Innáta-hipotézis?

A pszicholingvisztika számára érdekes kérdés (és az egyik lehetséges kutatási terület), hogy hogyan kerül a nyelv az agyba: vajon a nyelv ismeretével együtt születünk, vagy a nyelvhasználat képessége kizárólag későbbi fejlődés eredménye? A tudományos álláspontok három fő nézet köré szerveződnek:

1. Az empirista felfogás szerint minden a tapasztalás következménye (a tudat születésünkkor csupán egy "üres lap", "tabula rasa"),

2. a racionalisták ellenben vallják, hogy a nyelvhasználattal kapcsolatos alapideák már születésünktől fogva a tudatunkban vannak. Az ún. innáta-hipotézis Platónhoz, majd Descartes-hoz nyúlik vissza, akik szerint a tapasztalás csupán aktivál, feléleszti a bennünk eleve lakozó ismereteket.

De hát mi is konkrétan az, amit eleve a tudatunkban hordozhatunk, hozhatunk magunkkal (még a születésünk előtti időkből, vagy az anyaméhből)?

3. A híres Chomsky-hipotézisben az előbbi két felfogás ötvöződik. Noam Chomsky a XX. század végén már úgy gondolta, hogy születésünkkor léteznek a tudat képességei, amelyek a nyelvelsajátítás szempontjából olyan általános, univerzális alapot adnak, melyre a tapasztalás segítségével bármely világnyelv tartalma, grammatikája ráépülhet. Feltételez egy velünk született nyelvelsajátítási szerkezetet, egy belső mentális mechanizmust, amely részben nyelvi információkat, részben elemzési eljárásokat tartalmaz. Chomsky hipotézisét valamelyest kezdik alátámasztani napjaink aggyal kapcsolatos kutatásai. (Mindezeket vö. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest. 241-248.)

Ezen a ponton kell megállnom. A mai lovasterápiás foglalkozás akár konkrét bizonyítéka is lehetne a Chomsky-féle teóriának. A nem beszélő kis páciensem (gyermekkori autizmus diagnózissal) felismeri a betűket és olvas - pedig senki nem tanította neki!!! Magától... Honnan??? 

Már mindennel próbálkoztam, de eddig csekély eredménnyel (annyit hallgattuk közösen a bárányok bégetését a tanyán, hogy szerintem lassan a Pazar is megtanul bégetni ;-), én meg persze már perfekt vagyok...;-)) - bár a magam részéről minden apró hangmegnyilvánulásnak, kezdeménynek is nagyon örültem. Ma, a 19. foglalkozáson azonban szókártyákat vittem neki. Lépés, Pazar! - ez a vezényszó. Az elejét hangoztatta: "lé"... Elolvassa az állathangokat is: "bú", "bee", "ssszzz", és látom, a "röf-röf"-ből az r-et az uvula pergetésével próbálja létrehozni. Jaj :-), de azt látni kellett volna, hogy örült magának, mikor ezeket a szavakat hangoztatta! :-) Csupa nevetés volt a foglalkozás! :-)

A csuda tudja, honnan került a kis fejébe az ábécé, de akármilyen hihetetlen: bármilyen idegen szöveget elé rakhatunk, megmutatja, hol van az ilyen meg az olyan betű benne. És fordítva: van egy kis játék laptopja, amelybe (ugyan még nem tízujjas vakírással :-), hanem pötyögtetve:-) akármilyen idegen kifejezést begépel... Hm???

Indián csatakiáltások :-)

Ma, élete 18. lovasterápiás foglalkozásán (vagy mondhatnám úgy is, hogy a lóháton eltöltött 18. alkalommal) elérkezettnek láttam az időt arra, hogy hangosan kimondva megnevezzem és tudatosítsam a valamikor görcsös szorongásokkal érkező kis 6 évesemben, hogy nem is olyan régen még lépésben sem merte elengedni a kapaszkodókat a voltizshevederen, s lám, ma már ügetés közben teljesen magától, saját döntése alapján tette meg azt, hogy mindkét kezével "nyilazott" a levegőbe és indián csatakiáltásokat hallatott! :-))) Azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatnom, hogy ezek csodás eredmények, és igen jó érzésekkel töltenek el... 

