Gyógypedagógiai és pszichológiai szempontú lovasterápia Pazar nevű lovam segítségével. Az indikációkról és az esetleges kontraindikációkról az Oldalak menüpontban olvashatnak.

2011. május 29., vasárnap

Gondolatok a mutizmusról

Gyermekkori autizmus-diagnózissal érkezett kis páciensemmel még mindig küzdünk beszédindítás terén. Mielőtt azonban ezekre a problémákra rátérnék, fontosnak tartom kiemelni, melyek azok a területek, amelyeken igen sokat fejlődött! Ilyen például az utánzási készség. Nagyon szépen lehetett látni hétről hétre, ahogyan fokozatosan megértette, hogy a képeken látott voltizselemeket kellene a ló hátán neki is produkálnia. Ezen a hétvégén egészen odáig jutottunk, hogy teljesen ismeretlen voltizsgyakorlatot képről, egyszeri ránézésre magától megcsinált. Ahhoz képest, milyen hihetetlen spasztikus izomzattal indultunk, szinte erőszakkal sem lehetett megmozdítani, mára önállóan tornázik a ló hátán. Ez egy igen fontos lépés az ő fejlődésében, nem utolsósorban pedig azért is, mert az utánzás sokfajta tanulás alapköve.

A tanulás másik alapköve természetesen a nyelvhasználat volna. El kell mondani, hogy a beszédet érti. Továbbá: igazság szerint beszélni is (tökéletesen!) tud, ha akar (otthon, a szüleivel ugyanis olykor beszél, és ezek a közlései teljesen adekvátak). Ebbe az utóbbi mozzanatba szeretnék most egy kicsit "belekapaszkodni". 

Az a helyzet, hogy remekül kommunikál nonverbálisan, s a környezete őt így is érti, és természetesen kiszolgálja. Miért is "strapálja" tehát magát a beszéddel? Ebbe a bűvös körbe sajnos magam is belecsúsztam. Vera néni is remekül érti, hogy ha felfelé mutogatok, akkor fel akarok ülni a Pazarra, és ha nem mondom ki, hogy "Lépés, Pazar!", attól még előbb-utóbb úgyis elindulunk...

Létezik egy pszichés eredetűnek mondott, organikus zavar nélküli állapot, amit mutizmusnak hívnak. A mutizmusban szenvedő képtelen vagy nem hajlandó beszélni. Az egyik típusa az elektív (vagy szelektív) mutizmus. Az ilyen gyerekek visszautasítják a beszédet, ám kiválasztott helyzetekben, vagy kiválasztott személyekkel (stb.) kommunikálnak. Beszédfeldolgozásuk ép. Általában nonverbálisan értekeznek. A szakirodalom ezt a jelenséget úgy próbálja magyarázni, mint olyat, amelynek során a gyermek valamiféle "sorompót" von maga és a világ közé. A hátterében számunkra hozzáférhetetlen elfojtások, beszédfélelmek (amelyek esetleg más félelmekhez köthetők) húzódhatnak meg (vö. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest.). A szakemberek természetesen egyértelműen elválasztják egymástól a mutizmust és az autizmussal együtt járó kommunikációs zavart, ugyanakkor azt is jól tudjuk, hogy az autizmus-spektrum igen bonyolult, a tudomány számára máig kevéssé érthető hátterű állapot és folyamat, amely sokféle, egyénenként sokszor igen különböző jellemzőkkel bír. Vajon mennyire merész gondolat egy olyan kisfiúnál elektív mutizmusra gyanakodni, akinél az autisztikus tünetek egyébként minimálisak - s valljuk be, egyáltalán kijelenthetjük-e egyértelműen, hogy azok? Illetőleg: amennyiben ráhúzzuk, hogy autizmus, akkor mi is tulajdonképpen ez a titokzatos autizmus? (Nyilván jelen esetben nem a szakirodalmi meghatározásokra gondolok...)

