszett neki! Először is: gyönyörű egyenes háttal ült, és elég sokat léptünk így. Utána pedig ráhasalt a Pazar fenekére, még a szemét is becsukta, és elkezdett dúdolni. Sokáig hagytam ebben az állapotban. Láttam, hogy tetszik neki a ló puhasága, melegsége, szívesen simogatta. Később már sikerült egy kis taktilis ingerléssel rábírnom, hogy rámnézzen - és ezt elég hosszan megtette, miközben sétálgattunk. Sokat mosolygott rám, fenntartva a szemkontaktust. Végül puszit is dobáltunk egymásnak és a lónak is.

Megmondom őszintén, ez után a foglalkozás után nem voltam valami feldobott. Úgy éreztem, mintha egy küzdelemfolyam lett volna csupán az a 20-30 perc. Hazatérve azonban rájöttem, hogy mindennek csak egyetlen oka van: az önmagammal szemben támasztott elvárásaim! Ezt gyorsan beazonosítottam és megbeszéltem magammal, hogy: le vele! :-) Nincsenek elvárásaim, és kész, minden úgy jó, ahogy van - gyógyítani ugyanis csak és kizárólag így fogok tudni!!!

És tényleg... De még mielőtt a második foglalkozás eredményeiről beszámolnék, elmondom az első lenyomatait - a szülők szemszögéből. Rendkívül tanulságos!!!

Aznap este, hazatérve, ez a kisfiú egyfolytában csak mosolygott. Másnap délután 4-kor lefektették, és a következő nap reggel 6 óráig fel sem ébredt. Egész héten cuppogott (első artikulációs gyakorlatunk:-))), az anyukája meg is kérdezte, hogy cuppogtam-e a lónak a foglalkozáson (hát igen!:). Emellett többször előfordult, hogy odament az anyukájához, megfogta a fejét, maga felé fordította és belemosolygott. Ezt is tudom, miért tette - én magam alkalmaztam nála, kénytelenségből, a szemkontaktus felvétele céljából. Erről csak ennyit: :-)))))))))

No, és jöjjön a bűvős második foglalkozás! Ég és föld volt a különbség az elsőhöz képest (hozzáteszem: én magam is otthon hagytam az elvárásaimat!:). Ez a kisfiú egy az egyben élvezte a lovacskázást! Már nem akart lemászni a Pazar hátáról. Emlékezett az ápoló eszközökre, most már manipulált is velük, méghozzá nagyon ügyesen, és az utasításomra pakolta őket az egyik zsákból a másikba. Magától simogatta a lovat (a múltkor még meg kellett fognom a kezét, vezetni, és csak így tudtam megsimogattatni vele a ló nyakát.) Ezt követően fényképekről kértem tőle mozgás-/mozdulatutánzásokat. Ezeket a képeket nagy figyelemmel tanulmányozta, de a gyakorlatok kivitelezésében segítenem kellett. Viszont: sokkal ügyesebben emelgette a lábait - azaz, most már magától emelte őket, nem nekem kellett tuszkolni. Ha picit oldalra csúszott, képes volt egyedül középre igazítani magát! Egyértelműen látszott rajta az AKARÁS. A ló fenekére való ráhasalás továbbra is a nagy kedvenc - és úgy tűnik, a liszteszsák is hasonló szerepkört kapott. Próbáltam neki mondókázni, méghozzá a "lóg a lábát", és nagyon örültem neki, hogy igen figyelmesen nézte a számat a versike alatt (ami pedig nem olyan rövid). Szóra bírni ugyan nem sikerült, de nagyon sok hangmegnyilvánulása volt! Egyszer úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy "igen", egyszer pedig azt, hogy "jó" - de természetesen ezek véletlen egybeesések is lehettek, ahogyan a hangját próbálgatta. Ügyesen játszott a képkirakós játékkal (puzzle-szerű játékot készítettem neki). A képen kérdésemre szépen megmutatta, hol van a fa, hol van a felhő, stb.-stb. - ámbár ezt a környező tájra nem sikerült átvinnie. De nem baj. Holnap is felkel a nap! :-)

Ez utóbbi mondatom hatalmas igazságot takar. Nagyon erősen szem előtt kell tartanom - magamnak is, és a szülőknek is. Nem szabad siettetnünk a beszédet. Nem szabad görcsösen és azonnal eredményt elvárnunk tőle. Én minden kis sikernek is nagyon örülök - pl. a mostani hangfoszlányoknak is. Valahol el kell kezdeni! :-)

Amikor elbúcsúztunk, megérkezett a következő páciensem: egy ugyanannyi idős kisfiú, mint ő, és a testvére. A gyerekek egymásra "cuppantak", ami pedig a szülei szerint iszonyú nagy szó, mert ő sohasem megy oda a gyerekekhez...

Nagy örömmel várom a következő találkozásunkat! Azt hiszem, jelen esetben nem kell külön megfogalmaznom a célkitűzésemet (de azért: elsődlegesen a beszéd előcsalogatásán lesz a hangsúly).