Az analitikus gyermek-pszichoterápia módszere ez a fajta tudatosítás. Megmondom őszintén, én ezt még sosem alkalmaztam, és elméletben eddig nem igazán értettem vele egyet. Miért kellene egy gyereknek konkrétan kimondani az azt, amit... De most másképp éreztem, és azt hiszem, jól döntöttem. Egyrészt nem kell annyira szó szerint konkretizálni, lehet a szavakkal ügyesen bánni, másrészt máris lett egyfajta hozadéka, ugyanis reagált a megnyilvánulásomra: azt mondta, hogy azért még most is fél néha egy kicsit. Megtudtam, hogy a lóról eséstől fél. Így módom volt neki azt is elmagyarázni, hogy egyrészt azt gondolom, nagyon ügyesen szorítja a lábával a lovat, jó egyensúlyban ül, tehát nem fenyegeti a lepottyanás veszélye, másrészt azonban tisztában kell lenni vele, hogy az esés ugyanúgy benne van a pakliban, mint az élet más területein, akár futás közben, vagy biciklizéskor. Ekkor sem történik semmi baj, leporoljuk a nadrágunkat és visszaülünk a nyeregbe. (Ettől függetlenül természetesen a lovasterápiában tilos lepotyogni - erre a terapeutának kell ügyelnie.)

Amit még mindenképp szeretnék leírni ide, hogy az ügetésen kívül meseterápiába kezdtem. Óz, a csodák csodája a kiszemelt anyag (rajta kívül még két kis páciensemmel fogok ezzel próbálkozni). Célom, hogy közösen találjuk meg az oroszlán bátorságát... :-) /Aki ismeri a mesét, érti, mire gondolok./ Szerencsére igen nagy érdeklődéssel vette a folytatásos sztorizást :-), s nemcsak ezt, hanem a rajzban történő feldolgozását is. A lovasterápiás volt csoporttársaimnak ezennel üzenem, akikkel sokat viccelődtünk, hogyan lehetne a grafomotoros fejlesztést kivitelezni a ló hátán, hogy: felszereltem egy rajztáblát a kapaszkodók elé, és lépésben megy a rajzolás!!! :-) A mai nap folyamán a segítőmmel, Dórival mi is kipróbáltuk - nem mondom, nagy feladat, nekem egyenes vonalam nem igen lett, őszintén mondom, hogy le a kalappal a gyerekeim rajzai előtt! :-)

Verseltünk! :-)

A 21. lovasterápiás foglalkozáson, miután már részleteiben többször is gyakoroltuk oda-vissza a testrészmegnevezéseket, próbálgattuk mondókával és mutogatással összekapcsolni, ma eljutottunk odáig, hogy a kis (elvileg autizmusos) lovasom egyedül mondta végig (és mutatta is) a következő versikét:

"Ez a szemem, ez a szám, ez pedig az orrocskám.

Jobbra-balra két karom, forgatom, ha akarom."

A testrészeket már nemcsak saját magán, de rajtam, a kesztyűbábon és a Pazaron is hibátlanul megmutatja. Ezen kívül egyre több tudatos, helyzetnek megfelelő nyelvi megnyilvánulása van - ma pl. sokat nézegette a felhőket, megnevezte őket és a napocskát is. Mindezek egy olyan kisfiú eredményei, aki amúgy inadekvátan beszél!!!

Csodás volt a mai foglalkozás! :-) Nemcsak a beszédben, de a nagymozgásokban és a koordinációkban is nagy előrelépést tapasztaltam. Kombinált kargyakorlatokat utánozott lépés közben, még karikával a kezében is, valamint szintén lépésben megcsinálta a teljes malomgyakorlatot! Az elmondottakat már csak megfejelni tudom :-) azzal, hogy: magától játszott úgy a karikával, mintha egy autót kormányozna, berregett hozzá, tekerte a kormányt és iszonyúan élvezte! :-) 

Azt már csak megkockáztatom leírni, hogy véleményem szerint remek a memóriája is. Az utóbbi hetekben mindig megtanítottam neki egy-egy új állatot vagy állathangot. Eddig még mindegyikre emlékezett egy hét elteltével (ma pl. a kígyóra) - no, ezek az én megfigyeléseim, természetesen nem tudom, hogy időközben otthon, vagy más foglalkozásokon találkozott-e pl. a nyihahával vagy a sziszegő kígyóval, mindenesetre akkor is úgy gondolom, hogy igen okos kisfiú...

