Agresszió

Ez a történet nagyon szép példája annak, hogy a szép szó (mindig!!!) többet ér, mint a fenyítés - legalábbis szerintem...

Kis négyévesem három hónapja jár már lovasterápiára. Eddig még mindig csak vezetett lovon dolgoztam vele. Az utóbbi időben azonban úgy éreztem, talán mindketten, sőt, mindhárman megértünk arra, hogy kipróbáljuk a futószáras munkát is. Az egyik foglalkozás elején ezért megígértem neki, hogy ha nagyon ügyes lesz, az óra végén szinte önállóan lovagolhat majd. Máskor az ilyen kecsegtető ígéreteim be szoktak jönni - nagyon jógyerek ilyenkor, figyelmes, mindent szépen megcsinál, mert nagyon várja a meglepetést. Most viszont nem láttam rajta ezt az igyekezetet - csak a végeredmény érdekelte, és nem volt türelme eljátszani az odáig vezető utat. Ennek ellenére az óra végén felcsatoltam volna a futószárat, ám ahhoz elkértük anyukától a kobakját. A reakció: ő azt ugyan fel nem teszi! Mert: nem szereti... Jól van, mondtam erre én, akkor vége a lovaglásnak (kobak nélkül a magam részéről nem vállalom a rizikót, bár a Pazar végtelenül nyugodt ló, mégis élőlény, önálló gondolatokkal, és ne adja Isten, hogy megugorjon és a kislány lepottyanjon róla, de ha mégis így történik, a feje védve legyen!). Na, azt a tekintetet látni kellett volna... Fogta magát, és elkezdte dobálni a Pazart mindenféle földdarabokkal. Megkérdeztem (szépen, kedvesen), hogy most miért a lovat bántja. A válasz természetesen: "mert nem lovagolhatok önállóan". (Szakmai szempontból fontos megjegyzés: a lovasterápiában a lovat ko-terapeutának is nevezzük. Ő a VALAKI, akire át lehet vinni az érzéseket, akire lehet "vetítgetni" - szegény Pazar :-) -, meg aztán természetesen ő az is, akitől egy csomó plusz-t kapni is lehet. Főleg abszolút elfogadást. És sok-sok szeretetet...) Szóval a jelenlegi felállás szerint én voltam a mumus, de azért kellő tekintély is ahhoz, hogy az agresszió ne rajtam csattanjon - és akkor ott volt a ló, akin azt is le lehetett vezetni... Ekkor leguggoltam a kis méregzsákhoz (lementem az ő szintjére..!!!), és kedvesen ezt válaszoltam: van még egy lehetőséged, visszaülhetsz akkor, ha felteszed a fejedre a kobakot. Emlékszel a teknősbékára a mesében? (De jó, hogy aznap épp az oktondi kis teknősbékáról meséltem neki, miközben finommotorikus feladatként egy lyukas teknősbékába fűzögetett egy cipőfűző-kukacot...) A kis teknős sem szerette a teknőjét a hátán hordani, de a jótündér elmondta neki, hogy viselje csak türelmesen, hiszen az védi meg a veszélyektől. Látod, a te fejedet meg ez a kobak fogja megvédeni. Én a te helyedben bizony már rég feltettem volna...

Magától csatolta fel a fejére a kobakját. És nem muszájból. Zokszó nélkül. Mosolyogva... :-)))