Az alábbi írásom tulajdonképpen egy nyelvészeti (beszédkutatással kapcsolatos) konferencián hangzott el, de nyomtatott változatban sehol sem látott napvilágot. Annakidején, amikor befejeződött ezzel a kisfiúval egy rövid, kb. 4 hónapig tartó lovasterápiás kapcsolatunk, a magam részéről örömmel tekintettem vissza azokra az apró hozadékokra is, amelyek ez idő alatt éreztették a hatásukat. Azon a bizonyos aktuális nyelvészfórumon tehát az ő példáján keresztül meséltem el a jelenlévőknek, milyen lehetőségek rejlenek a lovasterápiában a dadogás kezelésével kapcsolatosan. Azóta elkészítettem ennek a beszédnek az írott, tanulmány-jellegű változatát. Úgy gondoltam, közzéteszem itt, úgy érzem, egy ilyen jellegű írásnak helye van a blogomban. Továbbra is törekszem arra, hogy személyes jogokat ne sértsek, tehát az alábbiakban is csak ismeretlenül és névtelenül szerepelnek bizonyos körülmények, amelyek bemutatása viszont nagyon fontos ahhoz, hogy az érdeklődők megérthessék a probléma lényegét, a fejlesztési módszerek kiválasztásának szempontjait.
A dadogás megközelítése a
pszicholingvisztika és a mozgásterápia szemszögéből
1.
Bevezetés
Tapasztalataink szerint a dadogás
napjainkban (is) az egyik legmeghatározóbb beszédhiba (l. pl. Vincze 1970; Gósy
2000, 2004, 2005). A probléma multikauzális jellegénél fogva rendkívül fontos,
hogy kezelése lehetőleg team-munkában, kombinált módszerekkel történjék (Dr.
Salné 2004). Egy ilyen komplex terápiás eljárás a hazánkban még kevéssé ismert
lovasterápia. Végzettségemből adódóan nyelvészként elsősorban
pszicholingvisztikai szemléletmóddal kísérlem meg a hozzánk forduló nyelvi
és/vagy beszédzavarral küzdő páciensek lovasterápiás fejlesztő foglalkozásainak
a megtervezését és kivitelezését, gyógypedagógiai lovaglás és voltizsálás szakágon.
2.
Esetismertetés
Az alábbi tanulmányban egy 6 éves dadogó
kisfiú lovasterápiás fejlesztésének folyamatát és eredményeit foglaljuk össze.
A kisfiú diagnózisában súlyos tonoklónusos
dadogás megjelölése szerepel, számos járulékos tünet megnevezésével (mint pl. enyhe
generalizált hypotonia, szorongás, tic-szerű mozgássorok, együttmozgások az
arcon stb.). Anamnéziséből kiemelendő, hogy császármetszéssel született, nem
sírt fel; későn kezdett darabos ételt rágni, sokáig cumizott; mozgásfejlődése
normális volt, ugyanakkor beszédfejlődése megkésett; balkezes; s bár anyai
nagyapja dadog, ő maga 4 éves koráig ép
beszédritmust mutatott. A 4 éves korban hirtelen fellépő (és azóta sem szűnő)
dadogás kialakulásának oki hátterében egyértelműen azonosítható az anya-gyermek
kapcsolat sérülése (az anyától történő átmeneti elszakadás formájában, aki
rövidebb időre kórházba került), ezzel egyidőben a (trónfoglaló) kistestvér
érkezése, továbbá a hirtelen óvodakezdés. A gyermek logopédiai kezelése hamar
elkezdődött. A logopédus sikeres pösze-terápiát végzett, a kisfiú
beszédritmusának zavara azonban változatlan maradt. Ilyen előzményekkel
kezdtünk hozzá a közös munkához ebben az új terápiás környezetben 2011
tavaszán.
Hipotézisünk az
volt, hogy a lovon ülés reflexgátló alaphelyzet, szabályozza az izomtónust,
mobilizálja a mellkast, javítja a légzést, illetőleg – máshoz nem hasonlítható
pszichés faktorainál fogva – különleges motivációt teremt a kommunikációhoz. Feltételeztük,
hogy a ló és lovas között kialakuló élő mozgásdialógus, a harmonikus, ritmikus
mozgásmintára történő idegrendszeri ráhangolódás következtében a beszédbeli
görcsök feloldhatók (Dr. Büki 2006; Györgypál 2006).
3.
