Szólánc

Folytatva a múltkori foglalkozást, amit nem sikerült befejezni, mert nem maradt elég idő annak megfejtésére, hogyan is képzelem el azt, hogy "lépjünk le egy számot" a Pazarral (pl. az 1-es szám alakját "írjuk le" a földre...), hát gondoltam, most azért ezt megoldjuk valahogy. Ostorból és futószárból "belerajzoltam" a hóba a 12-es számot. Az ostorból 1-est, a futószárból helyes 2-est kerekítettem. Így emlékeztettem a kislányt a múltkor félbehagyott feladatra. Először megkérdeztem tőle, melyik számot látja. Érdekes, hogy először mondta a 2-est, utána az 1-est (jobbról balra haladva). Rákérdezés után, hogy ha ezeket összeolvassuk, mi jön ki belőle, válaszolta meg a 12-t. A bemutatott példa alapján megkértem, mutassa meg, merre induljunk el, ha a 3-ast szeretnénk hasonlóképpen lelépni a lóval. Nem értette - én meg nem feszegettem. Túl elvont volt számára ez a feladat.

A szóasszociációs gyakorlattal is maradt még tennivalónk, de mostanra inkább számos feladatokat terveztem. Különösen a beszédészlelés, a figyelem és a munkamemória működéséről nyújt információt, ha arra kérem, ismételje meg az általam kimondott számot, majd mondjon hozzá ő is egyet - ezt követően nekem már három számot kell végigmondanom, tehát mindig ismételünk az elejéről, és mindig bővítjük a sort egy újabb taggal. Éppen, hogy csak kiadtam az instrukciót, máris a szavamba vágott: az iskolában szóláncot szoktak játszani, és ő abban nagyon ügyes - közölte. Nos, hát kaptam az alkalmon, és hagytam, játsszuk azt, amit ő szeretne (és amiben ő ügyesnek érzi magát). Ezek a lovasterápiás foglalkozások ugyanis nem arról szólnak, hogy ugyanolyan kötelezettségnek élje meg minden percét a gyermek, mint az iskolai vagy bármely más fejlesztő munkáknak. Itt úgy gyógyulunk, úgy fejlődünk, hogy közben élvezzük is. Szeretetből, szeretettel csináljuk! Úgyhogy remek volt a szóláncozás: mindig az adott szó utolsó hangjával kellett kezdeni a következőt. Megbizonyosodtam ugyanakkor arról, milyen rövid ideig tudja tartani a figyelmét egy feladaton. Körülbelül három szópár hangzott el, amikor is már eszébe jutott valami egészen más mesélnivaló - és természetesen ezt meg is osztotta velem. :-)

A lovasterápia 30 perce során általában több, kisebb, rövidebb ideig tartó gyakorlatot végzünk el, s közben gondosan ügyelek arra, hogy a mentális és a fizikális terhelést felváltva adagoljam. Így alapvetően sok sikert tud elkönyvelni magának bármelyik kis páciensem. A barkochba-szerűen elvégzett voltizsgyakorlatoknál igen változatos mozgáselemeket, illetve gyakorlatokat is kipróbált ("hideg"-"meleg" irányítgatásom mellett), és azt hiszem, nagyon élvezte.

A mai foglalkozáson megállapítottam még a fentiek mellett azt is, hogy előfordul jobb-bal tévesztése. A szógyakorlatoknál egyszer használt helytelen nyelvtani alakot: "evek" formában - ezt a segítségemmel "eszek"-re változtattuk.

Kesztyűs kézzel... :-)

A cím nem arra kíván utalni, mennyire bánok kesztyűs kézzel a gyerekekkel :-), sokkal inkább arra a nagyszerű eredményre, hogy az egyik autista picúrkámra sikerült a szülőknek feladni a kesztyűt (5 ujjasat ám, nincs apelláta:-)), így ebben az újra ránkmosolygó, jégcsapokkal sűrűn díszített zimankóban is tudtak jönni terápiára.