Ló-asszisztált analízis

Hát, ez egy nagyon szép példája a ló-asszisztált analitikus terápia lehetőségének! :-) Végre-végre, jó két hónap után nagy élményben volt részünk: a Pazar kakált egy hatalmasat a körkarámban a foglalkozás közben, így a székelési problémákkal küzdő, szorongó kis páciensemnek módja volt szembesülni vele, hogy a Pazarnak mennyire jó érzés, ahogy kiürül a pocakja (szerencsére a nem szívbajos lovacskám jó nagyot nyög és sóhajt is az efféle műveletekhez:-))), majd, miután - szó szerint - jól végezte dolgát ;-), már lenn is a feje legelni (kiürült a bendő, jöhet az utánpótlás:-))).

A legérdekesebb egyébként, hogy mennyire össze tud hangolódni a ló és a gyerek, hogy mennyire érti a Pazar, mit is várok tőle... Aki olvasta az előző bejegyzésemet, tudja, hogy a múlt héten jött elő a kisfiúból ez a központi téma (a Pazar is szokott-e kakilni?), a mai foglalkozásra pedig már úgy érkezett, hogy a karámban megpillantott lócitromra egyből rákérdezett, vajon a Pazar termelte-e. Alig léptünk egy kört, a lovacskám segítőkészen nekiállt kakálni. :-))) 

Ennek a foglalkozásnak a végén (miután már épp eleget forszíroztuk a Pazar kakája témát, túl is léptünk rajta, voltizsáltunk stb.) egyszer csak - légből kapva - jött egy újabb kérdés: "Amúgy a Pazar szokott félni valamitől?" Hmmm. (Erről egyelőre így nyilvánosan ennyit.)

A kisfiú rendkívül alacsony önbizalma most folyamatosan és igen látványosan mutatta magát... Mivel folyton a békákról beszél: mennyire szereti őket megfogdosni, szerinte ezek a szép zöld békák a legeslegszebb állatok - Grimm A békakirály c. meséjét meséltem el neki, és úgy terveztem, rajzban dolgoztatom fel vele. Huhh, hát, ember tervez - Isten végez..., alig kötöztem fel a rajztáblát a kapaszkodók elé, ő máris lebontotta, és közölte, hogy ő nem rajzol, mert "úgysem tud". Próbálkoztam a lovon történő rajzolás varázserejével - de nem hatotta meg, erőltetni pedig nem akartam. Kép alapján kértem tőle a pad nevű voltizsgyakorlatot - szintén "úgysem sikerül" volt a válasz, ám ez utóbbi feltételezését megcáfoltuk, mert olyan szép padot csinált, hogy kár, hogy nem látta magát kívülről! :-)

Igen nagy bizodalmam van ebben a "pazar" terápiában. Számtalan szimbólum bukkan fel hétről hétre, melyek úgy érzem, hatékonyan informálnak - a gyökerekről, a tudattalanról... (Csak egy rövid példa: van egy kis fából készült, lyukacsos teknősbékám, melyet egy cipőfűző-kukaccal kell "megetetni" - ezt minden gyerkőcöm lelkesen megteszi, míg a szóban forgó kis páciensem inkább kiszedte a teknős bendőjéből a kaját...) Ha ezeket a mélységeket sikerül felfejteni, tudatosítani, feldolgozni, átértékelni, azt gondolom, az egész személyisége nagyot változik majd - s íme, máris ráléptünk erre az útra...

Mosolyvirágzás - és a csalik :-)

Úgy két hónap kellett, de most már mindenképpen beindult valami! :-) A második hónaptól kezdve hétről hétre egyértelműen látszik a fokozatos kibontakozás. Ehhez a feloldódáshoz, a velem való bizalmi kapcsolat kiépítéséhez és a kommunikációs gátak lebontásához különféle "csalikat" vetettem be - ezek hozadékairól szeretnék néhány információval szolgálni (elsősorban a kislány szüleinek).

