Az előző
írásomban definíciószerűen mutattam be a szelektív mutizmust (mint speciális
pszicholingvisztikai jellegű problémát), röviden összefoglalva az állapot
kialakulásához vezető, a szakirodalom által tipikusan nyilvántartott,
feltételezett oki háttértényezők rendszerét is. Az alábbiakban arról szeretnék
írni, milyen utak/módok állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy segíteni tudjunk az
érintetteken.
Amikor a
lovasterápiában elkezdek dolgozni egy gyermekkel, egy-két találkozás után
mindig leülök a szülőkkel, hogy megbeszéljük, mit is szeretnénk, miért
dolgozunk – konkretizálunk egy olyan célt, amiről úgy gondoljuk, hogy belátható
időn belül reálisan elvárható változás volna az adott feltételek mellett
gyermekük részéről. Célkitűzésünk megfogalmazásával párhuzamosan időbeli
keretekben is megállapodunk – mindez természetesen nem jelent merevséget, sőt,
sokkal inkább jellemzője az ésszerű rugalmasság: céljainkat, időtávlatainkat
ugyanis bármikor korrigálhatjuk, módosíthatjuk a tapasztalataink függvényében,
a lényeg az, hogy törekvésünk mindig tudatos és rendezett legyen. Ezeket a
gondolatokat azért tartottam fontosnak rögtön így elöljáróban megemlíteni, mert
amikor azt a kérdést tesszük fel, hogyan segíthetnénk egy szelektív mutista
gyermeken, először is tisztáznunk kell, miben/mihez is kívánunk neki segíteni
(és nem utolsósorban: kinek). Roppant helyénvalónak találom a francia
pszichoanalitikus-nyelvész gondolatait, aki szerint: „… a beszéd nem jelent
önmagában célt. A pszichés egészség szükséges, de nem elégséges feltétele. (…)
a beszéd fejlődéséhez alapvetően arra van szükség, hogy vágyjak a másikkal való
kapcsolatra (Danon-Boileau 2005: 41)”. Merthogy: ezeknél a gyerekeknél nem a
kiejtésbeli nehézségek állják útját a beszédnek… A szelektív mutista gyermek
tud beszélni, de bizonyos körülmények között nem hajlandó és/vagy nem képes.
Tudja, de nem képes rá. A jelenség ilyetén egyesek szerint a gyermeki neurózis
egyik megnyilvánulási formája (Bárdos 2005).
Nem vágyik a
másikkal/másokkal való kapcsolatra…
Véleményem
szerint a segítő akkor jár el helyesen, ha nem azt kérdezi, hogy a gyermek
miért nem beszél, hanem azt, hogy miért nem vágyik a kapcsolatra! Az
elmondottak tükrében a magam részéről lovasterapeutaként a szelektív
mutizmusban szenvedő gyermek megsegítésekor ezt a célmeghatározást tartom
helyénvalónak: a vágy felkeltése a gyermekben a külvilág felfedezése iránt, a
vágy felélesztése a másikkal való kapcsolatra. Ezen a ponton nyer jelentőséget
a terápiás ló, a lóval való kapcsolat – amely mintegy hidat képezhet a mutizmusába
zárt gyermek és a külvilág között. Azonnal rátérek, hogy ezt hogyan képzelem,
de még nincs vége a célmeghatározásomnak. Néhány sorral korábban feltettem azt
a kérdést is, hogy kinek is kívánunk segíteni. Nemcsak a gyermeknek. Hanem a
családjának is segítenünk kell. Ugyanis: a szülei is segítségre szorulnak.
Rögvest írok többet erről is, hogy hogyan is képzelem…
Kezdjük akkor az
elején. Az általánosságban alkalmazott módszereket és terápiás törekvéseket
ismét röviden pontokba próbálom szedni (hasonlóképpen, ahogy az előző írásban
az oki háttértényezők felsorolásával tettem), majd ezeket egészítem ki saját
lovasterápiás tapasztalataimmal, illetőleg elképzeléseimmel:
1. Általános
hozzáállás a szelektív mutista gyermekekhez, hogy a terápiában nem várunk tőlük
beszédet, nem erőltetjük őket (legalábbis a terápiás kapcsolat elején).
Hagyjuk, hadd alakuljon ki közöttünk egy kölcsönös elfogadáson és bizalmon
alapuló ismeretség.
2. Szintén sokan
voksolnak amellett a magatartás mellett, hogy lehetőleg ne árasszuk el
szózuhataggal a gyermeket. Hallgassunk együtt. A szavakon túl lépjünk
egymással kapcsolatba. Érezze a gyermek, hogy szavak nélkül is értjük őt. A
csend is „hallható” (Ksuz 2005): ha pl. csendben, egymás mellett ülve, együtt
nézünk egy tárgyat, az lehetővé teszi, hogy ugyanarra a dologra gondoljunk.