Módszerek
A lovasterápiás fejlesztésekre heti egyszeri
alkalommal, 30 perces foglalkozások keretében került sor, 4 hónapon keresztül. Vezérelvünk
az analitikus gyermek-pszichoterápia szellemében az volt, hogy a gyermek maga
fejezze (játssza, rajzolja stb.) ki magából problémájának gyökerét, s ezen a
feldolgozáson keresztül történjék meg a spontán oldódás. Sohasem foglalkoztunk
magával a (dadogó) tünettel. Alapvető célunk valamennyi foglalkozáson elsődlegesen
egyfajta külső-belső ellazulás elérése volt.
A kezelések hátterében a motorikum
fejlesztése szinte észrevétlenül, ám annál intenzívebben volt jelen. A
lovasterápiában alapvetően a ló lépésjármódját használjuk terápiás célokra. A
lépés egy négyütemű, ritmikus mozgás. A lábak diagonális sorrendben, egyenletes
időközökkel követik egymást. A hátsó lábak által indított mozgás következtében
a ló gerincében rotáció jön létre, ez a lovas medencéjét jobbra-balra billenti,
amihez egy előre-hátra történő mozgás is adódik. Ahogy a ló emeli és leteszi a
lábát, egy fel-le hullámmozgás jön létre, ami szintén áttevődik a lovasra
(Katona 2006). Ezt a komplex mozgásos stimulációt a lovon ülő páciensnek
először a medencéje veszi át, az impulzusok innen haladnak tovább a
gerincoszlopon felfelé, eljutva a nyakszirtig, és ingerlik a megfelelő agykérgi
központokat is. Ilyen összetett hatást semmilyen más mozgásfejlesztő eljárással
nem lehet elérni. A lépő lovon történő terápia egyszerre, egy időben képes
hatni a ló hátán ülő kliens teljes ideg- és izomrendszerére. Az izomzatra oly
módon gyakorol jótékony hatást, hogy a petyhüdt izmokat erősíti, a spazmusokat viszont
lazítja. A testi görcsök oldódásával párhuzamosan oldódnak a páciensben a lelki
feszültségek, szorongások is. A ló hátán újraélhetők, azaz bekapcsolhatók az
idegrendszer esetlegesen kiesett fejlődési fázisai is. A lovasterápiát szokás
járástipikus törzstréningnek is nevezni: mivel elősegíti a helyes testtartás
kialakulását, fejleszti az egyensúlyt. A lovaglás jótékony élettani hatásai a
terápiás munkában is érvényesek: élénkíti a keringést és az anyagcserét,
harmonizálja a légzést (ami a beszédképzés fontos előfeltétele), erősíti az
önértékelést, fejleszti az önbizalmat, segítségével a páciens érzelmi és
kommunikációs szempontból is nyitottabbá válik a világra.
A mozgásterápia
mellett meseterápiát alkalmaztunk. Frank L. Baum: Oz, a csodák csodája című
meséjét dolgoztuk fel fejezetenként, különböző művészetterápiás lehetőségekkel
(pl. sok lóháton történő rajzolással).
4. Eredmények
A foglalkozások
során megfigyelhettük a beszédkedv és a dadogó tünetek megjelenésének
összefüggéseit. Több kedvvel érkezve enyhébb, kevesebb beszédmotivációval
viszont következetesen súlyosabb és gyakoribb dadogásra számíthattunk. Kiemelt
eredmény, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon egyszer sem tapasztaltunk a
kisfiúnál kóros együttmozgásokat, míg más környezetben, illetőleg a talajon
állva, beszélgetve ezek az együttmozgások megjelentek.