Ezen a ponton gyorsan teszek egy kis kitérőt, vagyis, inkább próbálok pontosítani, mielőtt még komoly vádak érnének a fenti felvetéseimmel kapcsolatban - hiszen "kívülről" ezek a mondatok úgy tűnhetnek, mint a tipikus laikusok hozzáállásai (vagy azoké, akik nem akarják elfogadni az autizmus létét). Álljon itt ezért a saját eszmefuttatásaim helyett egy rövid idézet egy tudományos alapokon nyugvó szakirodalomból: "Az emberek mindent megtesznek azért, hogy az autista személyek igényeihez alkalmazkodjanak, annyira megpróbálják elkerülni a viselkedésproblémákat, hogy előre látják az autista gyermek összes szükségletét, még mielőtt hangot adna nekik. Mielőtt észbe kapnánk, már semmiféle kommunikációra nincs többé szükségük. És végül aztán nincs több kommunikáció." (Theo Peeters 2007. Autizmus. Autizmus Alapítvány, Budapest.) A WHO, illetőleg a DSM-IV (orvosi/pszichiátriai) meghatározása pedig leírja, hogy az autizmus-diagnózis tünete "a beszélt nyelv fejlődésének késése vagy teljes hiánya (amelyet nem kísér a gesztusokat vagy a mimikát, mint alternatív kommunikációt használó kompenzációs törekvés)". Páciensem pedig egyértelmű alternatív nonverbális kommunikációs jelrendszert használ, a beszédet érti, nagyon értelmes, mosolygós, szemkontaktust tartó kisfiú...

Természetesen nem célom és nem is tisztem, hogy komoly szakemberek diagnózisát megkérdőjelezzem! Fenti soraimat csupán (felvázolt tapasztalataim alapján) elgondolkodásra szánom - s ha olvasóim közül ezt bárki továbbgondolná (vagy esetleg meg is tette már), kérem, ossza meg velem meglátásait, esetleges tapasztalásait! Eközben saját magamnak adott házi feladatom kapcsán (újra) nekiállok pszicholingvisztikát olvasni... :-)

Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 7 éves kisfiú
A diagnózis: F9850 Dadogás (psallismus, ischophonia)
                    R4780 Egyéb és nem meghatározott beszédzavarok
                    F82H0 A motoros funkció specifikus fejlődési rendellenességei
                    Enyhe generalizált hypotonia, dysdiadochokinezis
                    SNI

A nyelvi és beszédzavarokról már írtam az egyik bejegyzésemben. Az a tanulmány lényegében a lovasterápiás szakdolgozatomnak egy részlete, amely azonban csak egy kiválasztott területet, a traumás és/vagy baleseti agysérülésekkel összefüggő nyelvi, illetőleg beszédzavarok lovasterápiás megközelítésének lehetőségeit tárgyalja.

Néhány hete elkezdtem foglalkozni egy 7 éves, súlyos tonoklónusos dadogással diagnosztizált kisfiúval. Ebben a bejegyzésben tehát egyrészt konkrétan a dadogásról, mint az egyik leggyakoribb és legsúlyosabb beszédzavarról és a lovasterápiás összefüggésekről, illetőleg ennek a kisgyereknek a fejlesztéséről fogok írni. Lassan 4 éve, hogy logopédus foglalkozik vele, azóta a szülei elmondása szerint igen sokat javult a beszéde. Anamnéziséből kiemelendő, hogy beszédfejlődése megkésett ütemű volt (sokáig nonverbálisan kommunikált, nem rágott), dadogása 4 éves kora körül kezdődött. Problémája eredetét tekintve felmerülnek genetikai tényezők (anyai nagyapja is dadog), illetve enyhe organikus neurológiai eltérések.

