Szorongásoldás lovasterápiával

Van egy kis páciensem, egy 6 éves, nagycsoportos óvodás kisfiú. Az ősszel kezdték el hozzám hordani a szülei. Teljesen egészséges, nagyon helyes, okos, értelmes kisgyerek - éppen csak annyi volt vele a "probléma", hogy nagyon félénknek, visszahúzódónak találták, a saját meglátásom szerint valószínűleg meglehetős szorongással is élt. Az első találkozásunk óta eltelt néhány hónap, de összességében csak 10 alkalommal tartottam neki lovasterápiás foglalkozást, mivel a télen az időjárási viszontagságok miatt nem tudtunk folyamatosan dolgozni. E pár foglalkozás azonban figyelemreméltó eredményekkel járt. 

Emlékszem, amikor életében először ült fel a lovamra, a foglalkozás első tíz perce azzal telt, hogy görcsösen kapaszkodott a voltizshevederbe, görnyedt háttal ült és hangosan kapkodta a levegőt - kimondottan ijesztő látvány volt. Azonban, ha megkérdeztem, szeretne-e leszállni, mindig nemet mondott. (Ez a nagyon tipikus: akarom is, meg nem is..., nagyon szeretném, de iszonyúan félek tőle...) Ennek ellenére már az első alkalommal jó érzés volt látni, amint a 20-30 perces lovaglás vége felé normalizálódott a légzése. A görcsössége egyébiránt még a második találkozásunkkor is megmaradt, és egyáltalán nem merte elengedni a kapaszkodókat. A kapkodó levegővétele végül a harmadik alkalommal szűnt meg. Ekkor egy mesét játszottam vele: "elvarázsoltuk" magunkat, s ő lett a lovag, aki elindult megkeresni a Pazar elveszett ló-barátait. A keresésben jóságos öreganyóként segítettem neki - ám különféle próbákat kellett kiállni ahhoz, hogy egy-egy helyes kis lovacskás képet megszerezzen (és ezeket természetesen haza is vihesse). A könnyebbtől haladtunk szinte észrevétlenül az egyre nehezebb feladatok felé, míg a végére magától megfordult a lovon, elengedte a kapaszkodókat és lépésben, egy karddal a kezében "felnyársalta" a színes műanyag karikákat, amit aztán végképp nagyon élvezett. Ezen a terápián tört le róla az első nagy jégdarab...

Ettől kezdve a mozgásos feladatokban egyre bátrabb lett. Jókat labdáztunk például, s bár még magától nem ült egyenes háttal, biztatásra képes volt kihúzni magát. Ugyanakkor: nem volt valami kommunikatív... Szégyenlősen maga elé nézett, és nem igazán akart velem szóba állni - a minimális tisztességes válaszadásokon túl.

A 6. foglalkozás végén kiléptünk a körkarámból, s a környező nagy füves területen sétáltunk egyet. S közben: beszélgettünk... De még hogyan! Egyszer csak megjegyezte, hogy "már kicsit félek". Kérdeztem, hogy miért. Azt válaszolta, hogy azért, mert már elég messzire eltávolodtunk az apukájától. Jól van, gondoltam, vissza is fordulunk, de még előtte felmentünk egy enyhe lejtésű dombocskára. No, azt hiszem, ezt jól tettem - szerintem igen büszke volt magára, hogy ezt "megcsinálta". Visszafelé haladva megjegyezte, hogy úgy érzi, akár el is tudna aludni a Pazar hátán, ahogyan ringatja - ott és akkor azt vettem ki a szavaiból, hogy tulajdonképpen a tudomásomra akarja hozni: biztonságban érzi magát. Letört a második jégdarab: a kommunikációs gát. :-)

A hetedik foglalkozáson már magától nyitott, kezdeményezte a beszélgetést. Egy alkalommal például a következőt mondta: "Én utálom magam." Huh. Ez kemény volt. Divatosan azt mondhatnám, hogy nem kaptam szikrát... Persze a "Miért?" kérdésre már halandzsa-válasz érkezett... Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy hogyan tanítja a páciens a terapeutát: én ugyanis azt válaszoltam neki, hogy én bizony szeretem magam... Ez is kemény!!! Ezt így kimondani! :-) Ezen a foglalkozáson sok szimbólummal is dolgoztam. Azt játszottuk, hogy ha találna egy pénzzel teli ládikót, mit venne a vagyonából. Csak felsorolok egyet-kettőt, de nem elemzem - nem volna helyes messzemenő következtetéseket levonni a válaszaiból, ámbár tudjuk jól, hogy iránymutatásként azért ezek sem utolsók: saját sziklám lenne a kertben, mindig kitörne belőle a vulkán és azon szörföznék; cápát, a fürdőkádba - nem félnék tőle, a fején ülnék... Ezt egyébként egy álmából vette. Abban krokodil is volt. A cápa a szájában tartotta a krokodilt, ő pedig a krokodil fején ült... 

Azóta az álmai máskor is szóba kerültek. A legutóbbi alkalommal az alapérzelmek felismerését és kifejezését gyakoroltuk képkártyák segítségével. Ekkor mondta, hogy szokott félni - például éjszaka, ha rosszat álmodik. Például olyat, hogy belekerül a számítógépbe... Gondoltam, hogy a csavarok, drótok stb. közé, de: nem, a videójátékra gondolt, ahol folyamatosan lőnek rá... Lassan úgy érzem, a harmadik jégdarab is leválik: ez pedig nem más, mint az érzelmek jégtáblája...

Tanulságos és nagyon izgalmas folyamat, amelyben ezzel a kisfiúval részt veszünk. Ugyanis: részt veszünk benne mindketten! Egyértelmű a hitem a tekintetben, hogy úgy ki fog nyílni, mint valami kis kincsesládikó, és olyan szuper kissrác lesz belőle, hogy nocsak! Én vagyok a legboldogabb, hogy ennek a kibontakozási folyamatnak egy kicsit részese lehetek... :-)))