3. Bevezethetünk
bizonyos rituálékat a terápiás foglalkozások menetébe – ezek a
megszokottság, jól ismertség, biztonság érzetét kelthetik a gyermekben, aki a
biztonságos közegben egy idő után elkezdheti otthon érezni magát. (A
rituálterápiáról bővebben Lajos Péternél olvashatnak.) Ezen a ponton egyszer
csak meg lehet zavarni a rítust – s kíváncsian várni, vajon a gyermek hogyan
reagál. Talán jelzi majd, hogy térjünk vissza a megszokott dolgainkhoz? Ez
esetben lehet feszegetni a határokat a tekintetben, hányféle „ajtót” hagyunk
számára nyitva ehhez a jelzéshez.
4. Gyakran
segíthet, ha a szelektív mutista gyermekekkel suttogva beszélünk.
5. Azokkal, akik
ugyan nem beszélnek, de együttműködnek velünk, lehetőségünk van együtt játszani.
Rajzolni. Bábozni. Építeni. Ilyenkor a gyermek játékával kifejezett tények
„beszélnek” a gyökerekről, a miértekről, és ezek a jelzések hasznos iránymutatást
képezhetnek a terapeuta számára. A terapeuta az így nyert információkból
kiindulva, játékos keretek között megtaníthatja a gyermeket arra, hogyan lehet
a játék segítségével megoldást találni bizonyos élethelyzetekre, rossz
érzésekre, hogyan lehet azokat módosítani stb.
6. Súlyosabb
esetben szükség lehet gyógyszeres segítségre. Ha abból indulunk ki, hogy
a szelektív mutizmus valójában egyfajta szociális fóbia, s tudvalevő a fóbiás
betegségeken eredményesen segítenek bizonyos szorongáscsökkentő gyógyszerek, jogos
elvárásaink lehetnek a gyógyszeres kezeléstől.
7. Végül, de nem
utolsósorban említést érdemel a családterápia lehetősége is. Ennek lehet
pl. olyan célja, hogy a család ismerje fel és változtassa meg azokat a
szokásokat, amelyek a gyerek tünetét fenntartják, pl. ne beszéljenek a gyerek
helyett stb. A statisztikai visszajelzések nagyon bíztatóak: arról számolnak
be, hogy a gyerekek meggyógyulnak, nem esnek vissza és nem alakítanak ki újabb
tüneteket (Sarkadi – Kóri 2005).
8. És még egy
ráadás-pontban az „igazság”: tulajdonképpen a szelektív mutista gyermekek
terapeutájának igen kreatívnak kell lennie, a módszerek pedig ötvözve érnek a
legtöbbet…
Gondolataim
végéhez közeledve álljon akkor itt néhány saját tapasztalatom is a
lovasterápiából.
Nem lehet eléggé
hangsúlyozni a ló mint ko-terapeuta motiváló szerepét. Nemcsak a mutizmus,
hanem más esetek lovasterápiájánál is elmondom: csak akkor van értelme, ha a
gyermek (kliens) eléggé motivált a lóval való kapcsolatra és/vagy a lovaglásra.
Egy ilyen „együttes” ugyanis sokszor lehetőséget teremt a gyermeknek arra, hogy
az idegen környezetben történő első hangos megnyilvánulásait a lóhoz intézze
(aki később hidat képezhet a terapeuta, a segítő, majd a tágabb emberi
környezet irányába). A gyerekek (és talán a felnőttek is) gyakran könnyebben
nyílnak meg egy állatnak, mint egy embernek (gondoljunk csak bele: a lónak
nincsenek elvárásai, ő „csak” elfogad, társ, sőt, kiszolgálja az igényeinket,
ráadásul vissza sem beszél…). A lovaglás élményének eléréséhez is célszerű lesz
majd egy idő után megszólalni: a terápiás ló szóra indul, nem csizmára
(legalábbis terapeutaként úgy teszünk, mintha ez kizárólagosan így volna, s a
jó terápiás ló ebben is partner :-)).
Jómagam
kipróbáltam már a gyermekkel és a lóval való közös hallgatást – ugyanakkor a fecsegő-szerepet
is. Utóbbi irány az „együtt hallgatás” totális ellentéte, potenciáljait
tekintve a két módszer mégis lehet azonos. A magam részéről ezzel a
hozzáállásommal a beszédes légkört szintén az oldottság, felszabadultság,
illetőleg: oldás, felszabadítás szolgálatába kívánom állítani. Hiszen: nem
lehetséges-e, hogy a szelektív mutista gyermeknek éppen azt kellene megmutatni,
hogyan lehet oldottan kommunikálni (s közben esetleg felszabadultan nevetgélni,
pozitív érzéseket átélni…)?
A lovas
foglalkozások számtalan rituálé lehetőségét is magukban hordozzák. Ahogyan pl.
minden lóra pattanás előtt leápoljuk a lovat – vagy egyáltalán: ahogyan bánunk
vele, illetve ahogyan lovagolunk vagy lovastornázunk rajta. Egyes rituálék
megbontása valóban erőteljes, kizökkentő értékű lehet. Megtehetjük például,
hogy néhány foglalkozás után egyszer csak háttal ülésben ültetjük fel a
némaságot fogadott gyermekünket, majd elindulunk lépésben a lóval. Vajon hogyan
reagál? Hasonló eredményességgel bírhat a lépésből ügetésbe történő „alattomos”
átváltás.