A legfrissebb gyógypedagógiai szakvélemény szerint a kisfiú szorongó, súlyos kommunikációs nehézségeit tic-szerű sztereotip mozgások kísérik, együttmozgások jelentkeznek az arcon is. A túlmozgások jelenlétére a korábbi neurológiai szakvélemények is hivatkoznak. Én harmadik alkalommal találkoztam vele. Eddigi foglalkozásainkon (lovon ülve) ezeket az együttmozgásokat nem lehetett felfedezni. Felmerül a kérdés, mennyiben tulajdonítható ez a lovon való ülés reflexgátló hatásának, illetőleg a ló ritmikus mozgásimpulzusai által közvetített izomfeszültség-oldó, nyugtató, relaxáló helyzetnek. Ezekre az összefüggésekre alapozzuk ugyanis a lovasterápia alkalmazását a dadogás kiegészítő terápiájaként. Örömmel tapasztaltam továbbá, hogy viszonylag hamar, nagyon jó kapcsolatunk alakult ki ezzel a kisfiúval, általában élénken és jó kedvvel kommunikál, így látván nem nevezném szorongónak. Megfigyelhettem azonban, hogy amikor nagyobb beszédkedvvel érkezik a foglalkozásra, kevésbé dadog (vagy szinte alig), míg a kevesebb beszédkedv erősebben kihozza a dadogását.

Legfontosabb célkitűzésem mindenképpen a ló mozgásának felhasználásával történő szenzoros integrációs mozgásfejlesztés, az izomtónus szabályozása (lazítás, relaxáció), a légzés fejlesztése, a beszédzavarok ló-facilitált pszichoterápiás megközelítése, kezelése.

2011. május 28., szombat

Szorongásoldás - újra

Újabb szorongó kis páciensem érkezett, most egy 6 éves kislány. Rendkívül szűkszavú, nagyon csendes, minimális és igen visszafogott nonverbális reakciókkal él. Az alapvető udvariassági (egy-két szavas) válaszadáson túl nem kommunikál. Közös munkánkat nagyban elősegíti azonban, hogy imádja a lovakat és a lovaglást! Korábban is jártak már vele a szülei ide-oda lovagolni, szóval egyáltalán nem volt számára ismeretlen ez a közeg. Nos, ő az, akin aztán valóban látszik, hogy - bár ránézésre semmi sem hatja meg különösebben - a lovak világa képes átformálni, vagy másképpen szólva: hajlandó rá, hogy ha másért nem is, de a lovakért, a lovaglásért változzon. Ez lesz az ő kis "dobozkájának" a "kulcsa", amin máris elkezdtem munkálkodni.

Három foglalkozáson vagyunk túl, s a kezdeti állapothoz képest azt mondhatom, hogy most már sokkal többet mosolygott a feladatok közben (igaz, elég zárt szájjal és többnyire még mindig szemkontaktus nélkül, mereven maga elé tekintve - de már sokkal több élettel a kis arcában:). Gyermeknap kapcsán minden kis lovasomnak azt az "ajándékot" adtam, hogy ők választhatják ki, mivel akarnak játszani. Felkötöttem zsákokat a karám oldalára (játékokkal megpakolva természetesen), kiraktam voltizsképeket - nekik kellett szólniuk, hol szeretnének megállni. Ezzel a kislánnyal minden feladatot végig tudtunk csinálni. Ebben is érezhető volt azonban a kis merevsége, fokozott szabálytudata: míg más gyerekek össze-vissza válogattak, ő szigorú sorrendben bontogatta ki az egyes feladatokat. 