Ennek annál is inkább örülhetünk, mert nagyon szép foglalkozás lett belőle. A múltkori képkártyákat használtam most is a voltizsgyakorlatok elvégeztetéséhez. Úgy önmagában a kép alapján nem kezdi még a mozgást, de elég egyszeri vagy kétszeri verbális utasítás, esetleg rámutatás (azt a lábad tegyed ide...), és gyönyörűen mennek a gyakorlatok (egyelőre a malom részei). Ezen kívül pedig a mostani újdonság: utánoz!!!!!!!!!!!! :-)))))))))) Végre. Kartartások utánzását kértem, először megállított lovon, majd lépésben is. Nem sokat, nem bonyolultat, de nagyon ügyesen csinálta.

Most egy kicsit a beszédtevékenységben érzek megtorpanást. Szépen megsimogatja ugyan  a Pazart minden egyes induláskor (legalábbis most igen szorgalmasan tette ezt), viszont a "Lépés, Pazar!" vezényszót már rég nem hallottam tőle. Aztán egyszer csak elkezdtem kapisgálni valamit: ha többes számban adom az utasítást (ilyenformán, hogy "... és mondjuk neki, hogy lépés Pazar!"), akkor nem mondja, viszont, amikor átváltottam a második személyű felszólításra ("Mondjad te is!"), akkor már valamit motyorgott belőle. Hát: így tanul a tanár a tanítványától! ;-)

Szimbólumok

Érdekes megfigyelésre tettem szert a mostani foglalkozás lenyomataként. De mindenekelőtt azt kell megjegyeznem, hogy már megint megbizonyosodhattam róla, mennyi-mennyi szeretet van ebben az ADHD-s kislányban! Amióta ismerem egyébként most először mesélt nekem az unokatestvéréről, aki egy vele egykorú kisfiú, és akivel nagyon szeret játszani, sőt, akit ő saját elmondása szerint nagyon SZERET. Hasonlóképpen a kerijét, meg a mamáját, aki "most már" néha jókat játszik is vele. Vasárnap délután születésnapi ünnepségre készült a család. Talán ez az ünnepi hangulat is kihozta belőle, hogy egyszer csak azt mondta: "ÖRÖKbe adok a Pazarnak két játékot" - és előhozott a lovaglás végén az autójukból két kis dinoszauruszt, s ragaszkodott hozzá, hogy ÖRÖKbe adja a Pazinak... Nagyon jó kis szíve van, már máskor is adott nekem kis játékot, cukorkát, ezt-azt, csak úgy. Emlékszem, egyik alkalommal az anyukája figyelmeztette is arra, hogy amit egyszer odaadunk valakinek, azt már nem kérjük ám vissza - ezzel együtt is makacsul ragaszkodott az ajándékozáshoz (azóta is hordom az autómban azt a kis műanyag mesefigurát, biztos, ami biztos alapon...). Nos, a fentieket összevetve és az egész pszichológiájába belegondolva az jutott eszembe, hogy ezt a kislányt egyébként örökbe fogadták... Tudom, hogy ő ezt tudja - kicsi korától így nevelik, tisztán, őszintén, de természetesen nagy szeretettel. "Szimbólumok" címet adtam ennek az írásnak - elgondolkodtatott, vajon miért hangoztatja annyira, hogy "de örökbe adom ám, Vera néni, örökbe..."...
(Nagyon szeretem!:-)

Bezárt világ...

Azaz: az autizmus sajátosságai... Ez a tél ily módon egy kissé megnehezíti a lovasterápiás foglalkozásainkat. Az autisták közül sokan ragaszkodnak bizonyos ruhadarabokhoz, vagy épp ellenkezőleg, nem hajlandóak felvenni egyeseket. Hát én jól kikaptam két kisfiút is :-), akik a kesztyűvel állnak hadilábon... És bizony, a mínusz 10-15 fokokban kesztyű nélkül kapaszkodni a lovon, nem egy álom. Mondjuk ez a kisgyerek igen bátor, elengedett kézzel is ügyesen ül a Pazar hátán (miközben behúzza a kis kezét a kabátja ujjába), mégsem előnyös művelet, hiszen semmiféle eszközt nem tudok a kezébe adni így, s mivel ő nem beszél, tulajdonképpen a manipuláció kiiktatódásával lényegében semmit sem tudunk csinálni... Hát így csináltuk végig a múltkori foglalkozást. 