Néhány bevezető
foglalkozást tartottunk, amelynek során megtörtént a lóval való
kapcsolatfelvétel, megismerkedés, bizonyos új ismeretek és szabályok
elsajátítása, valamint megkezdődött a ló-lovas-terapeuta közötti bizalmi
kapcsolat kiépítése. A kisfiú könnyen alkalmazkodott az állat-asszisztált
helyzethez, félelmei nem nehezítették a gyógyulás útját. A foglalkozások elején
szokásos légzőgyakorlatokat végeztünk, melynek során hamar kiderült, hogy a
mély légzéstechnika kialakítása még előttünk áll. Ebben sokat segített a szabad
levegőn történő gyakorlás, a lovon ülő helyzetből fakadóan az egyenes
testtartás rögzülése és az olyan szimbolikus bemelegítő gyakorlatok nyújtotta
lehetőségek kiaknázása, mint pl.: „Fújd fel a hasad, mint egy lufit!”;
„Nyújtózkodj magasra, mintha el akarnád érni a felhőket!” stb. Azokban a
játékokban, amelyek ügyes finommotorikát követelnek, nagy kedvvel és igen
eredményesen vett részt: pl. szívesen fűzött, bábozott és rajzolt. Alapvetően
balkezes, de sokszor megfigyelhető, hogy az eszközöket cserélgeti a jobb és bal
keze között (úgy tűnik, mindkét kezével jól manipulál). A nagymotorikája és
egyensúlya eleinte gyengébbnek bizonyult, rövid idő alatt azonban – a voltizs-
(lovastorna-) gyakorlatok adaptálásával – sokat fejlődött. Hétről hétre egyre
bátrabban kísérletezett a voltizsheveder kapaszkodójának elengedésével, eleinte
az egyik, majd mind a két kezével (utóbbi mozzanatnak a beszédfejlődésben
szerepet játszó szimbolikus értékéről a Következtetések című fejezetben teszünk
említést).
A lovon történő
nagy- és finommozgások stimulálásának a beszédfejlesztés szempontjából
egyedülálló hozadéka, hogy azok jó része lényegében a páciens tudatán kívül,
mintegy „passzívan” történik (a gyermek „csak” ül a lovon, miközben
észrevétlenül is mozog minden apró kis izomcsoportja, és „rejtett” stimuláció
alá kerülnek a beszéd képzésében részt vevő izomcsoportok is). Ma már ismert,
hogy a nagymozgások fejlesztésén keresztül a finommozgásokra is hatást tudunk
gyakorolni (és vice versa), a beszéd pedig, mint tudjuk, az egyik
legkifinomultabb mozgás. Sok lehetőségünk van arra is, hogy a mozgásos
gyakorlatok kivitelezését a feladatok megnevezésével, hangos beszéddel is
lekísérjük (ilyen lehet például a lóápolás folyamata: melyik eszközzel mit
csinálunk, stb.). S mivel a ló mozgása ritmikus, nagyban elősegíti a
ritmusérzék fejlesztését, a beszédritmus harmonizálását is (számoljuk a ló
lépéseit, tapsoljunk stb.).
Jelen esetben a
lovasterápia legjelentősebb hozadéka a mesefeldolgozás során bontakozott ki.
Elöljáróban megjegyezzük, hogy a kisfiú tonoklónusos tünetei közül nálunk
rendszeresen a nyújtások voltak számottevőek. A foglalkozások elején általában
erősebben dadogott, főleg kötetlen beszédhelyzetben (amikor önálló gondolkodást
és fogalmazást kívánt a produkció). A hatodik találkozásunkkor azonban, amikor
a mese második fejezetét dolgoztuk fel, és a lépő ló hátán egy félig kész
rajzot kellett befejeznie, a foglalkozás végén önállóan, több mondaton
keresztül, dadogás nélkül, folyamatos beszéddel adta elő az aznap megismert
történéseket.
5. Következtetések
Az említett
nagyszerű eredmények még két meserészlet feldolgozását követően megismétlődtek.
Sajnálatos azonban, hogy ez a biztató irányvonal rajtunk kívül álló okok miatt
nem folytatódhatott. A kisfiú attól kezdve sokat hiányzott (betegség és családi
programok miatt több heti foglalkozásunk is elmaradt), jelenleg pedig az
őszi/téli időjárás beköszöntével szünetel a lovasterápia. Számunkra azonban
egyértelmű, hogy a kezdeti eredmények igen kedvező kimenethez vezethetnének.
Ebben a
fejezetben szeretnénk visszatérni munkamódszerünk megválasztásának okaira,
irányelveinek szakirodalmi adatokkal is alátámasztható igazolására.
Neves
pszichológusok (mint Freud, Erikson, Piaget) ismert fejlődéselméletei mind
alátámasztják, hogy a 3 éves kor körüli időszak kritikus szakasz az én fejlődése
szempontjából. Számos adat mutatja azt is, hogy a dadogás leggyakrabban a 3-4.