Célul tűztem ki nála az érzelmek felismerésének és kifejezésének a fejlesztését - azon túlmenően, hogy a voltizsgyakorlatokkal oldva az izomfeszültséget jótékony hatást gyakorolunk majd az egész idegrendszerére, kedélyállapotára is, azaz a fizikai oldás hatásait használjuk fel lelki oldódást várván. Egyelőre ott tartunk, hogy az alapérzelmeket képekről felismeri, kérdésemre, hogy ő szokott-e szomorú, mérges stb. lenni, egyértelmű nem-mel felel. Tehát: bevallása szerint ő mindig kiegyensúlyozott, és rendben van. Érdekes módon az örömforrásokra is nehezen válaszolt viszont (mikor szoktál örülni? - pl. amikor ajándékot kapok). Ez a kiinduló helyzet, minden összefüggést figyelembe véve avatott szemeknek bizony sántít. Nincsen semmi baj - ugyanakkor dolgoznunk kell azon, hogy az embernek igenis vannak mindenféle érzései, állapotai, és ezek mind-mind normálisak. Szabad néha nem annyira szabályosnak lenni, szabad rosszul is érezni magunkat, ezt jogunk van megmondani, igen, jogunk van egyszerűen embernek lenni. Senki sem lehet tökéletes... Sokkal jobb, ha ezt idejében tanulja meg az ember. Én bízom abban, hogy ezzel a kislánnyal sokat fogunk még oldottan beszélgetni lovaglás közben, hogy meg fog szépen nyílni, mint egy kis virág - és ahogy nődögél majd, a lovas közegben szerzett tapasztalatait, "tanulmányait" szépen kiviheti magával a kinti életébe is.

Kapott diagnózis, saját állapotfelmérés, célkitűzés

A páciens: 6 éves kisfiú (E-041105)
A diagnózis: Viselkedés-/magatartászavar


A saját praxisom során az első olyan kisfiúval találkoztam, aki 3-4 hét elteltével mert végre lóhátra ülni - ekkorra azonban annál nagyobb örömmel tette azt. Érdemes volt türelmesen kivárni a maga tempójában való közeledést a lóhoz és a lovas közeghez - na jó, egy icipici provokációval rásegítve, de csak óvatosan.

Nagyon érdekes eset az övé. Óvodapedagógusa nehezen beilleszkedő és igen nehezen kezelhető gyermeknek tartja, aki nem kedveli a gyerekközösséget, nem tud szépen eljátszani a pajtásaival, előfordul, hogy bántja a gyerekeket vagy rongálja a játékokat. A közös foglalkozásokba nem vonható be, makacs, nem engedelmeskedik a felnőtteknek. Nem képes tartósan egy tevékenységre koncentrálni. Ugyanakkor megjegyzi, hogy alapvetően gazdag szókinccsel rendelkezik, és "időnként bizonyos dolgokban megfigyelőképessége, gondolkodása magas szintű".
Nézzük, mit mond a klinikai szakpszichológus. Nos, az ő meglátása szerint a kisfiú viselkedésének hátterében alacsony önbizalma, fokozott szorongása áll. Ezzel én magam is egyetértek (az eddigi vele kapcsolatos tapasztalataim alapján). Bizonyos részképesség-problémái miatt egyelőre még nem megy iskolába.
Nem tartom elhanyagolhatónak megemlíteni, hogy a kisfiú komoly belgyógyászati problémákkal küzdött születése óta, s ennek a "kálváriának" csak jó fél-egy éve, hogy nagyjából vége szakadt. 
A közös munkánk elég riasztóan kezdődött. Fokozott szorongást, sőt, az adott helyzetben konkrét félelmet tanúsított. Mereven lesütötte a tekintetét, általában leguggolt, a fűben játszadozott (pl. egy katicabogárral). Nem mert közel kerülni a Pazarhoz. Az ismerkedést az etetéssel kezdtük. Már az nagy lépés volt, hogy füvet szedett neki és azzal etette - aminek a Pazi persze kifejezetten örült, a kis beles drágaságom :-))). Még a második foglalkozás is hasonlóan telt. Mivel még mindig nem szeretett volna felülni, de már a tekintetét feljebb emelte és előfordult, hogy rám is nézett, odahívtam magam mellé, hogy megmutassam a lóápolást. Meg kellett fognom a kezét, majd oda kellett jönnie az anyukájának is. Meg sem fogta az ápoló eszközöket, ki sem próbálta. A szülei pedig azt mondták, hogy egész héten arról beszélt, milyen bátor lesz majd, ha újra jönnek - valójában tehát úgy tűnt, vágyik a lovaglásra. Ezen a foglalkozáson addig jutottunk, hogy az anyukájával közösen felültek és két kört sétáltunk a karámban. S bár mondogatta, hogy inkább leszállna - meglátásom szerint ebben több volt az "elveihez való ragaszkodás", semmint a valódi félelem. És egy érdekes megnyilvánulása a búcsúzásunk előtt: "Én vágtázni is szeretnék! Mikor fogok vágtázni?" Lehet, hogy csak én vagyok ennyire elvetemült, hogy hajlamos vagyok szimbólumokban gondolkodni, de ezeket a szavakat én egyenesen a következőképpen fordítanám: ki akarok törni a kis zárt, szorongó világomból - mikor jön el annak az ideje (a vágtáé...)?