A mostani hétvége ezzel szemben ragyogó, napsütéses, enyhe idővel ajándékozott meg bennünket. De sajnos sok volt a kihagyás, és első megérzésre most kevésbé éreztem magunkat eredményesnek... Annak ellenére azonban, hogy ez alkalommal nem sikerült őt szóra bírnom, és látszólag tényleg úgy tűnhet, hogy nem történt semmi, mégis rá kell irányítanom a figyelmet egy apróságra, ami valójában hihetetlenül nagy(!) és fontos(!) eredménynek számít. Ruhadarabokat vittem egy zsákban: sapka, sál, kesztyű. Arra kértem, vegye ki pl. a sapkát, mutassa meg, hogy hová tesszük, hová való, hogyan vesszük fel, stb. Nem volt egyszerű - nem akart velem együttműködni. Ugyanakkor elértem azt, hogy ha nem magára, akkor legalább a Pazarra adjuk fel a sálat - és lám, segített benne, segített felrakni, megigazítani a Pazar nyakán a sálat! :-) Így sétáltunk utána egy kört. Mindennek az a jelentősége, hogy a lovon keresztül előbb-utóbb eljuthatunk a saját öltözködésünkig is! Egy másik játékkal is próbálkoztam: kesztyűbábokkal. Egy aranyos malackát vittem és bábozni kezdtem vele. Nagyon tetszett neki, csupa vigyor volt tőle, ő maga azonban még idegenkedett attól, hogy beledugja a kezét. Egyszer, egy kicsit sikerült felhúznom rá, de hamar megszabadult tőle. Nem baj! Majd legközelebb hátha megtörik a jég - és micsoda jópofa kis kesztyűhelyettesítőnk lenne! :-) Még van a malackán kívül egy tehenem is! :-)))

Az első nagy siker! :-)

Az egyik kedves kis autista kisfiúm a most vasárnapi lovasterápián váratlan, nagyszerű eredményt produkált: most először emelte önállóan a lábait, és egy teljes malomgyakorlatot megcsinált a Pazar hátán! :-) Juhééé! :-))) Nagyon örülök neki. Külön köszönet a szülőknek az otthoni foglalkozásokért - apuka ugyanis időközben remek lóvá változott odahaza a szőnyegen :-), hogy a rossz (esős, havas, beteges stb.) időkben se felejtődjön el, amit már megtanultunk. Sokat számít, hogy egy-két hónapja már otthon is alkalmazzák a képkártyás kommunikációs módszert. Ez a kisfiú a lovasterápiás foglalkozásokon eleinte eldobta, tépte, megette (vagyis megenni próbálta...) a képkártyáimat, most azonban szépen megnézte (tüzetesen tanulmányozta...), majd némi verbális rásegítéssel magától megcsinálta a képeken látott gyakorlatokat: az oldalülést, a háttal ülést, végül a teljes malmot. A beszéde is változott - legalábbis ezen a foglalkozáson keveset csacsogott félre, ugyanakkor volt önálló, adekvát megnyilvánulása is (pl. "induljunk már!":-))).

A percepció fejlesztése

A mai alkalommal a verbális, a vizuális és a taktilis észlelés fejlesztésére helyeztem a hangsúlyt. Egyébként az időjárási körülmények, illetve a terepviszonyok miatt sem nagyon tudtunk egyebet tenni, mint valamiféle "beszélgetős" lovasterápiázást. A hosszú, fagyos és havas napok után hirtelen megérkezett extra enyhülés (némi eső kíséretében) elég nagy sártengert varázsolt... Sajnos még futószárzni sem lehetett - ez mondjuk inkább a Pazar állapotának köszönhető, akihez természetesen egész héten épp azokon a napokon volt időm kimenni, amikor esett az eső :-(, így hát nem mondhatni, hogy edzésben volna. A kevés lovaglómunka ebben az ősztől tavaszig tartó időszakban nem elég ahhoz, hogy maximálisan megbízható legyen (s ne ugorjon meg egy váratlan pillanatban futószárazás közben...). 

