Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 5 éves kislány. (I-050907)

Diagnózis: F9000 Az aktivitás és a figyelem zavarai

                   Gátolatlan csecsemőkori reflexek

                   Finommotorikus nehézségek

                   A beszédészlelés és a beszédmegértés zavara

Megismerkedésünk és az első foglalkozás

Az anyuka a gyermekpszichológus javaslatára keresett meg, először telefonon beszéltünk egymással. Ekkor megtudtam, hogy bár ő maga nagyon szeretné kipróbálni a kislánnyal a lovasterápiát, gyermeke valószínűleg félni fog a lótól. Állítólag csak egyszer látott lovakat (állatkertben), de a közelükbe se mert menni.

Az első foglalkozás előtt megbeszéltünk egy találkozót, ahonnan közösen indultunk el, hogy megmutassam a lovardába vezető utat. Meglehetős izgalmak voltak bennem is... Az anyuka - hangjából ítélve - kedves, gondoskodó hölgy képét idézte, aki olyan nagyon hisz a lovasterápia hatékonyságában, és olyan nagyon szeretné..., ám ő maga is aggódik kislánya lehetséges elutasító viselkedése miatt. Mit tehet ilyenkor a lovasterapeuta? Erőszakot semmiképp. El kell mondani a szülőnek, hogy ki lehet próbálni egyszer-kétszer, el lehet jönni, meg lehet nézni a lovakat, nem is muszáj azonnal felülni, elég csak megsimogatni - a gyerekek többsége egyébként beleszeret ebbe a világba, persze vannak, akiknek ehhez egy kis idő kell, de a végtelenségig nem lehet várni... Ha mégsem lesz szimpatikus a kislánynak ez a közeg, akkor felesleges erőltetni, mert az már nem terápia... Akkor el kell menni usziba, kutyusozni, stb.-stb., persze, a lovaglás hatásmechanizmusát egyetlen más eljárással sem lehet pótolni, de megközelíteni meg lehet.

Visszatérve a saját érzéseimre: számítottam tehát arra is, hogy kemény elutasításban lesz részem - akármennyire is PAZAR :-) pacimmal együtt. De én nem adom fel könnyen! ;-) Vettem a kislánynak egy lovas füzetet, aminek az első oldalára beragasztottam három fényképet a Pazarról és magamról, terápiás munka közben (a ló hátán egyébként épp egy ugyanannyi idős - rokon - kislány ült). Gondoltam, odaadom neki, nézegesse az autóban és útközben barátkozzon leendő új pajtásával - legalább így képről.

Mindannyian ismerjük az érzést, amikor valakivel az első személyes találkozásra készülünk. Van egy kis zizegés idebent: milyen lesz? tetszem majd neki? tetszik majd nekem? elfogad-e? én el tudom-e fogadni őt? stb.-stb. Amikor megláttam ezt a kis gyönyörűséget, a göndör fürtjeivel és a huncut mosolyával (én magam is örök-mosolygós vagyok), hááát, szerintem azonnal egymásba is szerettünk. :-) Egy perc sem kellett a feloldódáshoz. Egy nyílt tekintetű, érdeklődő, mosolygós, helyes kislánnyal találtam magam szemben, aki bátran kommunikált és nagyon szépen beszélt. Hurrá! Itt már nagy baj nem lehet!

Nem is lett. :-) Ahogy kiszálltunk a lovardában az autóból, az első reakciója után (mely egy orrot-befogós "fúj, de büdös van!" felkiáltás volt), máris szaladt a karámban lévő lovakhoz, és miközben a Pazart ápoltam, "öltöztettem", százszor megkérdezte, mikor ülhet már végre fel a hátára. Végig ott sertepertélt mellettem, még vigyáznom is kellett, nehogy a patái alá keveredjen. Emlékszem az első érintkezésükre: "milyen puha!" - ez volt a csodálattal és áhítattal átitatott reakció. :-)

Az első lovasterápiás foglalkozást alapvetően ismerkedésnek, felmérésnek szánom (mindig). A páciens is ismerkedik a lóval, a lovaglással, az új körülményekkel, s én magam is ővele. Alapvetően örülök is annak, hogy ilyenkor még csak nagyjából tudom a diagnózisát (ekkor szoktam megkérni a szülőket, hogy a következő alkalommal valamennyi orvosi lelet fénymásolatát hozzák el nekem), mert így még mindenféle befolyásoltság nélkül rögzíthetem a saját felismeréseimet és meglátásaimat.

A szokásos bemelegítő gyakorlatokat végeztük: fújd fel a hasad, mint egy lufit, nyújtózkodj felfelé, mintha el akarnád érni a felhőket... Először nem merte elengedni a kapaszkodót, csak megállított lovon (ám ehhez mindjárt hozzá is teszem: a következő héten, azaz a második foglalkozásra már úgy érkezett, hogy egyből azt mutogatta, milyen ügyesen tud elengedett kézzel lépni a lóval, s megjegyzem, azóta már inkább azért kell könyörögni, hogy fogja meg a kapaszkodót!:-)). Magastartás, oldalsó közép, csípőre a kéz - ezek mentek. De megjegyeztem magamnak, hogy hajlamos eközben "eldobni" a lábait (akkor már gyanús volt a gátolatlan reflexek kérdése, pedig még nem is volt a kezemben a diagnózis). Kérdezgettem a ló testrészeit, szépen megmutatta őket (azaz: az alapvető testrészeket a lovon is és önmagán is). Kérdeztem, tud-e verset mondani. Hát, ez nagyon bejött! Elszavalt egy jó hosszú verset, meg egy másikat..., na, itt jött ki a hiperaktivitás: egyre gyorsabban és gyorsabban pörgött a nyelve (mint aki hamar le akarja tudni a feleletet, bár ő szemlátomást mindezt élvezte is:-)). Megállított lovon megcsináltuk a malmot, a törökülést és a hasonfekvést (ezek voltizs-, azaz lovastorna-gyakorlatok). Máris észrevettem, hogy a malomemelemek fordulatainál a kapaszkodót keresztbe fogta (és egyébként a tekintetén közben éreztem, hogy ő maga is vacillál, valahogy érzi, hogy nem egészen jó ez a fogástechnika...). Hopp, gondoltam: keresztezett és/vagy kialakulatlan dominancia. Később kiderült, hogy ebben is igazam volt. Virtuális távcsövön keresztül körbenézegettük a tájat, kérdeztem a fák, a felhők, a kerítés stb. színét - ebben a feladatban is partner volt és a színeket is tudta. Levezetésképpen előredőlve, a ló nyakát átölelve sétáltunk.