Nos, minden jel szerint, ez az idő is el fog jönni. E hét végén ugyanis lóra pattant és teljesen egyedül ülve a Pazar hátán végiglovagolta a fél órás foglalkozást, sőt, még vissza is akart ülni! :-) Ez hatalmas meglepetés volt. Ezen kívül egyelőre "csak" annyit tettünk, hogy végigbeszélgettük az egészet. Nagyon érdeklődő kisfiú, értelmes kérdései vannak, és fontosnak tartom azt az észrevételemet, miszerint: rendkívül lekötik a részletek. Kommunikatív és jó kedélyű volt tehát, pozitív meglátásom, hogy élénk nonverbális jelzésekkel kíséri a verbális mondanivalóját, abszolút adekvát módon (szerencsére ebből sok a mosoly és vidámság). Egyre jobban emeli a tekintetét a "felnőttek" világa felé (ezt persze a lovon való ülés még jobban elősegíti, ahonnan tkp. ő nézhet le ránk!). 

Célkitűzésem: A legfontosabbnak a pszichológiai szempontú megközelítést, lovasterápiát tartom. Az a cél, hogy minél jobban kinyíljon: a világ dolgaira, később pedig saját magára vonatkozóan. Sok szimbólummal szeretnék vele dolgozni, melynek kapcsán a jelenlegi viselkedésének az oki hátterét szeretném feltárni (nem azt, amit az orvosi diagnózisok leírnak, hanem ami benne, saját magában rejtőzik, talán öntudatlanul). Eközben reményeim szerint sokat fog javulni az önértékelése, az önbizalma - ehhez használom fel a lovastorna-gyakorlatokat és egyéb, megszokott módszereimet. Nagy örömmel fogok a közös munkánkhoz! :-)

2011. május 8., vasárnap

Bátorság! :-)

Egy csodát éltem meg ma! Egy konkrét CSODÁT! :-) Azzal a kisfiúval, aki annyira bátortalan volt még 12 foglalkozással ezelőtt, hogy görcsösen kapaszkodott és kapkodta a levegőt - ma ügettünk...!!! Ami olyannyira tetszett neki, hogy 4-5 kört is kellett indítanom a Pazarral! Életében először tettem futószárra: először lépésben, önállóan megcsinálta a malomgyakorlatot, majd amikor megkérdeztem, hogy szeretne-e ügetni, egyből igent mondott - hát nem is csűrtem-csavartam tovább a témát, nehogy a félelmei nyerjenek... De: nem nyertek! A félelmeit ezennel kidobtuk a süllyesztőbe! Büszke vagyok rá, nagyon bátran viselkedett! :-)