No, hát a beszélgetés az megy nekünk ezzel a kislánnyal, neki ugyanis be nem áll a szája. :-) Ez az egyik alapvető problémánk - már amennyiben a jelenség problémának tekinthető. De annak tekintett, hiszen ez a csapongása, oda nem figyelése a tanulási folyamatokban nagymértékben akadályozza őt. Viszont egyfajta fejlődést ebben a tekintetben is érzékelek a lovasterápiás foglalkozások során: már nem vándorol a figyelme  villanásszerűen egyik dologról a másikra, nem úgy ömlik belőle a szó, hogy minden második mondat valami teljesen új témát nyit - vagy legalábbis jóval kevesebb alkalommal. Szépen, folyamatosan elmesél egy történetet (pl. egy mesefilm tartalmát), kérdéseimre összefüggően válaszol (pl. mit kaptál karácsonyra?). 

A szóasszociációs feladatot most játszottuk vele másodjára. Ez valahogy nem akar összejönni. Szépen, odafigyelve meghallgatta a példát: mondok neked valamit (igyekszem kerülni, hogy "egy szót", ne zavarják a nyelvtani kifejezések), és te is mondj valamit, ami arról eszedbe jut; pl. ha én azt mondom, hogy zsömle, lehet, hogy te azt mondod rá, hogy kifli, én a kiflire mondhatom esetleg, hogy reggeli (mert szoktam kiflit reggelizni), neked meg erről eszedbe juthat pl. az, hogy kakaó. Kérdésemre, hogy megértette-e a feladatot, igennel válaszolt. Ennek ellenére most is csak addig jutottunk, mint a múltkorokban. Ha azt mondom, ló, akkor ő ugyanezt ismétli, csak valamilyen toldalékkal, pl. "én lovagolok". Nyelvészként itt egy kicsit megrekedtem, bevallom hősiesen. Legközelebb ezt még "kikalapáljuk"...

Viszont remekül ment a kitalálósdi: "látok valamit, ami..." kezdettel körülírtam egy környezetünkben lévő tárgyat, neki pedig ki kellett találnia, mire gondoltam. Fordítva is játszottunk, ő is nagyon ügyes volt a körülírásban. Szintén jól ment neki a bolondos történet ellenőrzése. Amikor valami hibát észlelt a mesémben, rá kellett vágnia, hogy "lárifári". Minden hibát helyesen észrevett. 

Továbbra is ügyes volt a voltizsgyakorlatokban, amiket képekről csináltunk - a sok kihagyás ellenére sem felejtette el őket. 

A taktilis érzékelés/észlelés gyakorlatában a hátára rajzoltam számokat - ezeket kellett kitalálnia. Persze, ez nagyon nehéz volt, mert sok a ruha rajtunk ilyenkor, nekem sem volt könnyű a kabáton keresztül (kesztyűs kézzel) a hátára rajzolgatni... Úgyhogy ez olyan felesbe sikerült - teljesen érthető módon. 

Ez utóbbi feladatot még ki fogjuk egészíteni, ami a mai alkalommal már nem fért bele az időnkbe. Nem sok matekozást tudok bevinni a foglalkozásokra (különösen most, télen...), de így érintőlegesen azért gyúrjuk ezeket a fránya számokat is, lehetőleg észrevétlenül, játékosan. Végül is úgysem ez az elsődleges küldetése a lovasterápiás munkának, hogy konkrétan a diszkalkuliát kezelje, hanem, hogy  az iskolai (gyógy)pedagógiai munkához adjon hozzá valamit, azt erősítse, könnyítse, stb. A legfőbb csapásirány ebben a tekintetben még mindig képlékeny egyébként nálam: a ritmus- és mozgásfejlesztéssel s a problémamegoldó gondolkodás fejlesztésével próbálkozom, de egyre hangsúlyosabb szükségét érzem a beszédfejlesztésnek is..., tehát valószínűleg továbbra is kombinálni fogok, csak túlságosan szétszóródni sem szeretnék... (Ez utóbbi mondatom némi hangos öngondolkodás lett volna... :-)