Egyrészt igyekszem kihasználni a lószeretetét, a lóval való foglalkozás motivációs erejét. Emiatt eleinte annyi beszédprodukcióra próbáltam rávenni, hogy miközben ápolja a lovat, mondja is el, hogy melyik eszközt hogy hívják, hogyan kell használni; majd megtanultuk a lószíneket és a lovak viselkedési mintázatait. Ezekhez egyelőre még egy-egy szavas megnyilvánulások is elegendőek voltak. Ügyesen ment neki a szóasszociációs játék is (ilyet időről időre szoktam csinálni, pszichoanalitikus célzattal, és általában értékes információkat nyerek belőle). Ezután továbbléptünk. Az egyik alkalommal elkezdtem mesélni egy bolondos történetet, és arra kértem, ha valami oda nem illő badarságot hall, akkor szóljon közbe, hogy "lárifári"! Ezalatt végre sokat mosolygott és ügyesen lárifárizott! :-) Legközelebb olyat játszottunk, hogy ha találna egy pénzzel teli ládikót, mit vásárolna belőle - s most én nevettem magamban, amint összeválogatta a legfontosabb lovas felszereléseket. :-) Legutóbb pedig mesefeldolgozásba kezdtünk. Ez hozta meg az igazi áttörést. Amikor felszereltem a kapaszkodók elé a kis rajztáblát és felcsatoltam egy zsák színes ceruzát, végeláthatatlan lett a vigyorgás és a jókedv! :-) Jól bele is merült a rajzolásba, válogatta a színeket, kidolgozta a képet - megelevenedett a rajzlapon a mese a kis Oktondi teknősbékáról, aki nem szerette a hátán hordani a teknőjét, és mindenáron meg akart tőle szabadulni, mígnem az erdő tündére megérttette vele, mire is jók a nemszeretem-dolgok az életben. A rajzolás meg a mese mintha valami gombot nyomott volna meg rajta. Amikor elhúzott egy őrült autós mellettünk az úton, hirtelen spontán módon, hangosan mondott is valamit (amire sajnos már szó szerint nem emlékszem, de az volt a lényege, hogy azannyát, de gyorsan ment el ez az idióta:-)). 

A legutóbbi foglalkozáson már közösen, hangosan és mosolyogva verseltünk, kiszámolósdival döntöttük el, ki határozza meg a lovastorna-gyakorlatot.

Fókuszban: mire képes!

Már jó egy hónap eltelt, amióta a beszédzavaros kisfiúval foglalkozom. Néhány hozadékot szeretnék most kiemelni az eddigi munkánkból.

Szokásom, hogy lovas füzetet vezettetek a gyerekekkel. Olykor adok nekik olyan házi feladatot, hogy rajzos formában örökítsék meg otthon a legújabb lovas élményeiket. Az első foglalkozás után ezt mindig megteszem. Nos, a szóban forgó kis páciensem - mint kiderült - alapvetően nagyon szeret rajzolni! Csodás lórajzot kaptam tőle: szép színes, betölti a rajzlapot, felépíti a tájat stb.-stb. Két-három vonatkozását feltétlenül ki kell emelnem: 1. a ló mozgásban van, 2. lerajzolta az árnyékát is, 3. nyitva a szája, olyan, mintha beszélne... A lovacska a rajzlap jobb oldala felé (a jövő felé!) szalad ezzel a kitátott szájával! :-)