Segítőkészség

Nemrég húsvéti lovaglást rendeztem a gyerekeknek. Ügyességi feladatokat kellett a lovon/a lóval együtt végrehajtani, pl. bóják között szlalomozni egy kanálban tartott tojással (természetesen műanyagból volt a tojás:), kosárba dobálni kis színes labdákkal és hasonlók. Nagyon motiváltak voltak a kis lovasaim - pláne, hogy a jutalom egy csokinyuszis csomag volt a végén. Úgy jött ki azonban a lépés, hogy két egymást követő páciensem szülei jól elbeszélgettek egymással, így a kislányuk, aki már végzett a lovaglással, várakozni kényszerült és végignézte a következő kislány lovaglását. Kettejükben közös, hogy figyelemzavarral küzdenek. A nagyobbik lány már iskolás, ő nézte a kicsit, aki még oviba jár. Először magától szólt közbe egyszer-kétszer, biztatva a kisebbet (pl. hogyan tartsa a pohár vizet, hogy ne lötyögjön ki, meg emlékeztette a csokinyereményre, stb.). Ezután kitaláltam, hogy bevonom a munkámba, hadd segítsen. Ez a kislány egyébként is nagyon kedves és segítőkész a nála fiatalabb gyerekekkel - igazság szerint gyakorlata van, hiszen neki is van egy kishúga. Az együttműködésünk remekül sikerült! Hármasban labdáztunk, majd feltettem mindkettejüket a lóra és páros voltizst csináltak. Fantasztikus érzés volt látni, hogy a két ismeretlen, ilyen-olyan zavaros kislány milyen remekül segítette egymást, amikor szemben ültek és arra kértem őket, hogy cseréljenek helyet úgy, ahogy tudnak. A nagynak - reményeim szerint - erősítette az önbizalmát, hogy nekem segíthet, példát mutathat, a kicsinek pedig, akinek viszont nincs tesója és nagyon féltékeny típus, villámgyorsan lett egy barátnője - a lóról leszállva már szaladtak is együtt labdázni. Remek kis voltizspáros lehetne belőlük! :-) 

A figyelemzavaros-diszkalkuliás nagylányomra még röviden visszatérve: direktben "gyúrom" vele a jobb és bal irányokat, de bizony, még mindig kevergeti őket. Az egyensúlya (lovon) nagyon jó, de a nagymozgások koordinálása bizonytalan (pl. keresztezett karmozdulatoknál, ahol együttmozgások figyelhetők meg más testrészeivel). Megfigyeltem, hogy jobb oldalra nehezebben fordul a törzsével, mint balra. A mozgáskoordináció fejlesztésére ezentúl, hogy végre jön a jó idő, sokkal nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni. Ezen kívül észreveszem, hogy nehezen tanul (és jegyez meg) új szavakat. A verbális tréningünk is folytatódik tehát, méghozzá a lóval kapcsolatos kifejezések terén igyekszem a szókincsét bővíteni. Most úgy érzem, a számolási készség fejlesztését kicsit szüneteltetni fogom...

Megállapodások

Lassan kezd helyreállni a rend a hosszú kihagyás után az ADHD-s kislányommal. 3-4 foglalkozás kellett, de ma már rendesen tudtunk dolgozni. Én úgy tapasztalom, hogy igen sokat segít, ha mindjárt lóra ülés után megbeszéljük, hogy mit fogunk csinálni, konkrétan mire számíthat. Nyilván az ő kis temperamentumából kifolyólag állandóan teli van kívánságokkal, egyik szava a másikat éri ezen a téren, ügetni, dombot mászni stb.-stb. természetesen mind-mind egyszerre akar, és persze még-még... :-) Ezt most elég jól sikerült kezelni. Megállapodtunk, hogy ha fegyelmezetten dolgozik, ügethetünk az óra végén. Szerencsére a Pazar is együttműködő formáját hozta, így az ügetésnek alig akart vége szakadni. Amint megbeszéltük, hogy ez az utolsó kör, természetesen ismételten egy utolsót akart. Elég volt azonban figyelmeztetni a megállapodásunkra (amihez nagyon fontos volt hozzátennem, hogy NEM AZÉRT nem ügetünk többet, mert rossz voltál, hanem mert így beszéltük meg!!!), és a dombra való fel- és lelovaglással zártuk a foglalkozást. Nem volt hiszti belőle. Ügyesen kell sáfárkodnom az adok-kapok-kal. Valamennyit, ésszerű keretek között engedni, de megfelelően behatárolni. Ma örültem, hogy ez jól sikerült.