Az állítólagos lótól félő picurkámat 35 perc után is alig lehetett leszedni a ló hátáról (pedig a lovasterápiát szigorúan 20-30 percben maximalizáljuk per alkalom, pláne elsőre...). A földről is ölelgette a ló lábait (hát ő még csak azt éri el:-), nem győztem menteni az "életét".

Ezen első foglalkozás végére még egy, ugyanakkor nagyon fontos felismerésem támadt: a kislány egyik percben nagyon szerette és simogatta a lovat, a másikban azonban felkapta a pálcámat és nekiállt ütlegelni a fejét. (Még jó, hogy a Pazar erre rá sem hederített - csak úgy szólok, hogy ez egy lótól nemnormális dolog ám! De ő: TERÁPIÁS ló!!!:-)) Szóval, ennek alapján, és úgy mindent egybevetve az alábbi célkitűzéseket fogalmaztam meg magunknak:

Cél: (kb. 1 évre tervezve)

- A ló körüli teendők, a lóval való bánásmód szabályainak megismerése és betartása (szabálytudat, feladattudat);

- Az érzelmek felismerésének és (adekvát) kifejezésének fejlesztése;

- A nagy- és finommozgások, a mozgáskoordináció fejlesztése.

A 2. és a 3. foglalkozás eredményei

Kis páciensem nagyon bátor és ügyes a voltizsban! :-)  Érdekes, hogy egyes szakértői felmérések az egyensúlyát és a nagymozgásait is problémásnak találják - a magam részéről erről az a véleményem, hogy megnézném én azt a szakembert, aki ezt a véleményt kiállította, vajon tud-e úgy ülni és mozogni a lovon, mint ez a kislány... A lovon való ülés és a lovastorna-gyakorlatok sok mindent elárulnak. Szerintem jó az egyensúlya és alapvetően a nagymozgásai is, kisebb koordinációs problémái természetesen vannak. Érdekes felismerésem volt, mennyire tetszett neki a liszteszsák-feladat. Ez annyit tesz, hogy keresztben rá kell hasalni a lóra (mintha az valóban valami málhát cipelne a hátán). Azt sem árt megjegyezni, hogy magától kitalálta, hogyan kerüljön ebbe a pozícióba, egyáltalán nem kellett segítenem neki - ami valljuk be, ügyes problémamegoldó gondolkodásra vall. Az a tény azonban, hogy ezt a pozíciót azóta is nagyon szereti, és nemcsak megállított lovon, hanem lépésben is (amit pedig kevesen bírnak elviselni), ismét a nagyon korai, csecsemőkori ingerek, reflexek időszakához visszavezető gondolatokat ébreszt bennem...

A harmadik alkalom után (is) rendkívüli öröm ért ennek a kislánynak a fejlesztésével kapcsolatban. Az anyukája könnybelábadt szemekkel mesélte, hogy a kicsi végre, most először nem azért állt az óvoda középpontjában, mert valami rosszaságáért pellengérre állították, hanem azért, mert bevitte a lovasfüzetét (amibe egyébként azóta is rajzos formában dolgozzuk fel a lovakról tanult ismereteket, gondozásuk, ápolásuk szabályait stb.), és boldogan mutogatta és mesélt a gyerekeknek. :-)))

Elképesztő, hogy a pszichológusával - szegénnyel - állítólag folyamatosan csúnyán beszél, káromkodik (és más felnőttekkel is előfordul iyen). Néha kifejezetten agresszív (nekimegy az embereknek). Én ezt nem értem... Nálam egy valódi angyal!!! És olyan szépen beszél velem (pl.: "parancsolj, Vera néni":-)). Az anyukája szerint nagyon meg akar felelni nekem. Nem baj. Egyelőre ez így a jó..., sőt: ennek így kell lennie! Örülök! :-)

A harmadik foglalkozás után egy olyan rajzot kértem tőle, amelyiknek a felét én készítettem el, és azt mutatta, hogyan nem szabad a lovakat megközelíteni (hátulról), neki pedig ki kellett egészítenie a lap másik oldalán egy olyan képpel, ami viszont szabályos és balesetmentes elhelyezkedést mutat. A legjobban az tetszett, hogy felülnézetből rajzolta le a lovat (hiszen ő úgy látja, mert folyton a hátán ül:-)), lerajzolt engem, az anyukáját (aki meg szokta nézni a foglalkozásokat), ő magát is, valamint egy színes szivárványt. Onnan tudom, hogy szivárvány, mert mondta. És azt is hozzátette, hogy ez azt jelenti, hogy "itt jól érezzük magunkat"! :-)))