Egyre több mozzanat jön fel a foglalkozásokon, amelyek meggyőznek arról, hogy a Pazar mint ko-terapeuta segítségével sok elfojtott, tudatalatti háttértényezőt sikerülhet a felszínre hozni. Ezekről a momentumokról azonban inkább később fogok írni, most még "gyűjtögetek", hogy jobban összeálljon a kép. A szülők tájékoztatásául azonban annyit elmondok, hogy a múlt foglalkozáson elkezdett meseterápia nem véletlen választás. Óz, a csodák csodája c. mesét kezdtük el a lovon, rajzos formában feldolgozni (igazán mókás grafomotoros fejlesztésnek is beillik egyébként:-)). Azt gondolom, sosem azt kell nézni, hogy a gyerek mit nem tud, hanem, hogy mire képes - én ezekre a meglévő képességekre és készségekre építve képzelem el a mostani gyengeségeken történő változtatás lehetőségét. Nem azt kívánom csiszolgatni-reszelgetni, ami a probléma (jelen esetben a dadogást), hanem az a hipotézisem, hogy a dadogás majd elmúlik "magától", ha kerülőutakon ügyesen sikerül a jelenség igazi kútforrását feltárnunk, tudatosítanunk, átdolgoznunk, elfogadnunk. Egyelőre megfigyelhető, hogy sokat javul a beszéde, ha vezeti a rajz (leköti a figyelmét egy olyan tevékenység, amit szívesen csinál).

A Pazar feneke... :-)

No, hát amilyen határozatlanul, sőt, mondhatnám, visszautasítóan indultunk ezzel a kisfiúval, legalább annyira szárnyakat kapott az utóbbi foglalkozásokon! Nagy örömmel érkezik, és rendkívül bátran mozog a ló hátán: magától elengedi a kapaszkodókat, s az ötödik foglalkozáson eljutottunk odáig, hogy lépésben megcsinálta a malom-gyakorlatot. Persze, most egy kicsit érzem már azokat a viselkedésbeli tényezőket, amelyek alapján a szakemberek szerint csoportban nehezen, vagy egyáltalán nem tudják foglalkoztatni. Azt látom, hogy elég makacs, bizonyos értelemben igen erős akaratú kisfiú. Ettől függetlenül nekem eddig még az első szavamra hallgatott, ha rászóltam, s korrigálta magát. Örülök neki, hogy még mindig nagyon érdeklődő, és sokat kérdez. Ezek mind nagyon értelmes, és az új közegre vonatkozó kérdések. Ráadásul tanul is a válaszokból. Szívja magába a tudást, mint a szivacs. :-) 

Ám ennek az ötödik foglalkozásnak a fantasztikuma a következő volt: Háttal ülésbe fordítottam a lovon, amikor is tett egy megjegyzést a Pazar "popsijára" (az ő szavaival élve), megsimogatta és megkérdezte: "Amúgy a Pazar szokott kakilni?" Na most, tudni kell, hogy az ő komoly belgyógyászati betegsége azzal kapcsolatos, hogy évekig nem tudott magától kakilni, s ez a helyzet csak az utóbbi kb. egy évben rendeződött valamelyest. Sejtem, hogy vannak még problémák... Ugye, gyönyörű példája a fenti eset annak, hogyan jön ki a kisgyerekből majd szépen, lassan a lényeg lényege? :-) No, hát én a magam részéről igyekeztem nagy örömmel mesélni, milyen nagyokat kakál a Pazar, és ez neki mennyire jó érzés. Remélem, egyszer majd be is mutatja terápia közben! Az lenne csak az igazi terápia! :-)))

Még egy dolog. A múltkor a lovak ennivalóit tanultuk. Miután megszemléltük a zabot, megbeszéltük az anyukájával, hogy ők is vesznek otthon zabpelyhet, és megkóstolja, milyen is a Pazar kedvenc eledele. Persze az anyukája nagyon fincsi zabpehelykását készített neki - de sajnabajna: nem akaródzott megkóstolni... Kár, pedig ennek a "házi feladatnak" olyan értéke is lett volna, hogy a rostban gazdag táplálék, na meg ugye az az új típusú mozgás, amit a lovaglás nyújt (vízszintes 8-ast ír le a csípő, miközben előrefelé is halad - jól átmozgatja a beleket), az emésztést is elősegítené. Nem baj. Látom, elég válogatós lehet - ugyanakkor nagyon érdekli, hogy a Pazar hogyan kajál. Hihihi :-))), szerencsére Pazarka két pofára tolja be a zabot, ki se látszik a vödörből a feje, nem beszélve arról, hogy kunyerálja a répát (már ha nem alszik:-)), szóval szép kis etetős látványban volt része a gyerkőcnek. Na, hát ebben bízzunk, hogy előbb-utóbb ő is kedvet kap a Pazitól ehhez-ahhoz... :-)))