Együtt-játszás

Nagyszerű előrelépés történt ma azzal a kisfiúval való közös munkánkban, akit atípusos autizmussal diagnosztizáltak. Ő eddig nem nagyon volt hajlandó a szemkontaktus felvételére (pláne nem a megtartására) - most felvette és tartotta a tekintetemet; eddig nem működött velem együtt páros játékokban: most kifejezetten igen. Az autizmus-diagnózist meghazudtoló módon kereste és megfogta a kezemet, játszott vele/velem, miközben nevetett és láthatólag nagyon jól érezte magát. A beszédje is adekváttá kezdett válni: egyszer megdicsértem, hogy ő is ügyes, meg a Pazar is - mire rávágta: "meg ügyes a Vera néni is"! :-) Nagy eredményünk a fújás tökéletesedése - ami nála nem is az artikuláció fejlesztése, hanem inkább a légzés tudatosítása és tréningje szempontjából volt számomra fontos. A múlt alkalommal még csak "fff" hangot adva, inkább illabiális ajakállással préselt valamit, ma viszont rendesen, határozottan felszívta és kifújta a levegőt! És végül, de nem utolsósorban: a labdázásunk ezeddig elég egyirányúnak volt mondható, mivel ő sosem nekem dobta a labdát, hanem jó messzire elhajította, vagy rendesen fejbevágott vele, ma viszont sikerült megértetnem, hogy a kezembe/ölembe dobja, és megtette! Nagyon eredményes napunk volt! :-)

Együttműködés

Fantasztikus érzés látni, mennyire szeret ez a kisfiú lovagolni! Az autisztikus viselkedésformákra egyáltalán nem jellemző módon csupa mosoly, öröm, boldogság, szemkontaktust tart, sőt, irányítható a tekintete (ma pl. megnéztük, hogy a távoli karámban is legelnek a lovacskák...). A játékokban, feladatokban egyre jobban együttműködik. Már elég annyi szóbeli utasítás, hogy "indítsd el a lovat", s ő megsimogatja - bár a "lépés" vezényszóból ma is csak egyszer sikerült egy kis töredéket hallanom, ám természetesen az ő esetében ez is nagy dolog. Az együtt számolás még kicsit félénken ment - máskor, ha magától számolgat az ujjain, nagyon bele tud lendülni, de így, kérésre kicsit szégyellős volt. A mondókázás viszont szemmel láthatólag tetszett neki, a ritmus nagyon jól megfogja, leköti, érdekli. Egyszer sikerült hangosan kimondania, hogy "egy". De visszatérve az együttműködésre: már nagyon jól tudunk egymással labdázni, ügyesen koncentrál az elkapásra és konkrétan nekem dobja vissza a labdát. A voltizsgyakorlatok képekről történő utánzása is megerősödött, most már szóbeli (vagy taktilis) rásegítés nélkül, önállóan megcsinálja a kartartásokat és a háttal ülést! Ami még szintén igen sokat javult: a fújás. Most már konkrétan, erőteljesen fúj - bár kicsit a szél is rásegített a színes pörgettyűre, ami egyáltalán nem volt baj, mert remek pozitív visszacsatolásként funkcionált, úgy, mintha az ő fújása lendítette volna be a kereket! Levezető relaxációnak azt terveztem, hogy a ló nyakán előrehasalva lépünk egy kört - mondanom sem kellett, érdekes módon a mai foglalkozáson többször is így helyezkedett el, én pedig hagytam... Ő (ill. az idegrendszere) pontosan (ösztönösen) tudja, mi a jó neki...!!!