El kell mondjam,
nem egyszerű esetet kaptam ki… 11 éves kislány, aki 3-4 éves kora óta a szülein
kívül senkivel nem beszél. Nemhogy nem beszél, a fejét is leszegi,
szemkontaktust sem vesz fel, s olyannyira lebénul az idegen környezetben, hogy
szó szerint a kezét sem képes felemelni (vagy akár csak egy ujját megmozdítani).
Épp csak megül a lovon. A lovaglásra azonban (szülei elmondása alapján) motivált
– otthon is van egy saját pónija, játékaiban is (egyébként részben rituálisan)
jelentőségteljes helyet foglalnak el a lovak. Azt gondolom, hogy az ilyen és
hasonló súlyos esetekben, amelyek szemlátomást többhónapnyi terápia után sem
hoznak elmozdulást, szinte nélkülözhetetlen az orvosi beavatkozás: valamilyen
szorongáscsökkentő gyógyszer formájában. Tudom, sok szülő ellenzi a gyógyszeres
kezelést (meg tudom érteni őket). Azonban látható, hogy sajnos vannak határok,
amikor már az a kérdés forog kockán, hogy akkor a gyermek örök bezártságra
ítéltetik-e, melynek kapcsán nem lesz képes az önellátás legcsekélyebb
mértékére sem. Az élet ámbár szomorú, de mégis valahol – bármily’ kegyetlenül
hangzik is – normális rendje szerint általában a szüleink távoznak hamarabb
közös életünkből… Milyen sors vár azután a gyermekre? Minden szülő a lehető
legjobbat akarja adni csemetéjének. De mi a „jó”? Lehet olyan, hogy valami,
amit jónak gondolunk, valójában a fejlődés gátjává válik? Lehet a szeretet
megbetegítő szeretet? Ilyen kérdések jutnak eszembe… Véleményem szerint a
nevelés egészséges célja, hogy szárnyakat adjon, amelyekkel szabadon és
életerősen rendelkezhetünk, és amely szárnyakkal bármikor vissza is találhatunk
a „fészekbe”, amikor csak úgy kívánjuk. De mi lesz ezekkel a kis szárnyaszegett
madárkákkal? Ki sem tudnak repülni a fészkükből…
Jó érzés, amikor
szorosan megölelnek. Szeretem. Én is szeretek megölelni másokat. Szorosan.
Ugyanakkor, ha nagyon-nagyon erősen szorítanak, nem kapok levegőt. Ha nem
szólok, hogy kedves ölelőm mérsékelje karjai erejét, vagy adott ponton túl
inkább engedjen is el, nos, akkor megfulladok.
Bármelyik
szülőnk túl erős szeretete veszélybe sodorhat bennünket. Megfojthat.
Nehéz-e
szeretni? Igen. (Hallgassuk csak meg Halász Judit dalát, aki erről így énekel: „…
nehéz szeretni okosan, józanul, szeretni sajnos senki nem tanul.”)
Megfordítom a
kérdést: előfordulhat-e, hogy egy látszólag kegyetlennek tűnő cselekedetünkkel
a lehető legtöbbet, legjobbat, a legnagyobb ajándékot, a létező legtöbbre vivő
segítséget adjuk a másiknak, a szerettünknek? Erre is ez a válaszom: igen!
Kis páciensemre
visszatérve: én most adnék neki egy kis gyógyszert. Csak addig és csak olyan
mértékben, amíg a kémia kisegíti őt ebből a bénult, számára valószínűleg borzasztó
érzésekkel terhelt állapotából. Addig várnék csak, amíg felemeli a fejét és
ránéz az idegenre, elfogadja, ha odaadnak neki egy tárgyat, és valami csekélyke
manipulációt, együttműködést produkál. Ekkor ugyanis már elkezdődhet a terápia!
Amit ő az okos kis fejével szépen érteni fog, mi több: értékelni! S ezzel
párhuzamosan lassan lehetne csökkenteni, majd észrevétlenül elhagyni a
mesterséges anyagokat.
A fenti
gondolatok alapján nagy szerepet szánnék a család megsegítésének is.
Lovasterapeuta kollégákkal gyakran beszélgetünk egyébként erről – és valójában
megvalósítható ötlet, körültekintő tervezettséggel a család többi tagja is bevonható
a lovas foglalkozásokba.
Örömmel venném,
ha legközelebbi bejegyzésemben arról írhatnék, milyen szépen, gördülékenyen
zajlik a közös lovasterápiás munkánk – esetemmel, az egész családdal.
Hivatkozott irodalom
Bárdos Katalin 2005. „Neked már nem is kell, hogy szájad
legyen”. In Fordulópont 2005: 13-16.
Danon-Boileau, Laurent 2005. A gyermek, aki nem beszélt.
In Fordulópont 2005: 19-43.
Ksuz Szilvia 2005. A csend hangjai. In Fordulópont 2005:
65-69.
Lajos Péter 2009. Dadogásról
mindenkinek. Pont Kiadó, Budapest.
Sarkadi Borbála – Kóri Márta 2005. (Sz)elektív mutizmus.
In Fordulópont 2005: 5-12.