év körül jelentkezik, és a később kezdődő dadogó tünetek hátterében is
kimutathatók a 3. életév körüli pszichés sérülések, amelyeket azonban a
fejlődés mindaddig elfedett (Klaniczay 2007). Ez az életkor az összefüggő
beszéd kialakulásának az első fontos mérföldköve, miközben elkezdődik az
„én-magam” felismerése és a személyes cselekvés időszaka. Magzat- és
csecsemőkorunkban az én-érzetünk még nem válik el a környezetünk észlelésétől:
az én, a te (különösen az édesanya) és a külvilág még egy alig differenciált
egységet alkotnak számunkra (Fekete 2011). Ismeretes, hogy ha egy kisgyermekkel
ezekben az első időkben nem foglalkoznak, nem kap elegendő érzelmi ingert (ami
ebben az életkorban elsődlegesen az intim fizikai kapcsolat, pl. ölbevétel,
simogatás stb.), egyszóval nincs kibe „megkapaszkodnia”, annak később súlyos
szomatikus és neurotikus következményei lehetnek. A fizikai intimitásra való
fokozott törekvését az ember később sem adja fel, csak más módon fejezi ki azt:
a forma átalakul. 3 éves kor körül már a beszéd is egyre fontosabb szerepet
játszik az anya-gyermek kapcsolatban. A beszédfejlődéssel párhuzamos idegrendszeri
változások következtében a külvilág tükrözése is megváltozik, a külvilág
nagymértékben kitágul. Ebben a „tágabb térben” a gyermeknek továbbra is
fokozott biztonságérzetre van szüksége, de a „megkapaszkodás” már egyre inkább új
„csatornán” keresztül, a beszéden át történik. Váratlan megrázkódtatás esetén,
ha a gyermek nem elégítheti ki megkapaszkodási igényét, „egyensúly-vesztett”
én-helyzet állhat elő, ami beszédszinten is tükröződik, hiszen a beszéd ekkorra
már az anya-gyermek kapcsolat legfontosabb közvetítője (Klaniczay 2007). Okkal
vezethetjük tehát vissza az alábbi tanulmányban ismertetett kisfiú dadogását is
az anya-gyermek kapcsolatban bekövetkezett hirtelen változásra, amit a gyermek valószínűleg
traumaként élt át.
A lépésben járó
ló hátsó lábaiból kiinduló mozgásimpulzusok ütemesen, újra és újra kibillentik
a rajta ülő pácienst az egyensúlyából, és arra késztetik őt, hogy ezt magától
újra és újra megtalálja. Átvitt értelemben az egyensúlyát vesztett én ily módon
a lovasterápia során lehetőséget kap arra, hogy ismét felfedezze önmagát, saját
magába és a környezetébe vetett hitét, bizalmát. Lóra ülve a megkapaszkodás és
az elengedés is a konkrét, gyakorlati síkon megvalósítható művelet, ami
szimbolikusan segíthet újraélni és feldolgozni a valamikori traumás emlékeket. Amint
a páciens egyre bátrabban próbálkozik elengedni a voltizsheveder kapaszkodóját,
megtapasztalhatja, hogy a „biztonsági pont” nem vész el, mert amikor az
egyensúlya kicsit meginog, akár azonnal visszatérhet hozzá. Egyébiránt pedig
dadogjon csak nyugodtan… Reményeink szerint a ló-asszisztált terápia hatására
egy idő után észre sem fogja venni, hogy nincs is rá szüksége többé!
Irodalom
Dr. Büki György 2006. A hippoterápia
neurofiziológiai alapjai. In Györgypál (szerk.): 36-49.
Fekete Anna
2011. Okosak, szépek, ügyesek. In
Elixír 2011/IX. 6-8.
Gósy Mária 2000. A beszédképesség zavarai.
In Dr. Illyés (szerk.): 211-237.
Gósy Mária 2004. Fonetika, a beszéd
tudománya. Osiris Kiadó, Budapest.
Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika.
Osiris Kiadó, Budapest.
Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia.
Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom.
Dr. Illyés Sándor (szerk.) 2000. Gyógypedagógiai
alapismeretek. ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar,
Budapest.
Katona Enikő
2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In Györgypál (szerk.): 28-35.
Klaniczay Sára
2007. A frusztrált megkapaszkodás szerepe a dadogás eitológiájában. In Székács
et al. (szerk.): 317-352.
Dr. Salné Lengyel Mária (szerk.) 2004. Logopédia.
Sulinova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht.,
Pilisborosjenő.
Szabó László (szerk.) 1970. A gyakori
beszédhibák. Tankönyvkiadó, Budapest.
Székács Eszter – Vikár András – Vikár György
(szerk.) 2007. Dinamikus gyermekpszichiátria. Medicina Kiadó, Budapest.
Vincze Tamásné 1970. A dadogás. In Szabó
László (szerk.): 100-126.